5 nap és egy pici. Mennyi idő is ez valójában? Sok vagy kevés? Az idő múlása valamilyen csoda folytán mindig a közegtől függ, ahol éppen vagyunk. 5 nap a Balaton parton nyári vakációként iszonyatosan kevés. Ezzel szemben 5 nap egy kanyonban, úgy hogy a kezed egy szikla alá van szorulva… Az nagyjából annyi, mint az ősrobbanástól a világegyetem összeomlásáig eltelt idő.

Aron Ralston saját butasága miatt kerül lehetetlen helyzetébe. És ahogy ez lenni szokott a magány és a kilátástalanság megvilágosodáshoz vezet. Így Aron barátunk is meglátja az alagút végén a fényt és rájön, hogy predesztinált volt a sorsa és minden lépése a kanyon felé terelte. Persze eddig a megvilágosodásig sokat kell várni. Legalább 75 percet.

A 127 óra egy egyszemélyes show. Csak a kanyon, a vörös föld, tűző nap és Aron Ralston. El kell ismernünk, hogy Danny Boyle egy elég kellemes filmet hozott össze a semmiből. Nincs történet, nincs cselekvés, párbeszéd is csak alig akad, de valahogy mégis leköt a film. Csak 90 perc, de már így a végletekig nyújtotta a rendező a filmet, hogy még éppen ne fulladjon unalomba.

Aron Ralston szerepében James Franco mindent bevet, hogy hiteles legyen a szenvedés és a lelki átalakulás. Bár valahogy ez a második nem annyira sikerül. Nem látszik, hogy felőrölné a tudat, hogy vagy meghal, vagy levágja a kezét egy gemkapocs nagyságú késsel. Nem látszik, hogy egyáltalán megmozdulna valami belül. Persze külsőleg mutatkoznak a megőrülés jelei és ennek az ábrázolásában a kézi kamerája is sokat segít. Viszont a mélyben megbúvó érzelmek ott is maradnak. A családjáról és életéről való elmélkedés teljesen steril – és valljuk be, érdektelen is. James Franco alakítása kötelességszerűen Oscar jelölt, de azért valahol mélyen egy hang végig azt suttogja, hogy miért. Miért is? Én sem értem.

Amit viszont nagyon eltaláltak az a zene és a fényképezés. A pörgős számok nagyszerű ellentétpárt alkotnak a kietlen sivatagos kanyonokkal. Még az elején láthatjuk, ahogy Aron végigszáguld a kietlen tájon. Teljesen varázslatos jelenetek. Egyszer én is szeretnék hasonló tájon bringázni.

A film vége az, ami igazán furcsa számomra. Egy ilyen filmet nem lehet értelmesen lezárni. Még akkor sem, ha Danny Boyle egy nagyszerű rendező és nagyon érti a dolgát. Miután megtörténik a csoda a film érdektelenné válik. A rendező próbálta valahogy lezárni, de itt nincs jó befejezés. Talán ha csak szimplán kettévágja a filmszalagot. De nem ez történt, hanem kierőszakolt magából valamit. Felesleges volt.

A 127 óra érdekes film. Érdemes megnézni, és elmerengeni kicsit az emberi természeten, kitartáson és leleményességen. 7/10.

Bemutató: 2011. március 3.

Immár ez a harmadik szülinapi bejegyzés. És most engedjétek meg, hogy elmorzsoljak egy könnycseppet ennek örömére. Három év sok idő, és mégis milyen gyorsan elrepült. 

Három év. Már mondhatjuk, hogy felnőttünk. Nagykorúak vagyunk. És ha az internetet nem húzzák ki végleg a falból, akkor még sok sok február 10-e körüli bejegyzés fog megemlékezni azon nagyszerű 2008. február 10-i napról, mikor az első bejegyzés publikálásra került.

Mióta 10 szereplősre növelték az Oscar legjobb film kategóriáját, csak azt érték el, hogy megduplázódott az olyan filmek száma a kategóriában, ami csak azért van ott, hogy feltöltse az üres helyeket. Olyan filmek ezek, amik ugyan nem rosszak, de miután befejezzük őket felmerül a kérdés, hogy mit is keresnek itt egyáltalán.

A The Kids Are All Right esetében is ugyanez a helyzet. Egy kellemes szombat esti vicces-drámás filmmel van dolgunk, de hatalmas a szakadék közte és az esélyesebb filmek között. Valójában nem is értem, hogy miért volt szükséges felemelni a jelöltek számát. Így csak a vesztett a presztízséből az, ha valamelyik film Oscar jelölt (nem mintha eddig is túl sokat jelentett volna).

A családi drámás alapsablont kicsit feldobták egy lezbi párral és az ő furcsa spermadonoros történetükkel. Ez jó kiindulási alap lenne, hogy új problémákat boncolgassanak, vagy a szokásosaknak adjanak új kontextust. Sajnos ez mind elmarad, mert az alapfelálláson kívül minden a nagy könyv szerint történik.

Ez persze még nem jelentene nagy gondod, csak túl sok problémához akartak hozzányúlni a készítők. Párkapcsolati, gyereknevelési, coming-of-age, önmegismerés és még sorolhatnám. Ez nem fér bele 90 percbe úgy, ha tényleg körbe akarjuk járni a témát, és nem csak karcolgatni a felszínét. Itt látszik, hogy megpróbáltak a dolgok mélyére ásni, de a túl sok téma szétszórja a figyelmet. Mind a nézőét, mind a rendezőét. Feleslegesen sok réteget próbál lefedni, és ez bizony mindig bukásra van ítélve.

A témák kibontásának felszínességét ellensúlyozza a humor, ami meglepően szellemesre sikeredett. Néha a helyzetkomikum eszközeit, néha sziporkázó párbeszédeket hív segítségül, hogy mosolyra görbítse a szánk. Annak ellenére, hogy inkább akarna dráma lenni, sokkal jobban áll neki a vígjáték. Pont az ellenkező irányba akar menni, mint amerre a sodrás viszi, és így gyengítik egymást a vicces és drámás részek. Kicsit olyan, mintha a rendező kezéből kicsúszott volna az irányítás és a film magát rendezte volna. Csak közben a rendező minden eszközt bevetett, hogy visszaszerezze az irányítást. Ennek lett az eredménye ez a felemásság, ami a filmet jellemzi.

Az, hogy a The Kids Are All Right nem találta meg az ösvényt és inkább a susnyásban gázol végig, nem segít sokat. A film élvezhető, lehet rajta mosolyogni, de egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy mit keres az Oscar jelölt filmek között. Kellemes esti szórakozás, de csak egyszeri élmény. Már majdnem 8, de még mindig csak 7/10-et kap.  

Az első jelenetben egy nő és egy férfi táncol fényárban a fekete semmi közepén. A jelenet a végletekig feszített, érzelmek cikáznak mindenfelé és közben annyira közel érezzük magunkhoz az egészet, hogy ha kinyúlnánk meg tudnánk érinteni. Viszont ha ezt tennénk, akkor összetörne az egész, mint egy tükör. Érzelmileg már az elején annyira túlpörgetett a film, hogy ha nem emelnék a fordulatszámot, már az is egy súlyos gyomros lenne. De Aronofsky itt még messze nem áll meg. Szétcincálja az emberi lelket és tűrőképességet. Kitolja a határokat, de közben egy sötét szobába lök minket.

Az az érzelmi töltet, amit a film minden másodpercében sugároz teljesen lebont minden gátat és védművet és egyenesen az ember szívébe talál. Ez elől nincs menekvés. Nem lehet elbújni vagy elfutni. Ennek az érzelmi terrornak nem kell üldöznie minket. Mindegy, hogy mennyire gyorsan futunk, akkor is csak egy lépéssel lesz mögöttünk. Legjobb, ha nem is próbálunk ellenkezni, hanem átadjuk magunkat a filmnek. Nem lesz könnyű és talán a hatás is letaglozó lesz, de mindenképpen megéri.

Most, hogy már kezdek kijózanodni a film utáni sokkból, felmerül bennem a kérdés, hogy miről is szól igazán a Fekete hattyú. A történet egy balett előadás körül bonyolódik, de ez csak a látszat. Csak kellék, vagy díszlet – nevezzük is akárminek. Valójában Nina lelke a színtér. Vívódása önmagával. Küzdés a saját testével és tudatával. Egy rövid eszmefuttatás után rájöhetünk, hogy valójában mindegy is, hogy mi a film története. Itt nem ez a lényeg. Sosem volt az. S a balett is csak egy nagyszerű környezet a szenvedés, fájdalom és önmegismerés bemutatására, de csak egy eszköz és nem cél.

Ha kíváncsiak vagyunk mi teszi ezt a filmet ennyire intenzívvé csak egy lépést kell hátra lépnünk. Aronofsky rendezése hibátlan. Az elején az szereplővel együtt mozgó kamera nagyon idegesítő, de később már fel sem tűnik. A rendezés összemosódik a többi összetevővel. Elválaszthatatlan a zenétől, a fényektől, a színészi alakításoktól. Natalie Portman játéka szavakkal leírhatatlan. Már az elején is nagyszerű, de a végére mutatja meg igazán magát. A rengeteg próbán, amit látunk teljesen élettelenül táncolja a fekete hattyú szerepét, de a végén… Az átváltozás hihetetlen. Kézzel fogható. Érezhető a levegőben, hogy valami más. Valami megváltozott, valami kézzel meg nem fogható. Majd mikor kilép a színpadra minden nyilvánvalóvá válik. Mintha egy pillanatra megállna a Föld forgása. Közben már rájöttünk, hogy mi történik, és hogy a film vége is közel. Az érzelmi vihar, ami bennünk dúl mindent elsöpör, de nem tudunk mást tenni, csak a vászonra koncentrálni.

Mielőtt a nyilvánvaló pontszámokra rátérnék, még a fényképezést kell megemlíteni. A film alatt szinte fel sem tűnik, hogy mennyire zseniális munkával állunk szemben. Nina lakása és a próbaterem egyszerűen zseniális. Minimalista, de mégis részletgazdag. Valójában ez a két helyszín uralkodik a filmben, így volt idő kibontani őket. Az a ridegség, amit ezek a helyszínek árasztanak uralják a hangulatot. Olyan alapot képeznek a filmnek, amire aztán Aronofsky ráültetheti érzelmi hurrikánját.

A Fekete hattyú két órás szívbe markoló balettelőadása 10/10 ér. Olyan habozás nélküli, mélyről jövő 10/10-et. Viszont nem tudom, hogy újra akarom-e nézni a filmet. Ha ez el is következik, néhány évnek el kell telnie addig. Így elsőre annyira letaglózott és ledöntött a lábamról, hogy ezt még fel kell dolgoznom, de közben szeretném ezt az érzést megőrizni is, mert nem minden nap kap ilyet a néző egy filmtől. Aronofsky közel került a tökéleteshez.

Bemutató: február 17. 

Ez a film a konzumfilmek nagyszerű példánya. Pont azt nyújtja, amiért beülünk a moziba egy hollywoodi romantikus filmre. Se többet, se kevesebbet. Nincsenek benne mélyen szántó gondolatok, újító filmezési technikák, vagy nagy drámák. Egy hétköznapi történet, kis romantika, dráma, de közben vicces is. A semmitmondó filmek legjobb fajtája. Pusztán szórakozás.

Az egész film arról szól, hogy a nézőt manipulálja, játsszon a hangulatával. Egyszer szomorú, egyszer nevet és a végén egy-két könnycseppet is elmorzsol, mikor főhősünk váratlanul mégis visszamegy beteg szerelméhez és mégis őt választja, tudván, hogy a betegség végül győzni fog. Tiszta, megmásíthatatlan hollywoodi szerelem. (Valljuk be, jó ezt néha látni. Olyan guilty pleasure jellegű a dolog.)

Amellett viszont nem mehetünk el szó nélkül, hogy a film mennyire furcsán van felépítve, és ez mennyire rombolja az összhatást. A film első fele vicces és jól eltalált. Már-már példaként lehetne mutogatni, hogy bizony egy romkomot így kell felvezetni. Viszont a sajnálatos tény az, hogy ez a film nem vígjáték, hanem dráma akar lenni. Vagyis ezt a hitet erősíti bennünk a második fele a játékidőnek. Minden vicces megmozdulást és beszólást félredob a film, és teljes totálban ráfókuszál a „beteg nőt szeretni” problémára.

Ez a kontraszt annyira nagy, hogy nem tudunk vele mit kezdeni. Persze továbbra is manipulál minket a film és úgyszólván a tenyeréből eszünk, de ez nem tudja elnyomni azt az egyre erősödő érzést, hogy itt valami nincs rendben. Mire véget ér a majdnem két órás játékidő nagyon felemás érzések keringenek bennünk. A film eleje kifejezetten jó, a második fele és a lezárás pedig közepesen gyenge nyáltenger.

Színészek terén Jake Gyllenhaal és Anne Hathaway áll rendelkezésünkre. Rögtön az jut eszünkbe, hogy mindenki kap valamit valakit, aki eyecandy-ként működik. Emlékszünk még honnan indult Anna Hathaway? Abból a hercegnős filmből, ahol – valljuk be – igencsak csúnyácska volt. Ahhoz képest hova fejlődött. Igazi jócsaj lett belőle és ezt meg is mutatja. Gyllenhaal kvalitásairól nem tudok nyilatkozni, számomra ő eléggé perifériára került a film alatt. A színészek mentségére legyen szólva, hogy nem csak a testükkel adják el a filmet, mert annyit bőven odatesznek, amennyi ehhez a filmhez kell.

A Szerelem és más drogok a kettőssége miatt nem tarthat igényt a jó film jelzőre. Egy erős közepes. Egyszeri szórakozás. Azt meg talán mondanom sem kell, hogy a szebbik nem társaságában érdemes nekiülni. Pontszámilag 7/10.