Vannak filmek, amik sajnos belesnek abba a hibába, hogy másnak próbálják eladni magukat, mint amik valójában. Elsősorban a trailerrel lehet ebbe belefutni. Nem könnyű két percben érdekes, valós tartalmat mutató és nem élményromboló montázst összedobni. Ha valaki béna és teleszórja a két percet spoilerrel, akkor azt elnézzük neki, mert mindenki hibázhat, viszont ha valaki másnak állítja be a filmet, mint ami valójában... Nos, ott már talán jogosan vagyunk mérgesek.

Gondolom ebből a sok szájtépésből itt az elején már rá lehetett jönni, hogy Clooney a kecskéivel nem azt nyújtja, mint amit ígér. A tréler több mint két perce egy agyament vígjátékot vetít előre, ahol hatalmas nevek parádéznak - remélhetőleg sikerrel. Ehhez képest a valóság? Nem sok köze van az előzeteshez, de ahhoz sincs sok, amit várnánk az előzetes mázának eltávolítása után. Szimplán csak csalódás a film.

A történet szerint az amerikai hadseregnek van titkos okkultista csoportja, akik a jövő szuperkatonáit képezik. Ezek a katonák a jedikhez hasonlóan az elméjüket használják harcra a puszta testi erejük helyett. Bob újságíró és véletlen botlik bele ebbe a sztoriba, aztán Lynbe is belebotlik és hamarosan az iraki sivatag közepén találja magát egy hihetetlen sztori közepén.

Elkezd pörögni a történet és mi türelmesen várunk a hatalmas vörös mozitermi fotelbe süppedve arra, hogy végre beinduljon a történet. A bevezető képsoroknak csak nem akar vége szakadni, és amikor végképp elunjuk, s az órára pillantunk, rájövünk, hogy ez a film sosem fog elkezdődni. A játékidő kétharmadánál járunk már és csak maszatolnak a vásznon. Nincs rendes párbeszéd, nincs történet, nincs semmi. A legjobban az fáj, hogy poénok sincsenek, pedig pont ezért ültünk be a filmre.

A film legnagyobb problémája mégsem az unalmas, egyhelyben toporgó történetben vagy a poének hiányában keresendő. A Kecskebűvölők legnagyobb hibája, hogy komolyan veszi magát. Egy ilyen témánál, mint az okkultizmus és paranormális képességek, szinte lehetetlen feladat komoly történetet letenni az asztalra. A téma sikamlós, és a forgatókönyvíró hatalmasat zakózik a csúszós talajon. Szinte az összes próbálkozás félre csúszik – alig van egy-két jelenet, ami egyáltalán működőképes lenne.

A nagy nevek csak dísznek vannak a plakáton, mert nem adnak nekik lehetőséget, hogy megmentsék a filmet. Nincs mit játszaniuk egyszerűen, mert a karakterek harmatgyengék. A helyzetet csak rontja, hogy sok szereplőt mozgat a film és egyikre sincs rendesen idő, pedig így is túl hosszúnak tűnik ez a 90 perc. A sok szereplő szétforgácsolja az amúgy is gyengélkedő történetet.

A végére nem marad szinte semmi, amit élvezhetnénk a filmben. Néhány vicces nóta csendül fel menet közben és a már az előzetesben is elsütött poénokon most is mosolygunk, de semmi több. A Kecskebűvölők hatalmas csalódás – kidobott pénz és idő. 3/10.

The Men Who Stare at Goats
színes, amerikai-angol vígjáték, 94 perc, 2009
r: Grant Heslov

A Daybreakers című horror-thriller izéről is született írás, csak megint nem ide. Majd beszélek még a szekesztővel arról, hogy itt is megjelenhessen teljes valójában a cikk, de addig is marad a link.

Szóval a Daybreakers - A vámpírok kora a Filmkalauzon olvasható.

Klasszikus sárkányos lovagos történet, izgalmas új világba csomagolva. Gondolhatnánk, hogy nem lesz itt probléma, a történet sablonossága nem vág földhöz egy gyerekmesét. Elég, ha jól kidolgozott és vicces karakterek rohangálnak a képernyőn, van pici izgalom, egy kis zene és a végén happy end. Ez egy ilyen idilli elképzelés, aminek nem sok köze a valósághoz esetünkben.

Egy vége nincs világ, ahol kis szigetek úszkálnak a levegőben, és a fák mögül nem csak ártatlan bárányok kukucskálnak ki, de vérszomjas sárkányok is. A világvége közeleg. Megint. Nincs is más teendő, mint a csúnya-gonosz sárkányt móresre tanítani. Esetlen hőseink erre vállalkoznak.

Van nekünk egy cingár, idegesítő dumagép, aki nem vicces (és akkor még kedves voltam), de hatalmas szerepet kap a moralizálásban. Egy csendes, nagydarab, csupaszív hős és egy még idegesítőbb kislány, akinek leukoplaszttal sem lehet leragasztani a száját, mert azon is átpréselne annyi hangot, hogy kikergessen vele a világból. Az egyetlen valamirevaló karakter a nyúl fülű, malac orrú lila izé. A játékidő 80 perce alatt felbukkanó két poént ő szállítja, és mindezt úgy, hogy nem is tud beszélni.

A történet annyira banális és semmit mondó, hogy bátran kijelenthetjük, még egy gyengébb Tom&Jerry rész is übereli. Két lúzer hősjelöltünk elmegy, hogy legyőzze a csúnya-gonosz sárkányt, közben megküzdenek, még pár akadállyal. A döntő pillanatban nagydarab izomagyú barátunk előtúrja a rég elnyomott emlékét, és rájön, hogy a gatyájában rejtegetett kötőtű a megoldás a világ bajára. Ekkor még mielőtt a végtelen mélybe hullana végleg, megöli a sárkányt és aztán vágás… Nem tudjuk meg mi történt, de nagyon tavasz van, fehér nyuszik úsznak a levegőben és hirtelen mindenhol fű nőtt a kövek helyén. Hőseink pedig bőszen mosolyognak. Az nem számít, hogy a nagydarab az előbb még a mélybe készült zuhanni a teljes kötőtű készletével együtt.

Teljes a káosz a fejemben, hogyan is történhetett ez. A történet végében semmi következetesség nincs. A film első fele még csak elmegy, de ezzel a befejezéssel tönkretesznek mindent.

Az egyetlen pozitívum a filmben a gyönyörűen kidolgozott világ. A repdeső sziklák, a tűzokádó sárkányok, vagy éppen a mindenfele szálló romok lélegzetelállítóak. A történet helyett szívesebben veszünk el a tájban. Ez a részletgazdagság a karakterekről már nem mondható el. Teljes a kontraszt ezen a téren. Míg a háttérben meghúzódó falon a repedések is tökéletesen kivehetők, hőseink egy vásári lufi-állatka részletességét is megirigyelhetnék. Borzalmas, már-már a szemnek fájó ez az ellentét.

A Sárkányvadászok egy ötlettelen, humortalan próbálkozás, amit egyedül a látvány ment meg valamelyest. Teljesen felesleges rá időt pazarolni. 4/10, de csak a két eleresztett poén, no meg persze a gyönyörűen kidolgozott világ miatt. Remélem, hogy a most mozikba került másik sárkányos kaland jobban teljesít majd.

Chasseurs de dragons / Dragon Hunters
színes, francia-német-luxemburgi animációs film, 80 perc, 2008
r: Arthur Qwak, Guillaume Ivernel

Egy kamaradrámában kevés szereplő van, és szinte csak egy helyszínen játszódik az egész film. A cselekményes történet innentől kizárva, de ettől még lehet jó. Sőt akár izgalmas is. Mindössze annyi kell, hogy a párbeszédek jól megírtak legyenek és a rendezés kellően feszes legyen. A Köntörfalakban Dyga Zsombor kísérletet tesz, hogy mindezt megvalósítsa. A siker felemás, de így is elégedettek lehetünk.

Egy rosszul sikerült randi után Zoli valahogy mégis rábeszéli Esztert, hogy felmehessen a lányhoz. Nem telik el sok idő, mikor megérkezik Gábor, Eszter bátyja. A teljesen idegennek tűnő három ember múltjában mégis vannak kapcsolódási pontok. Nincs is más lehetőség a hasonló filmeknél, mint a sötét múltat bolygatni, és felszínre hozni a rég lappangó titkokat.

A történet meglehetősen banális, és a háttérben meghúzódó nagy titok, nem is olyan meglepő.  Egy moziedzett néző hamar összerakja a darabkákat, és aztán csak vár, hogy végre kibújjon a szög a zsákból s felhevüljenek az indulatok. És aztán amikor végre történés van, csak úgy elúszik. A helyzetet rontja, hogy az érdeklődés fenntartására nagyon olcsó trükköket használtak. Ez a csak a szereplők tudják, a néző nem, de a szereplők úgy beszélnek róla, hogy "tudod, hogy mi történt tavaly nyáron" dolog az agyamra ment néhány esetben. Nem tette érdekesebbé a történetet, csak nagyon frusztráló volt.

Így lefestve a helyzetet elég borzalmasnak hat, de ez most kivételesen csak megtévesztés. Szerencsére az arányokat jól találták el, így az alig 80 perces film végig le tud kötni. Az üresjáratok is elkerülik Dyga Zsombor filmjét.

A színészek – a párbeszédek mellett a hasonló filmek sarkalatos pontjai. Ha a színészek nem tudják eladni a vékonyka sztorit, akkor mit sem ér az egész. A Köntörfalakban igen furcsa helyzet áll elő. A színészek gesztikulációja, mimikája és kisugárzása szinte tökéletesen illik a jelenetekhez. Eközben a hangsúlyozásuk valami elképesztően elüt. Néha olyan érzés, mint mikor általános iskolás gyerekek próbálnak picit játszani a hangjukkal az iskolai ki mit tudon. Esetlennek hatnak így a színészek, és bármennyire is jól adják át például a feszengést a randin, ha a hangsúlyozás megöli a hangulatot. Főleg Zolit alakító Elek Ferenc volt furcsa. Sehogy sem akart számára összejönni a test és a beszéd összeegyeztetése. Tompos Kátya már egészen jól bánik a kamerával (főleg az előző próbálkozásához képest), de még van hova fejlődnie.

A Köntörfalak összhatásában mégis jó film, érdemes megnézi. 80 percre leköt, elszórakoztat és még egy-egy mosoly is belefért. 7/10.

Köntörfalak
színes, magyar filmdráma, 80 perc, 2009
r: Dyga Zsombor

Nehéz úgy mesélni az élet és halál dolgairól, hogy az ne forduljon giccsbe vagy túlzott csicsába. Nincs is sok olyan film, ami ezt az akadályt sikerrel venné. Általában közhelyek egymásra dobálása lesz a végeredmény, ami mellesleg úszik a nyálban. Kivételek szerencsére mindig akadnak, és miért is hoztam volna fel pont ezt a filmet, ha ez nem egy lenne közülük.

A Departures középpontjában az elfogadás áll. Nem csak a halál, a gyász elfogadása, de egymásé is. Mikor egy szerettünk távozik, egészen új oldalát tapasztaljuk meg a kapcsolatunknak vele kapcsolatban, ahogy megpróbáljuk feldolgozni a hiányát. Viszont ennél sokkal nehezebb dolgunk van azokkal a dolgokkal, amik életünkben érnek minket. Azokkal, amiket akár ki is kerülhetünk, vagy elfuthatunk előlük, mert az egyszerűbb, mint elfogadni (de semmiképp sem beletörődni). Ennyivel könnyebb a halottakkal elszámolni magunkban – onnan nincs "menekvés".

Daigo Kobayashi csellista, egész életében annak készült. Egy zenekarban játszik, de amikor az feloszlik, úgy dönt, hogy visszatér szülővárosába. Olyan munkát talál magának, amit sosem gondolt volna. Halottakat kell felkészítenie az utolsó utazásra. Furcsa munka, sokakban talán viszolygást is kelt, de Daigo úgy dönt, hogy a sors keze van a dologban. Meg kell tanulnia elfogadni dolgokat, és ez a munka tökéletes erre.

Bár a középpontban egyértelműen Daigo van, másoknak is meg kell küzdeniük a démonaikkal. Az elfogadás itt is a kulcsszó. Az élet nem mindig azt adja, amit elvárnánk tőle, és van, amikor jobb elfogadni azt, ami van, mintsem sóvárogni valami irreális után. Ezt mutatja be nagyon árnyaltan és nagyon érzékenyen a film.

A miénktől egészen különböző japán szokások csak felerősítik a film mondandóját. A halottak mosdatása és felkészítése mind-mind a család szeme előtt történik, egészen közel hozva az folyamatot. Személyesebb lesz, talán könnyen feldolgozhatóbb. A másik a japánok távolságtartása. Hogy még a legnagyobb gyász közepette sem ölelkeznek, csupán a meghajlás marad. A testi érintkezés hiánya felnyitja az ember szemét. Mintha az emberek elszigetelt entitásokként léteznének a világban és csak egy vékony csatorna marad a kommunikációra, ami nem más, mint a beszéd.

A Departures közel tökéletesen mesél az elmúlás és elfogadás kényes témájáról. Nem akar mindenáron útravalóval traktálni, csak rávilágít a napnál is világosabban a tényekre. Nem élhetünk a saját kis világunkban, néha oda kell figyelni a környezetünkre is. 9/10, csak így kommentár nélkül.

Okuribito
színes, japán filmdráma, 130 perc, 2008
r: Yojiro Takita