Érzelmileg távol maradni egy filmtől kétélű fegyver. Mind a néző, mind a rendező oldaláról nézve. Az Éhség esetében mindkettőt figyelembe kell venni. Ez a film nagyon szikár, távolságtartó, csupán vizualitásával akarja elmesélni az egész "történetet", közben érzelmeket akar kicsikarni, de elvárja azt is, hogy távol maradjunk. Az Éhség nem egyszerű film.

Steve McQueen rendező már-már egy dokumentumfilm pontosságával ábrázolja az IRA tagok bebörtönzését. A börtönlétet, az eszméket, a szenvedést és elhatározást. Vagyis így tűnik elsőre. Ez mind a szikár vizualitás "műve". A film nem hagyja, hogy a burok alá tekintsünk, és ha megpróbáljuk, akkor betonfalakba ütközünk. Amit látunk, az mind pontosan kiszámított, nincs meg a valóság érzése, közben pedig letaglóz a valóságos ábrázolásmód.

Az Éhség pont egy ilyen ellentmondásos film. Egyik pillanatban sem lehet eldönteni, hogy éppen mit akar. Az emberi makacsságot és kitartást veszi-e górcső alá, vagy éppen az emberi hülyeséget. Az IRA tagok akár életüket is képesek feláldozni egy magasabb ügyért, de tényleg magasabb az az ügy? Csak nézőpont kérdése.

A film ügyesen három részre bomlik és olyan, mintha három teljesen eltérő kisfilmet látnánk, csak a helyszín közös. Az elején a börtönlét, vagyis azok a körülmények, amit a rabok önként, leállatiasodva vállalna. A saját szarukban, húgyukban fetrengenek naphosszat. Tényleg érdemes? Ér ennyit egy eszme? De a film valójában ezzel nem foglalkozik, ezt csak mi képzeljük oda mögé. Számomra az első harmadban az érzelmi terror, amit a film próbál gyakorolni, egyáltalán nem működött. Nem mintha a későbbiekben meghatódtam volna Bobby Sands éhezésétől.

Elvárnánk, hogy ez a film kifacsarjon érzelmileg, de közben nem sikerül neki. Itt nagyban építettek a befogadóra, és sokaknál – köztük kicsit nekem is – talán pont ezért is nem működik rendesen a film. Nem jut elég mélyre a nézőben, és így csak húgy és szar marad, némi börtönőri brutalitással megfűszerezve. Nem több puszta képnél.

A három részes tagolás közepén egy hosszú beszélgetés van Bobby Sands és egy pap között. Próbálnak egy kis értelmet adni az egész tüntetősdinek. A film némasága után a hosszú beszélgetés szinte fáj a fülnek. Két ember ül egymással szemben és már mikor leülnek tudják, hogy felesleges szájtépés lesznek az elkövetkezendő percek, de mégis beszélnek – teszik a dolgukat, mintha kötelesség lenne. Mindketten döntöttek, kialakult az értékítéletük és ezen egy fikarcnyit sem akarnak változtatni. Ugyanezt tudják a másikról és mégis van egy kis meggyőzési szándék bennük.

A végére maradt a főétel, az éhezés: Bobby Sands éhségsztrájkja. Itt megint elnémul mindenki és egy kórházi ágyon kívül nem sok mindent látunk. A film szikár vizualitása egy percre sem hagy el minket. Ez az egyetlen biztos pont. Az éhség próbára teszi az ember hitét. Bobby Sands kitartása és végtelen hite egy eszmében, szinte emberfeletti. Néha elég csak a kép borzalma, de itt ez kevés volt. Nem működött, nem közvetítette a szenvedést, még akkor sem, ha borzasztó képeket tár elénk. Ezt ki tudjuk rekeszteni, így az érzelmi töltet is kívül marad.

Részemről a filmet nem nagyon tudom hova tenni. A maga módján érdekes, de közben unalom veszi körül (feleslegesen elnyújtott jelenetek, mint például a rabok vizeletének visszasöprése a cellákba). Kicsit többet vártam volna a filmtől, de abban, hogy a film nem nyert meg magának, én is vastagon benne vagyok. Pontszámilag 6/10. Ezt a filmet megnézni inkább érdekes kísérlet, mintsem moziélmény.

Hunger
színes, angol-ír történelmi dráma, 96 perc, 2008
r: Steve McQueen

Ha egy film high-concept, akkor ott már érezzük, hogy túl szép, hogy igaz legyen. A képi világra tényleg rágyúrnak, viszont így nem marad muníció a film többi részére. Itt is érezzük ezt, s nyögjük is a hatását, de ezen túl is vannak zűrös részek.

Az Ink egy olyan világot próbál bemutatni, ahol a mi életünkön és síkunkon kívül létezik másik is. Itt olyan lények, vagy inkább lelkek laknak, akik hatással vannak az életünkre álmunkon keresztül. Emma lelkét egy furcsa szerzet rabolja el, a megmentése pedig csak úgy lehetséges, ha a mesélőknek sikerül visszavezetniük Emma apját a helyes útra, azaz vissza lányához.

Egészen a film végéig azt hisszük, hogy értjük a történet idő- és cselekményszerkezetét. Aztán egyszer csak tessék. Fejünkre borítják a világot. Az utolsó 10 percben összemossák a jelent a jövővel, de vegyítenek bele egy kis múltat is, nehogy biztonságban érezzük magunkat. Kutatunk az emlékezetünkben, hogy utaltak-e rá, hogy ez így lesz. És tényleg. A másik, túlvilági vagy akármilyen síkon az idő fogalma nem úgy létezik, mint nálunk, szóval nincsenek a lineáris időhöz kötve, mint mi. Így lehetséges, hogy belekeverjenek jövőt a jelenbe, és a végén minden happy legyen.

A történet egyszerűségét – és mondjuk ki – gagyiságát próbálják elfedni ezzel a mindfuck jellegű meséléssel. Pontosabban az unalomba fulladt történet felrázására tesznek kísérletet a játékidő utolsó 10 percében. Ezzel már messze elkéstek ekkora, mert hatalmas ásításaimat nem teszik semmissé.

Próbálkoznak másképpen is a történetet takargatásával. A film vizualitása teljesen öncélú. Néhány jó ötlet azért akad: az első harcjelentben az összetörő majd maguktól helyrejövő tárgyak nagyon ötletesek. Ez a konstans, határokat elmosó effekt vicces kábé 2 percig, de aztán idegesítővé válik. Sőt még a fényekkel is furcsán játszanak, ami az előző hatást erősíti. Úgy érezzük, mintha valami probléma lenne a látásunkkal; mintha valami erősen hallucinogén anyaggal dúsítottuk volna az élményt, és mindenfélét összeflesselnénk. :)

A film elején még volt valamennyi suspense, és hangulatot is fent tudták tartani, de ez hamar kipukkant, mint egy lufi. Később csak a zenével tudtak valamennyit visszacsalogatni az elején felvillantott hangulatvilágból. Viszont a zene példás, ehhez kétség sem fér.

A színészekkel is több gond van, mint az ideális lenne. Sokat bénáznak, a szöveg felolvasásnak hat, ahelyett, hogy átélnék, amit játszanak. A színészi gárda nagyon vegyes. Volt, akire nyugodt szívvel bólintok, s volt, akitől falra akartam mászni. Ez sem segített sokat a filmen.

Az i-re a pontot a végén a torkunkon letuszkolt moralizálással teszik fel. Olyan dolgokat löknek elénk, amit magunktól is tudunk. Önismeret, önbecsülés, bűntudat, megbocsájtás, és a szeretet átható és mindent legyőző ereje. Ezekkel nincs gond, lehet adagolni, csak érezni kell az arányokat. Itt ez sem jött össze. Az utolsó 10 percbe próbáltak mindent belesűríteni, ami előtte van csak vergődés – elviselhetetlenül hosszúra nyújtott bevezetés.

Az Inken látszik a törődés, hogy van mögötte munka rendesen, de ez nagyon kevés ahhoz, hogy a film tényleg maradandó élményt nyújtson. A film elvergődik másfél órát, kapunk valami történetecskének már nevezhető valamit, moralizálunk és mindezt feleslegesen műanyag csomagolásban tárják elénk. 4/10. Se több, se kevesebb.

Ink
színes, amerikai film, 107 perc, 2009
r: Jamin Winans

Nem is pazarolnék túl sok karaktert a filmre, mert nem érdemli meg, úgyhogy csak röviden, lényegre törően.

Chris Columbus fogott egy nagy adag klisét és véletlenszerűen egymás után dobálta, mindehhez könnyed körítésként egy kis tinis fantasy-mithology témát kanyarított. Trendi ez mostanság és nem is lenne vele baj, csak kár, hogy már most ki van égve a téma, pedig még csak felszálló ágban vagyunk. Sok hasonló film elé nézünk, mert anyagilag több mint megéri.

A filmben van néhány értékelendő ötlet, például kikacsintások a való világra, a válságra és Hollywood örök romlottságára. Ezek jól el vannak bújtatva, de igazából időnk bőven van a film alatt, hogy nézelődjünk, mert a történet nem sok izgalmat tartogat.

A megvalósítás néhol kilóg, de összességében nem volt baj a trükkökkel és az akcióval sem. Persze kérdezhetjük, hogy Percy a vízből miért is merített az életerőn kívül tudást is, de ezeken már fel sem akadunk. A klisék miatt a történet ötlettelenségben haldoklik, és ezen a színészek sem segítenek.

Pierce Brosnan magát égeti, a Percey gyereket alakító Logan Lerman legnagyobb problémája, hogy előre olvasta a forgatókönyvet, így nem tud meglepődni és elszomorodni saját anyja elvesztésén sem – egy vállrándításnál többre nem futja. A sidekickjei sem sokkal eredményesebbek színjátszás terén, de Alexandra Daddario legalább kinéz valahogy.

A két órás játékidő hosszú ahhoz képest, hogy a történet mennyit bírna el, így picit vontatott és szájbarágós lesz a film. Már az irtó ciki karakterposzterek óta tudhattuk, hogy milyen film is lesz ez valójában, így nem csalódás. Sőt néhol már pozitív élmény az elvárásokhoz képest. Pontszámilag ez most egy vékony 4/10.

Percy Jackson & the Olympians: The Lightning Thief
színes, kanadai-amerikai fantasy, 121 perc, 2010
r: Chris Columbus

Írtam pár gondolatot a filmről, csak egy másik oldalra. Már említettem egyszer, hogy máshol is publikálok néhanapján, ez is egy ilyen alkalom. A teljes szöveget nem hozhatom át ide, így be kell érnetek egy linkkel.

Mocskos zsaru - New Orleans utcáin a Filmkalauzon érhető el.

A gyors jelentésekkel mindig elkésünk, de legalább ideérnek egyszer. A hétfő korareggeli Oscar jelentés is elmaradt. Valójában nem is volt szándékom a díjazottak listájának közzététele, viszont pár gondolatot megosztanék, a tavalyi gyakorlathoz hasonlóan.

Az idei Oscar – néhány meglepetéstől eltekintve – a lejátszott meccsek Oscarja volt. A kérdés csupán az volt, hogy a na'vik vagy a bombaszakértők robbantanak-e nagyot. Most már tudjuk, hogy az utóbbiak. A bombák földjén hazavitte a fontos díjakat. Jobb ez persze, mintha az Akadémia behódolt volna a rekordbevétel előtt, de számomra a bombás film nem volt olyan meggyőző. Nem volt rossz, sőt voltak nagyon jó pillanatai, de a nagy izgalmak elmaradtak. A legjobb film kategória további jelöltjei csak azért voltak ott, hogy kitöltsék a helyet. Ez nagy kár. Az utóbbi években nem is volt szoros csata egyszer sem. Mindig 2 vagy 3 szereplősre redukálódott a verseny.

Jeff Bridges díja sejthető volt, Christoph Waltz aranyszobrocskája nem volt kérdés. A nagy meglepetés nekem Sandra Bullock (főleg szőkén) volt. A The Blind Side-ról alig hallottam, csak most, hogy jelölték. Még az is lehet, hogy belekerül egy mélyebb merítésbe és feltűnik itt a blogon is egyszer.

A Fel! győzelme nem volt kétséges már moziba kerülésekor sem. Itt megjegyezném, mint tavaly is, hogy a Pixar filmjeibe picit többet látnak bele, mint ami tényleg ott van. A Fel! jó volt, de az idei, igen erős mezőnyben én nem neki adtam volna a szobrocskát.

Az értékelés úgy teljes, ha elismerjük az Avatar technikai újításait és hogy teljesen jogosan kapta meg a díjait. Igaz, hogy az Avatar, mint film erősen középmezőny, de látványügyileg a tavalyi év egyik, ha nem a legjobbja volt.

Az Oscar rongyrázás minden évben. Sok film kimarad, ami pedig egy jelölést legalább megérdemelne. A nagy stúdiók marketing fogásként tekintenek rá. A nézők pedig úgy veszik, hogy erősen ajánlott a díjazottak megtekintése, pedig-pedig… Nagyon nagy kár, hogy az Oscaron kívül nincs másik díjátadó, aminek ekkora lenne a presztízse, vagy akár csak a filmes körökön túl egy picit szélesebb közönséget is megmozgatna.

Csak remélni lehet, hogy a következő, 83. Oscar díjátadón valami csoda folytán csupa érdekes film kerül jelölésre.