Az első képkockán megjelenő főszereplőn akaratlanul is röhögünk. Ennyire lúzer arcot már nagyon régen láthattunk mozivásznon. Az egész gyerekből sugárzik a tehetetlenség, és az élehetetlenség. Aztán valahogy mégis működik a karaktere. Bár megszeretni csak pár múló pillanat erejéig sikerül.

Nagyon depresszív a főhősünk a sztori szerint, de valahogy mégsem tűnik különbnek egyetlen átlagos tininél sem. Ugyanazokkal a problémákkal küzd, csak a túlzott önsajnálattal nem bír. Ezért is kerül jelentkezik be pszichiátriára, ahol valamilyen csoda folytán 5 nap alatt ráébred a képességére, hogy feldolgozhatóak az olyan dolgok, mint továbbtanulás és a lányok kérdése.

Annyira esetlen és béna a főhős, hogy így leírva tűnhet úgy, hogy a film összeomlik két perc után, de valami csoda folytán mégsem teszi. Sőt, minden perccel egyre jobban működik. Ahogy elérjük a játékidő kétharmadát, már nagyon is szórakoztatónak találjuk a filmet. A rendező valahogy működésre bírja a jeleneteket és a furcsa coming-of-age történet is működik valamennyire.

Talán a mellékszereplők hozzák vissza filmet. Zach Galifianakist elviselhetetlenül irritálónak találtam a Másnaposokban, de itt mégis szerethető. Pedig akkor úgy tűnt, hogy ez lehetetlen. Béna főhősünk párja Emma Roberts. Valójában miatta ültem neki ennek a filmnek. Egészen tehetségesnek tartom és van is remény számára.

A sok önsajnálkozás közepette becsúszik egy-két nagyszerű jelenet is. Például ott van az éneklős jelenet, mikor stílszerűen az Under Pressure kerül terítékre. A legtöbb esetben viszont nem értem mit akart a rendező érzékeltetni. Lehet, hogy az egész tini-depressziós általános állapotot akarta kicsit felnagyítani és ennek az eszköze a kórház. Lehet, hogy ezzel akarja érzékeltetni, hogy nagy problémák vannak itt éretlen testekbe csomagolva. Nem tudom. A koncepcióban lehetne potenciál, de a tehetetlen főszereplő srác megöl mindent. Valójában annyira nem szörnyű a játéka, csak nem elég hiteles a lelki szenvedése. Kifele csak egy félénk és lépni nem merő tini látszik, és bár ezt jól hozza, de ez ide mégis kevés.

A happy end a végén nem túl meglepő. Ez már csak így van a filmekben. A lúzer főhősről a végére kiderül, hogy nem is annyira lúzer. Itt azért nem mentek olyan messze, hogy suli sztárja legyen a végén, de kilométeres mélységből visszahozták a 0 szintre és egy normális tinit faragtak belőle.

Az It's Kind of a Funny Story hibái és hiányosságai ellenére is egy kedves és szerethető film. Valójában csak a főhőssel nem vagyok kibékülve, de vele nagyon nem. A többiek jók, a zene is jó. A történet is elmegy – a coming-of-age sztorik egy 1001. mutációja, de ez nem baj. 7/10.

York hercege dadogott. Csak így egyszerűen, és ezt persze egy idő után királyi minőségében tette VI. György néven. A rádió tömeges elterjedésével egy királytól már nem csak azt várta el a nép, hogy megjelenjen prominens eseményeken és integetés közben mosolyogjon. A rádió elterjedésével azt várták, hogy a nemzet hangja legyen, hogy beszédeket mondjon, hogy a rádión keresztül közvetlenül a házakba, szobákba jöjjön el. Egy király, aki dadog ezekre aligha képes.

Bár nem tervezte, hogy király legyen, beszédhibáját orvosolni akarta, és ezért próbált ki számtalan orvos által kínált lehetőséget és terápiát. Végül egy különc logopédusnál találta meg a megoldást, Lionel Logue személyében. Nem csak a módszerei voltak szokatlanok, de modora is mellbevágó volt egy herceg számára. Nem minden nap hívja egy közember York hercegét, majd később a királyt Bertie-nek. Lionel egy ilyen figura volt. Nem érdekelték a társadalmi kötöttségek, ha egy páciensének gyógyulásáról volt szó.

A király beszédében nincsenek nagy drámák, vagy mindent elsöprő érzelmek. Viszont már az első perctől kezdve képes lehozni egy uralkodót a közemberek szintjére. Az első perctől úgy érezzük, hogy egy közülünk, ő is csak ember és nem valami magasabb rendű dolog. Lerántja az összes misztikumot és mázat róla. Minden olyan hétköznapi – a szó legjobb értelmében.

Nagyszerűen mutatja be a király küzdelmét a beszédproblémájával. Kicsit kitér a környezetére és láthatjuk, hogy milyen események és hatások vezettek VI. György dadogásához. Ezeket csak finoman, alig észrevehetően csöpögteti bele a rendező a történetbe. A fókuszban maga a probléma, annak kezelése, valamint Bertie és Lionel kapcsolata áll. Körülöttük mintha minden más megfagyott volna. Miközben az egész teljesen valóságszagú vannak mozzanatok, amik már annyira idilliek, hogy nehéz beleilleszteni a filmbe. Ott van például a király felesége, Elizabeth. Ez a házasság hihetetlenül mintaszerű. Nincs közöttük semmilyen vita, vagy ellentét. A feleség végletekig támogató. Természetesen nem a király házassága a film fő témája, így érthető, hogy mellőzve van részleteiben, csak már annyira tökéletes, hogy sehogy sem tudom beleilleszteni a valóságképembe.

A film erőssége a színészi játék. Történetében és hangulatában is nagyon erős, de ez mind sehol sincs ahhoz képest, amit a színészek nyújtanak a vásznon. Colin Firth az első pillanattól kezdve együtt él a szerepével. Mintha szétválaszthatatlanok lennének. Egyetlen másodpercre sem merült fel bennem a gondolat, hogy most csak játszik és ez nem valóságot látom. Leírhatatlan élmény, amit a vásznon nyújt. Mellette Helena Bonham Carternek és Geoffrey Rush-nak sem kell szégyenkeznie. Mindketten kitesznek magukért. Helena Bonham Carter finom cinizmusa és szarkazmusa nagyszerűen átjön. Colin Firth olyan parádés alakítást nyújt, hogy többiek csak haloványan pislákolnak mellette, így a mellékszerepben feltűnő Michael Gambon vagy Guy Pearce épphogy csak említésre kerül.

Bármennyire is komoly a film hangvétele mégis sikerül belecsempészni néhány jelenetet, amikor bizony mosolyra húzódik a szánk. Ez a pár mozzanat nagyon sokat dob az összképen. Egy jó filmet kiemel a tömegből és rögtön a nagyon jó jelzőt akasztjuk rá. 9/10. A 12 Oscar jelölés nem alaptalan.

Bemutató: február 3.

Ahelyett, hogy értelmes dolgokkal tölteném a rekreációs 3 és fél hetemet a tavaszi szemeszter kezdete előtt, inkább sorozatokat nézek. Szerencsére most már a végére értem, talán tényleg lesz időm pihenni.

Erről a sorozatról csak jókat hallottam, úgyhogy gondoltam adok egy esélyt a pilot résznek, ha letaglóz, akkor beleugrom. Aztán lepörgött a 30 perc és nem éreztem semmit. Nem volt rossz, de jónak sem mondanám. Az ötlet nem rossz, a kivitelezés is megállja a helyét, de valahogy nem kapott el. Viszont az első évad részei gyorsabban csöpögtek le, mint gondoltam és mire befejeződött az első rész, már ott is volt a második. Időm volt, és annyira meg tetszett a Hank Moody első kalandja, hogy beinduljon a gépezet. Innentől nem volt megállás. Átment darába a dolog.

Pár nappal később, azaz mostanra, már utol is értem Amerikát. Picit talán gyorsan mentek egymás után a részek, de szerencsére nem volt olyan sok, és azok sem voltak hosszúak.

Nincs ebben a sorozatban semmi olyan nagy ötlet és mégis tökéletesen működik. Minden részből elő lehet szedni egy egysoros idézetet, ami nagyon üt. Főleg a saját szövegkörnyezetében. Emellett vicces is. Sőt sokszor okos is. Meglepő módon a legtöbb okosságot Moody lánya, Becca szállítja. Korához képest túlzottan is felnőtt, bár nem csoda, két lélekben még teljesen gyerek szülővel.

Közben Moody minden elérhető és nem elérhető nővel kavar. Ebből aztán vicces helyzetek tömkelege kerekedik ki. Főleg a 3. évad van erre kihegyezve. Az első évadban még valahogy realisztikus-drámás volt a sorozat, a másodikban kereste a saját hangját, majd a harmadikban csapott át teljesen vígjátékba. A negyedik még csak éppen kezdődik, és egyelőre nagyon sötét. Nekem legjobban a vicces változat jött be.

Valójában az átmeneti második évadon kívül szinte minden résznek megvan a maga szépsége. Egy-egy momentum amiért bizony érdemes volt végignézni. Nem mintha a „köztes” percek unalmasan telnének. Bár történetileg nem a legizgalmasabb sorozat, de mégis elkap a gépszíj. Nem tudtam leállni Hank Moody történetével.

Ennek az összeszedetlen posztnak a végén megjegyzem még, hogy minden rész szövegkönyve egy külön öröm. Ez a legerősebb része a sorozatnak. Bár férfi szemmel nézve nem elhanyagolható a gyönyörű és meztelen női testek száma sem, de mégis. A szereplők verbálisan alázzák a többi sorozatot. Persze nem konkrétan, de színvonalban mindenképp.

Egy 9/10 simán repül a Californicationre, mert nagyszerű és intelligens szórakozás. Teljesen elrugaszkodott a valóságtól, de talán pont ez adja az ellenállhatatlan báját.  

Van valami örök báj Miyazaki filmjeiben. Ugyan van egy központi témája, amit újra és újra körbejár, de mégis megunhatatlanok a filmjei. A Totoro is olyan, hogy elveszünk a gyermeki bájában, miközben súlyos gondolatok húzódnak meg a háttérben.

Az a szépsége ennek a mesének (de úgy általában Miyazaki meséinek), hogy a gyerekek és felnőttek feltétel nélkül tudják élvezni, és közben a nagyoknak útravalót is ad. Úgy aranyos, szerethető és vicces, hogy egyetlen fingós-böfögős örökzöld sincs benne, de még kulturális utalás sem. Ha nem ilyen egy jó mese, akkor milyen?

A gyermeki lélek van a középpontban, de azért a természet csodái is megjelennek. Miyazakinál szokásos zöld felhang itt is megvan, de ez mindig inkább üdítő, mint erőltetett. A Totoro története egyszerű, de mégis lélegzet elállító. Nem bűvészkedik történeti csavarokkal, vagy nagy tragédiákkal. Hétköznapokból emel át pár mozdulatot. Talán pont ez teszi annyira szerethetővé és mindenki számára könnyen befogadhatóvá.

Néhány jelenetnél teljesen meghatódunk, vagy érezzük a mindent körbeölelő szeretet. Szimplán csak jó nézni a filmet. Ahogy pörögnek a jelenetek és a szoba körülöttünk megtelik csodákkal, mi csak ülünk a kényelmes fotelben és átadjuk magunkat az élménynek. Még ugyan nem láttam túl sok Miyazaki mesét, de a Totoro mindenképpen az egyik legjobb. 9/10.

Van egy taj bunkó főhősünk, egy érzelmileg kihasznált, de szerethető sidekickünk, és egy mindig ripacs Cameron Diazunk. Erre az alapra próbál építkezni a film. Néhol több, néhol kevesebb sikerrel. Számomra a legnagyobb negatívum a főszereplő volt. Egyszerűen képtelen voltam napirendre térni a bunkósága és butasága felett. Ennyire egomán karaktert talán még nem is láttam. Ültem a moziban és még én kértem élnézést és szégyelltem magam a jó ízlés nevében.

Az első kiábrándulásból kicsit visszarántanak Gondry egészen jóra sikeredett akciójelenetei. Gondry nem a kommersz filmjeivel lett ismert, és ez tetten is érhető elég sok helyen a rendezésében. Picit szokatlan, de nem irritáló. A műfajra nem túlzottan jellemző megoldásokat használ, bár a terminátoros beütésű terepfélmérő képek meglehetősen erőltettetek voltak.

A showt egyértelműen Christoph Waltz lopja el a kapuzárási pánikban szenvedő maffiózó szerepével. Rögtön az első feltűnésénél, mikor védelmi pénzt próbál kizsarolni, megmutatja, hogy bizony itt Seth Rogennek nem sok keresnivalója van.

Szerencsére Gondry jól látta, hogy ez zúzós akciófilmbe nem kellenek az érzelgős jelenetek tömkelegei, így ezek hiányoznak is. Helyette akad számos vicces, vagy annak szánt jelenet. És persze tömkelegével helyettesítik az érzelmeket Seth Rogen bunkóbbnál bunkóbb megszólalásai.

Végül a Zöld darázs egy gyenge közepes. Itt-ott lehet rajta nevetgélni, vagy egy-két ütős jelenet. Ezzel szemben a végig bunkó főstől a falra másztam. Én 2D-s változatot láttam és nem éreztem egy percre sem, hogy hiányozna a harmadik dimenzió. A végén beúszó főcím esetében látható volt, hogy ott törekedtek a 3D-s elrendezésre, de ezen kívül egy fikarcnyi utalást sem találtam. Ha már erre ülünk be, akkor én nem javaslom a másfélszeres ár kifizetését a semmiért. 2D ugyanolyan jó ebben az esetben. 6/10.