Már fél éve vártam türelmetlenül a filmet – végül sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Érdekes lehet belegondolni, hogy egy bizonyos dologról - mely egy adott korban emberek millióinak életére, világszemléletére volt hatással -, hány bőrt lehet még lehúzni. Úgy tűnik, a Marilyn Monroe-szindrómával sincs ez másként. Azt mondják, egy ember addig él, amíg emlékeznek rá. Nos, ez fokozottan igaz a színésznőre, tekintve, hogy arcával gyakorlatilag bárhol találkozhat az ember, és az életéről készült filmek is a mai napig kelendőek. Talán ebből a megfontolásból vitték vászonra egy kevéssé ismert könyv alapján, ám rendkívül tehetséges színészekkel teletűzdelt filmet, melyet a nagy nevek sem tudtak számomra igazán szerethetővé tenni.

A film sajnos nem mondott újat a legendás színésznőről, de talán nem is kellett. Michelle Williams színészi játéka számomra tökéletes volt, rendkívüli pontossággal hozta az elhunyt Marilyn szexis, játékos báját, és az e mögött rejlő meglehetősen együgyű, naiv és egyszerű személyiséget, mely ekkor még a mélyrepülés kezdetén járt. Az egyetlen negatívum számomra a színésznő rikítóan, már-már bántóan kék szeme, annak ellenére, hogy Marilyn Monroe-nak sokkal sötétebbek voltak a szemei a korabeli felvételekből ítélve. Apróság, de elvesz egy picit a film értékéből. A többi színész szépen hozta a szerepet, bár az asszisztens Eddie Redmayne, akié elméletileg a történet, indokolatlanul kevés szerephez jutott. Emma Watson és Judi Dench (!!!) pedig szinte csak élő díszletként funkcionáltak.

A durván másfél órás játékidő egy viszonylag ismeretlen részletet villant fel Marilyn magánéletéből, és egy sokkal ismertebb részletet filmes és színészi életéből. Maga a film tulajdonképpen semmi újat, meglepőt vagy váratlant nem hoz, és nem tesz semmit, hogy árnyalja a színésznőről kialakult képünket.

Egy gyönyörű arc egy hetét követjük végig: megpróbáltatásait, önpusztítását és végül szárnyalását a filmvásznon.  Sokkal inkább egy, a botrányoktól teletűzdelt forgatás „kulisszatitkait” mutatták be, mint a két szereplő között szövődő, már ez első pillanattól lehetetlennek tűnő szerelmi (?) szálat. Nekem végig az volt az érzésem, hogy sokkal több lehetett ebben a nőben, mint gyermeki butaság, sztárallűröktől hemzsegő viselkedés, gyógyszerfüggőség, hiszti, magamutogatás és egy nagy adag bizonytalanság keveréke. Mert ha csupán ennyi lett volna, mint amennyit ez a film megmutat, valószínűleg egy otromba módon megöregedett, szánandó halált halt hullócsillag képe maradt volna meg a kollektív tudatunkban.

Viszont nem ez történt. Egy olyan, tragikus sorsú, rossz gyermekkorból hirtelen magasra (elnöki körökbe, khm) jutott szexszimbólum maradt, akit a mai napig „el lehet adni” bárhol, és a siker garantált. Talán ezért volt olyan kínos hiányérzetem a teremből kilépve. Bármennyire próbálkozott a szerző, majd később a film készítői az egy hétnyi idő mögött megmutatni az emberi drámát, nekem nem „jött át”. Ez a film egy közepesen jó színésznő közepesen jó filmforgatásán hivatott bemutatni egy hétnyi vágyódást, sikert és csillogást. S mivel Marilynről szól, a kasszasiker garantált. 10/7.

Aki valóban életrajzi filmet szeretne, ajánlani tudom a Marilyn Monroe: The Final Days című filmet.

Bizony. Idén is elfelejtettem a pontos napon megemlékezni eme fontos eseményről. Immár 4 éves a filmdzsungel. Ugyan mostanában a lelkesedés kicsit megcsappant, de ez nem jelenti azt, hogy ez az állapot végleges.

A statisztikák szerint nem teljesen pusztába kiáltott szó, ami itt történik. Köszönöm a kitartó és lassan, de biztosan gyarapodó olvasóközönségnek, hogy itt vannak és olvasnak. A melengeti a lelkem a tudat, hogy vannak, akiket érdekelnek a blogon megjelenő cikkek. Ez számomra azt jelenti, hogy amit csinálunk az jó.

Már eljátszottam egy kötetlen író-olvasó találkozó ötletével, de egyelőre mindig a kukában végezte. A jövőben még persze minden megtörténhet, így ez az ötlet is előkerül még.

Addig is tartsatok velünk, lesz frissülés csak ritkásan, de ezt már megszokhattátok.

Miloš Forman 80. születésnapja alkalmából a Toldi moziban 2012.02.17-20. között filmkarnevál kerül megrendezésre. A sajtóanyagból a lényeges részt alább olvashatjátok. Én mindenkit bátorítok, hogy menjen el egy-két vetítésre. Mindig jó régi klasszikusokat újra a mozivásznon látni.

Program / Vetítési időpontok:

2012.02.17. péntek

19.00 Tűz van, babám! Karneválnyitó: Réz András
(Hoří, má panenko, színes, csehszlovák-olasz, 1967, 71 perc)

Kísérőprogram:
21.00 Tűzoltóbál tombolával disznósajttal és Staropramen sörrel
A Pomázi Tűzoltózenekar és a TÁP színház tagjainak közreműködésével.

2012.02.18. szombat

17.30 Fekete Péter
(Černý Petr, fekete-fehér, csehszlovák, 1963, 90 perc)

20.00 Száll a kakukk fészkére
(One Flew Over The Cuckoo’s Nest, 5 Oscar-díjas, amerikai, 1975, 129 perc)

Kísérőprogram:
19.00 Forman-mesék
Jan Novák író-forgatókönyvíró bemutatja a Kalligram kiadónál megjelent Miloš Forman, Jan Novák: Fordulatok – Emlékirataim című életrajzi könyvet.

22.00 Születésnapi csoportterápia a Táp Színház vezetésével, a prágai Stormin zenekar közreműködésével.

2012.02.19. vasárnap

17.30 Egy szöszi szerelme
(Lásky jedné plavolásky, fekete-fehér, csehszlovák, 1965, 90 perc)

20.00 Hair
(Hair, színes, amerikai, 1979, 121 perc)

Kísérőprogram:
19.00 Miloš Forman filmplakát-kiállítás
22.00 Vízöntők ünneplése a prágai Stormin zenekar közreműködésével.

2012.02.20. hétfő
19.00 Amadeus – rendezői változat
(Amadeus, 8 Oscar-díjas, színes, amerikai, 1984, 173 perc)

Kísérőprogram:
21.40 Fesztiválzáró
A zongoránál Jan Vojtek és barátai

A műsorváltoztatás jogát fenntartjuk! 

Belépőjegy ára a vetítésekre egységesen 800 forint, amely az előadás után beváltható egy pohár Staropramen sörre. Jegyek már kaphatók a Toldi moziban és a www.toldimozi.hu oldalon.

Meglepően magával ragadó film, a 20. század egyik legeredetibb, legmeghatározóbb női alakjáról. Mivel számomra különösen szívmelengető a téma, megpróbálok nem szuperlatívuszokban írni. Nehéz lesz.

Több szempontból is érdekesnek találtam, nem csak azt, hogyan hozzányúltak a témához, hanem a tény, hogy alig három éve indította el a BBC közel kétórás filmjét „Margaret” címmel. Talán nem kellett volna ilyen „hamar” kiadni még egy filmet a témáról (bár az agyatlan remake-k korszakát éljük – ismét klisé), mindenesetre megérte elkészíteni, meggyőződésem, hogy a film a maga nemében kasszasiker lesz. Nekem talán túlságosan hasonlított a 2006-ban vászonra vitt „A királynő” című életrajzi drámához, mind képi világban, mind karakterekben, mégis, Meryl Streep olyan eleganciával játszotta a szerepet, hogy a kezdeti idegesítő érzés helyét hamar átvette a kikerekedett szemű csodálat.

Magáról a filmről spoiler mentességre törekedve (már ha egy életrajzi ihletésű műnél egyáltalán beszélhetünk ilyenről) annyit, hogy nagyszerűen kiragadta Thatcher asszony életének talán leggrandiózusabb pillanatait, olyanokat, melyek csupán néhány, igen nagy ívű politikusnak jutottak a világtörténelem során. A történet az idősödő és szellemi frissességét fokozatosan elvesztő asszony homályos visszaemlékezésein keresztül mutatja meg a nézőnek, ha nem is kronologikus sorrendben, hogy mi formálta azzá azt az asszonyt, aki ugyan nem szépségével,  sokkal inkább vasakaratával és kérlelhetetlen elszántságával robbant be a köztudatba és a rendkívüli férfiuralomnak örvendő politikai életbe. Mindezt tette pedig a hidegháború éveiben egy forrongó, turbulens, az IRA által fenyegetett országban.

A nyitóképet különösen kiemelném, mert amellett, hogy egy megtört, hétköznapi „öregasszony”egy napját láthatjuk, talán valami mást is el akartak árulni a film készítői; talán érzékeltetni akarják, hogy ez a Nagy-Britannia már nem azon ország, mely nagyhatalmi pozíciójával járó fölénységgel vetette bele magát a világháborúba és melyet azután csúfosan elvesztett. Úgyhogy ez a kettősség, (melyet lehet, csak én láttam bele) számomra különösen megkapó volt.

A filmben megjelenik a tinédzser tehetség, akit nagyban befolyásoltak konzervatív apja eszméi, majd a fiatal, frissen diplomázott választásokat nyert nő, később az aréna típusú brit parlament alsóházában élénken vitázó politikus asszony. Ekkor már nyomokban (ahogy a földimogyoró a csokiban) emlékeztetett „A király beszéde” című filmre, hiszen köztudott, hogy Thatcher-nek is segítettek orgánuma, beszédstílusa kialakításában. Ez a jelenet volt az számomra, amiért zsákokkal dobálnám Mery Streep után az Oscar-szobrocskákat, mert egészen elképesztően tudta használni a Thatcher által is alkalmazott akcentusokat.

A film folyamatosan az érzések ambivalenciájára épít, hiszen végigkövetjük felemelkedésének útját, melyet tehetsége és intelligenciája révén szerzett meg, ugyanakkor sokszor „előreugrunk” az időben, és egy, hallucinációkkal és az öregséggel együtt járó kellemetlenségekkel küzdő idős asszonyt látunk, aki az évekkel korábban elhunyt férjével beszélget. Az a legérdekesebb, hogy az utóbbi motívumra érezhetően nagyobb hangsúlyt fektettek a készítők, mint a világpolitikai szerepvállalására.

És mégis, túl azon, hogy elszánt volt, törtető és mindent kockára tett a célért, hogy képes volt kollégáival is könyörtelenül szembeszállni, az utóérzés ennek ellenére is egy grandiózus pályát, és vele egy briliáns elmébe való betekintés érzését hagyja maga után. Képtelenség véleményt alkotni róla, hiszen a film egy percig sem törekedett objektivitásra, nem látunk a motivációi mögé, mindössze egy képet kapunk a döntéseiről és azok következményeiről. Egy képet, melyet a főszereplő zseniális alakítása sokáig emlékezetessé tesz a nézőben. Margaret Thatcher alakja minden nőnek példaértékkel szolgál, és mindezt egy olyan színésznő interpretációjában, mely méltó volt minden tekintetben a feladathoz. Nos, ennél több azt hiszem, nem kell egy igazán jó filmhez. 10/10.

Bemutató: 2012. február 2.

Valamilyen furcsa oknál fogva filmek esetében sokkal könnyebben kötődünk állatokhoz, mint emberekhez. A hányatott sorsú főhős azonnal a második helyre csúszik le, ha egy állat is belép a képbe. Erre a furcsa emberei tulajdonságra épít a Hadak útján is. Sőt tovább megy egy lépéssel. Egy lovat tesz főszereplővé és mindenki mást mellékszereplővé "alacsonyít le". Ezzel már előrevetíti, hogy giccses, szentimentális és érzelgős film következik.

A történet az első világháború előtt kezdődik. Innen követhetjük végig Joey (a ló) életét egészen a háború végéig. Közben bejárja fél Európát, kibír mindent, mi pedig néha a könnycseppeket törölgetjük a szemünk sarkából. A történet ugyan nem kecsegtet hatalmas mélységekkel, de Spielberg elég bravúros ahhoz, hogy két és fél órán keresztül úgy nézzük egy ló hihetetlen menetelését, hogy közben nem unatkozunk.

A film próbálja bemutatni az első világháború szörnyűségeit, de közben annyira szirupos, hogy ez közel esélytelen. Spielberg nagyon ért ehhez, de itt meg van kötve a keze. A katonák élete a lövészárokban rosszabb volt, mint nyomorúságos, de a film ezt az állóháborút is romantizálja. A világ áldozatul esik annak, hogy egy ló szemszögéből szeretné bemutatni a történetet. Messzebb rugaszkodik a valóságtól, mint azt elsőre látjuk.

A film úgy játszik az érzelmeinkkel, mint a kisgyerek a matchbox kisautóval. Ide-oda tologatja, még akkor is, ha ezzel tisztában vagyunk, és netán próbálnánk picit immunisak maradni. Ez kérem a Hadak útján esetében teljesen lehetetlen. A film végére teljesen földbe döngölve érezzük magunkat. A Hadak útján minden képkockája manipulálja a nézőt és végén egy hatalmas katarzist kíván a magatehetetlen nézőre "erőltetni". Ha teljesen átadjuk magunkat a filmnek, akkor csak kitámolyogni tudunk a moziteremből, mert egyenesen járni biztos nem fog menni.

A Hadak útján nem egy kiemelkedő film, viszont végtelenül manipulatív és ezzel elhiteti velünk, hogy sokkal többre érdemes darab előtt ülünk. Ne dőljünk be neki! A Hadak útján egy közepes film, szép csomagolásban, de hogy 6 (!) Oscarra lenne érdemes? Szerintem semmiképp sem. Spielberg még mindig zseniális rendező, ez vitathatatlan és most egy nyáltengert tett elénk, de azért 7/10 simán megvan így is.

Bemutató: 2012. február 9.