A politika belülről rág szét mindenkit, aki közelebbi kapcsolatba kerül vele. Hősünk Stephen Meyers fiatal még, de már nagyon érti, amit csinál. Saját ambícióit úgy határozza meg, hogy hinnie kell az ügyben, annak érdekében támogatni tudja, ezért is Mike Morris kormányzó kampánytanácsadója. Hisz benne, hogy Morris képes megváltoztatni a világot, képes az embereket jó irányba téríteni.

Bár főleg hősünk lelki világa kerül terítékre, de azért picit bepillanthatunk egy választás színfalai mögé is. Láthatjuk, hogy mint egy vallási szekta vak hitével emberek százai dolgoznak egy-egy politikus mögött, hogy az úgy tűnjön képes betartani az ígéreteit és egy jobb világot hozni.

Talán jobban kellett volna érteni és ismerni az amerikai elnökválasztási rendszert, mert így néhány részlet csak elszaladt a fülem mellett. A párbeszédek nagyon tömények. Politikai témájából adódóan a mellébeszélésé a főszerep, de azt olyan intenzitással teszik, hogy csak kapkodtam a fejem. Két óra szüntelen figyelmet igényel. Nem lehet egy percre sem lazítani, már-már mentálisan megterhelő nézni ezt a filmet.

Viszont a színészi alakításokért mindenképpen megéri megtornáztatni az agyunkat. Ryan Gosling nagyon felkapott manapság, de azt, hogy játszani is tud már azelőtt bizonyította, hogy kockahasat faragott volna magából (pl Fél Nelson). Ennek megfelelően itt is nagyszerűen mutatja be fehérből a feketébe vivő rázós utat.

Szinte csak asszisztál a többi színész, de mindenki kap egy-egy pillanatot, amikor igazán villanthat. Philip Seymour Hoffman beszéde a lojalitásról egyszerűen pazar volt. George Clooney a szokásos sármját dobja be, ami mindig működik, így itt is. Clooney most a kamera mögött is feltűnik. Eddig még kimaradtak Clooney rendezései, de ez után biztos vagyok benne, hogy hamarosan pótolnom kell. A kamera mögött legalább annyira magabiztos mint előtte.

A hatalom árnyékában egy nagyon okos film. Főleg a párbeszédekben domborít, de a színészek is kitesznek magukért. A téma örökzöld, és lassan az elnökválasztás is itt van megint, így kezd a téma forróvá válni. Érdemes erre a filmre ellátogatni. 8/10.

Bemutató: 2012. január 26.

A nyitójelenetben a kamera csigalassússággal mászik fel Kontroll arcára. Feszülten várjuk, hogy mi lesz. A szereplők lassan beszélnek, talán már túl lassan. A percek csak vánszorognak, szinte egyhelyben áll az idő. Ez a felütés nagyszerű, megteremt egy kezdő feszültséget. Kár, hogy későbbiekben ez inkább unalomba fordul át.

A történet elsőre talán csavarosnak tűnhet, de inkább azt mondanám, hogy egy durva kasztráláson esett át. A film tempója nagyon lassú. Apránként bomlik ki a történet, és a végére elveszti az érdekességét, hogy ki az áruló és ki nem. Számomra a végtelenül lassú előremozdulás egy idő után érdektelenné tette a cselekményt. Ráadásul a szereplők motivációit végig sötétben tartja. A karaktereket már készen kapjuk. Nincs jellemfejlődés, nincsenek mozgatórugók.

Két órát úgy ültem végig, hogy közben megállt az idő és itt most kivételesen nem jó értelemben mondom ezt. Mindig azt vártam, hogy történjen már valami. Mint mikor egy jó számban lassan felépítik a feszültséget, majd kegyetlenül lecsapnak a hallgatóra valami pörgős résszel, ami feloldja a világban keletkező disszonanciát. Itt ez nem történt meg. Nem került feloldásra a feszültés, így a néző sem tudott lazítani egy picit sem. Ez és a lassan mozgó történet felőrölte a nézőt és a végére csak zombiként figyeltem a vásznat.

A színészek igazodtak a történet lassúságához. Lassan mozogtak, lassan beszéltek és hosszú hatásszüneteket tartottak. Élvezettel figyeltem, ahogy egyre erősödik a játékuk által keltett hatás. Ez az egyik legjobb része a filmnek. Gary Oldman tündököl a főszerepben. A mindig nagyszerű alakítást nyújtó Colin Firth most sem okoz csalódást.

A másik dolog, ami nagyon tetszett azok a díszletek voltak. Ontották magukból a kor hangulatát. A hidegháború keltette bizonytalanságot, hogy sosem tudhatod ki kinek dolgozik. Ki a barát és ki az ellenség. A fogalmak összemosódnak.

A Suszter, szabó, baka, kém furcsa film. A történet unalomba fulladt, de körítés kiemeli a tömegből. Bár lehet, hogy ez a vélemény amit ide firkantottam nem túl pozitív, én mindenkit bátorítok a moziban való megtekintésre. 6/10.

Bemutató: 2012. január 26.

Az egykor menő, de az élet által meggyötört edző újra magára talál egy középiskolai csapat edzőjeként. Láttuk már? Persze hogy. Nem is egyszer. Sablon sztori, de ahogy New Yorkot minden évben a földig lehet rombolni, úgy elférnek az ilyen jól bejáratott jellemfejlődős, megváltós drámák is.

Az alkoholista, megcsömörlött edzőt Sam Rockwell tárja elénk magabiztosan. A tőle megszokott pontossággal játszik. A jellemfejlődés kiszámítható, de azért simogatja a lelkünket. Emma Roberts tűnik fel annak a vagány lánynak a szerepében, aki végül megadja a kezdő lökést a megtört edzőnknek, hogy megint a helyes irányba forduljon. Érdekes, hogy A tetovált lányban hatalmasat alakító Rooney Mara is feltűnik, bár alig lehet megismerni piercingek és az arcára kiült állandó düh nélkül.

A The Winning Season nem egy világmegváltó film, de vasárnap estére tökéletes. Keserédes szórakozás jó színészekkel. 7/10.

Mikor kiléptem a moziteremből a film végén, rögtön az futott át az agyamon, hogy ezt a filmet miért is kellett leforgatni. Félreértés ne essék, a film nem rossz. Sőt, egyenesen zseniális. Én elfogadom, hogy Fincher nem egy remake-t készített, hanem újra feldolgozta az eredeti regényt. A történet nem enged meg túl sok játékot, ezért tűnhet egy sima remake-nek, ahol csak az arcok cserélődtek ki. Kár lenne ennyivel leírni ezt a filmet. Fincher tetovált lánya önmagában jó alkotás, de nagyon nehéz nem az "eredeti" svéd változathoz mérni.

Rögtön a közepébe is vágnék a dolgoknak. Rooney Mara és Daniel Craig párosa tökéletes választás. A lány nagyszerű érzékkel formálja meg a karaktert. A düh, az elhagyatottság és a szeretet hiánya tökéletesen érzékelhető minden rezdülésében. Már csak a lány játékát figyelni is ajándék. Craig hozza a macsót, amit megszoktunk tőle, de valami halvány érzékenységet visz a játékba – tőle szokatlan módon.

A jólfésült gonoszokat kell még kiemelni, mert hátborzongatóan jó alakítást nyújtanak. A negatív karakterek érdemeit mindig nehezemre esik díjazni, mert a gyűlölet és az undor sokkal erősebben tör a felszínre és elhomályosítja a tényt, hogy itt csak hétköznapi emberek vesznek fel álruhát. Ha sikerül kizárni a negatív érzéseket, akkor beláthatunk a zseniális színészi teljesítmény mögé. Érdemes. A negatív karakterek közül Lisbeth gyámja és a gyilkos emelendő ki. Már csak az undorral tölt el, ha a karaktereikre gondolok – ez is azt jelzi, hogy a színészek nagyszerű munkát végeztek a karakterek megformálásakor.

A tetovált lány eléri a célját. Mikor hazafele ballagtam a villamoson még mindig a hatása alatt voltam. Hirtelen nem volt kedvem emberek között lenni. A film felszakítja azt a hártyát, amin keresztül a valóság mocskát szépítjük meg saját magunk számára. A tisztán látás inkább átok, mint adomány. A film hangulata teljesen beszippant, és nem túlzottan kellemes utóízt hagy maga után.

A tetovált lány egy nagyon jó film. Ha nem láttad a svéd változatot, akkor mindenképpen érdemes megnézni a Fincher féle feldolgozást. A történet ismeretében némileg veszít az élvezeti értékéből a film, de ez ne tántorítson el senkit. Remake vagy nem, ez nem csorbítja a film érdemeit.

Néhol picit lassúkás a történet, de a hangulat és az atmoszféra ezt mindig kompenzálja. A zene pedig szinte földöntúli. Trent Reznor csodát tett. Néhol már-már annyira jó volt a zene, hogy háttérbe szorította a filmet. Részemről egy 8/10 könnyedén megérdemeltnek tűnik.

Bemutató: 2012. január 19.

A 2009-es svéd filmről.

Tom Cruise visszatérése? Áhh, az még nagyon messze van, de a MI: Ghost Protocol egy szórakoztató film, ami már-már önnön paródiájába hajlik, egyedül Cruise bácsi veszi magát komolyan.

A film tele van butaságokkal. Megmagyarázhatatlanul tűnnek fel szereplők, amikor fizikai képtelenség, hogy odaérjenek a megfelelő helyre az adott idő alatt. Ethan Hunt bármikor alázza golyóálló John McClane-t. A főgonosz valami szuper intelligens pacáknak állítják be, de közben alapvető hülyeségeket csinál. Ezek ellen ugye szokás azt felhozni, hogy nem a fizikai realitás miatt váltunk jegyet erre a filmre. Ez így is van, de egy idő után már nem lehet komolyan venni egy filmet, ha túlzásba viszi ezeknek a logikai (és fizikai) anomáliáknak a használatát. Itt is ez történik. A színészek veszik is a lapot, és ennek megfelelően játszanak. Mi pedig élvezzük, ahogy szuperhősöket megszégyenítő módon mentik meg a világot. Persze Tom Cruise a hab a tortán, aki még ilyen körülmények között is megőrzi teljes komolyságát. Hozzáadott érték komolyan mondom.

A történet teljesen kiszámítható. Nem kell gondolkodni sem. Nincsenek csavarok, nincsenek meglepetések. Én nem teljesen így emlékszem erre a sorozatra, de valójában jobb így. Jobb mintha valami erőltetett csavarral szerettek volna villogni a készítők. Egy tisztán szórakoztatásra kihegyezett akciófilm ne akarja túllépni a műfaji kereteit. Ha szórakoztatni akar, akkor szórakoztasson. A Mission Impossible negyedik része ebben jeleskedik igazán. Amit vállal azt be is váltja.

Sok szempontból nagyon buta ez a film, a trükkök is hagynak maguk után némi kívánni valót. Viszont a színészek egészen rendben voltak. Lehet, hogy nem ez volt a cél, de néhány helyen igazán megnevetett. Ha engem kérdeztek könnyedén mondok 3 másik filmet, amit érdemes most moziban nézni ehelyett, de ha hamisítatlan popcorn-mozi élményre vágytok, akkor bizony Cruise bácsi világmegmentésére kell jegyet váltani. 5/10.