Lehet most mindenfélét belemagyarázni ebbe, de mostantól megszűnik a kommentelés lehetősége a blogon. Ha valakinek valamit mégis nagyon közölnie kell, emailt mindig küldhet, néha azt is olvasok.

Az előmoderálós megoldás szerintem álszent dolog, főleg egy ilyen kis blognál mint a filmdzsungel, ezért úgy gondolom, hogy vagy van komment, vagy nincs. És itt épp nem lesz.

A kommentek száma azt mutatja, hogy a lehetőség ugyan adott volt, de eddig sem volt fontos senkinek. Remélhetőleg a nem létező kommentelés megszüntetése nem okoz súlyos traumát senkinél. Nekem nem hiányzik az, hogy egy-egy index címlap után az idetévedők megmagyarázzák, hogy egy tanulatlan bunkó vagyok, akinek még az értelmi képessége is igen alacsony.

No, ezen is túl vagyunk. Most jöhet valami érdemi dolog is. Nagyszerű ez a hosszú hétvége és ezzel az igen kiadós esővel még a filmezésnek is kedvez.

Várakozásokkal telve ültem be erre a filmre. Ezt az is mutatja, hogy a Művész mozi első sorát is bevállaltuk a filmért, ami végül igencsak merész húzásnak bizonyult.

A rendező és a főszereplő előző közös filmje, az Éhség egy kényelmetlen, de érdekes film volt. Michael Fassbender egy nagyszerű színész, ráadásul maga a Shame témafelvetése is érdekes és aktuális. Ezekkel az előzményekkel a filmnek egy elég magas lécet kellett átugrania. Már elöljáróban elmondhatom, hogy a földről is nehezen sikerült elrugaszkodnia, nemhogy a lécet megközelíteni.

Próbáltam értelmet keresni a filmben. Sikertelenül. A játékidő 100 perce teljesen öncélú, nincs konfliktus, nincs a történetnek íve. Igazából nincs is történet. Brandon pornófüggő. És ennyi. Én nem akarom azt mondani, hogy jobban tudtam volna felépíteni ezt a filmet, mert nem. A "történet" ilyen formában számomra nem adott semmit.

Carey Mulligan végigpicsogta a filmet, és végtelenül idegesítő tudott lenni néha. Igazából a karakterét sem tudtam értelmezni. Feltűnik a bátyjánál, kérdés nélkül beköltözik, majd kioktatja? Aztán meg egy lelki sérültet ad? No, de miért? Mindkét főszereplő karakter erősen defektes, de sosem derül ki, hogy mi van a háttérben. Valami biztos van, mert lelkileg így megnyomorítva senki sem születik. Ők a körülmények áldozatai.

A filmmel kapcsolatos legmeghatározóbb élményem mindenképpen az első sorból való megtekintés. A film elején a főszereplő a 3 méter széles vásznon (ami tőlünk nagyjából 2 méterre volt) flangált fel s alá némileg alulöltözve. Ez némileg megrendítő volt.

Biztos bennem van a hiba. Mondanám ezt, de ez nagyon rossz hozzáállás. Én rendben vagyok a film nem tudott semmit letenni az asztalra. Lehet, hogy valaki megtalálta a filmben, amit keresett, de én nem jártam sikerrel. Nagy csalódás volt. 

Happy Hunger Games! And may the odds ever be in your favor!

"Azért nagyon érződik, hogy ez egy tinifilm." – ez volt a reakcióm arra, hogy foglaljam össze a filmet egy mondatban. Ezzel nem akarom leminősíteni a filmet. Ez csak egy megfigyelés, ami elhelyezi a filmet a klisék végtelen térében.

A poszt-apokaliptikus világ gladiátor harcokkal megfűszerezve, végtelen lehetőségeket tartogat mind látvány, mind filozófiai szinten. Ebből Az éhezők viadala inkább a látvány felé megy el. Ez a formanyelv közelebb áll a célközönséghez és befogadni is sokkal könnyebb. Ettől függetlenül én nagyon örültem volna, ha jobban rágyúrnak az elmélkedős, filozofikusabb részletekre.

A témakört már körbejárták néhányszor a film- és irodalomtörténet során, de ez a lehetőségek sokszínűsége és a tény, hogy sosem elég a poszt-apokaliptikus művekből, biztosítják, hogy itt is feltűnjön pár érdekes gondolat. Jól meg is villantják és mint a mézesmadzagot húzzák el az orrunk előtt, de aztán csak morzsákat kapunk. Talán az eredeti regényben több van?

A látvány viszont üt és a feszültséget is jól tartja fent a film. Néhányszor lélegzet visszafojtva izgultam Katniss-szel az életéért. Maga a viadal nagyszerűre sikerült, a jelenetek betalálnak és csak nagyon kevés időhúzós képsor tűnik fel. Ami viszont a körítést illeti, már nem ennyire rózsás a helyzet. Itt jön ki, hogy mennyire tinifilmről is beszélünk valójában. A szerelmi szál, és a lassan bontakozó szerelmi háromszög, elkerülhetetlen következménye a célközönségnek való megfelelésnek.

A filmben feltűnő rengeteg ismerős arc közül mégis Katniss Everdeent alakító Jennifer Lawrence emelkedik ki. A rendező minden pillanatban neki kedvez és ezt ő ki is használja. Amikor szépnek kell lenni akkor szép, amikor keménynek kell lenni akkor kemény, de lényeg, hogy közben végig nagyon jól játszik. Tényleg elbűvölő.

Az éhezők viadalának univerzumában nagy lehetőségek rejlenek, de ebből most csak atomi részeket kaptunk. Helyette élménymozi van. Ez nem rossz, csak fáj a szívem kicsit. Az ehőezők viadala megérdemli a figyelmet. A 140 perces hossza picit riasztó lehet, de csak egy-két elnyomott ásítást tudok felhozni ellene. Most megint van értelme plázamoziba rohanni. 7/10.

Diablo Cody. Hurrá! Jason Reitman. Megint csak hurrá! Újra együtt filmeznek. A Juno már kipottyant ebből és az nagyon betalált. A Young Adult is lehetne jó, a téma adott hozzá. Kisvárosból nagyvárosba szakadt önmegvalósító, 30-as éveinek végén járó szingli visszatér szülővárosába. Annyival van még megbolondítva a klisé történet, hogy (anti)hősünk azzal a céllal tér vissza, hogy visszaszerezze középiskolai szerelmét. Az már mellékes, hogy közben a srác megházasodott és családot alapított.

Egy frusztrált, életében csalódott ember tér vissza a kisvárosba. Az ottaniak bármennyire is ferde szemmel néznek rá, valahol mégis csak csodálják, mert volt bátorsága és elhivatottsága kiszakadni. Nézőként a másik oldal sokkal jobban kiütközik. Elhagyta a szülővárosát egy ismeretlen és bizonytalan, de kecsegtető jövő reményében, ami nem jött be. És most megragadt. Nem tud kitörni, pontosabban nem tud kitörni még egyszer. Próbál pótcselekvésekbe menekülni, de amíg nem ismeri el, hogy az élete vakvágányra jutott, addig nem lesz képes újra talpra állni.

Cody forgatókönyve sajnos nem ér fel a Junoéhoz. Az ott mutatott szellemesség és frissesség itt legtöbbször hiányzik. Szerencsére ezt némileg javítja a rendezés. Az egész teljesen depresszív. A főhős lelki állapotát 100%-ban sikerült elkapni. Minket is beránt kicsit a film és ezért elég kényelmetlen nézni. A kényelmetlen filmekre nehéz azt mondani, hogy jó. Ahhoz már egy új síkra kell emelkedni, ami nem egyszerű. Bár a Young Adultot ez sem menti meg teljesen.

A Young Adult jól rávilágít bizonyos problémákra, de a tálalás miatt egészen felejthető a film. Ez most bizony nem jött össze. Pozitívum viszont Charlize Theron, aki teljesen átlényegült a filmbeli karakterévé. Nem csak küllemében, de viselkedésében is. Talán ezt hívjuk jó színjátszásnak? :) 6/10.

Csodálkozzunk rá a film sikerére. Annyi díjat nyert, hogy már felsorolni sem lehet. Legutóbb az Oscar gálán tarolt. Csak azért lenne sikeres, mert kilóg a sorból? Mert fekete-fehér és néma és még a képaránya sincs rendjén? Szerencsére azért ennél jóval többről van szó.

A némafilmes egy változó világról szól és egy büszke, de megragadt emberről, aki nem akar változni. George Valentin hihetetlen nagy sztár, de sztárságánál már csak büszkesége nagyobb. A büszkeség kétélű fegyver, és egyáltalán nem biztos, hogy jó irányba terel minket. Valentinnel is ez a helyzet. Mindebbe beleszőttek még némi romantikát és szerelmet is.

Klisésen hangzik? Talán az is. A tálalás teszi azzá ezt a filmet ami. Nem arra gondolok, hogy fekete-fehér és hogy nem beszélnek benne. Az csak mellékes. Sokkal fontosabb, hogy a rendező, ezt a szokatlan megjelenési formát hogyan használta ki. Ebben rejlik a film nagyszerűsége. Kedvenc jelenetem Valentin rémálma a hangos filmről. Ebben sűrűsödik a film esszenciája. A múlt egy szeletét beemelni a jelenbe, de közben kihasználni a jelen lehetőségeit. Tényleg fantasztikusan összejött ez a rendezőnek.

Közben a film mondanivalója sem veszik el. A film nem magamutogatásról szól. Talán a beszéd hiánya okozza, hogy jobban előtérbe nyomakodik a mondanivaló. A színészre nagyobb felelősség hárul, hogy átadja a film üzenetét. Nincsenek mögötte a vizuális effektusok és hangok. Csak a néző van és a színész.

A zene is előtérbe kerül. Néha csak háttérzajnak tűnhet, de miután minden néma, így a történések kihangsúlyozására a zene marad az egyetlen eszköz. A zenével kell felhívni a néző figyelmét, hogy más is történik a képernyőn, mint a színészek túlzott gesztikulációja.

A főszereplő Jean Dujardin és Bérénice Bejo olyanok, mintha most léptek volna ki a némafilmes érából. Mintha még mindig odatartoznának. Nagyszerűen játszottak. Jean Dujardin szerintem megérdemelte az arany szobrocskát.

A némafilmes jó. Sőt. Kifejezetten jó. Aki teheti, üljön be a legközelebbi vetítésre és kicsit merüljön a múltban, miközben a jelen problémáira és változásaira reflektál. 8/10.