The Tracey Fragments

Mondhatnám, hogy teljesen ideális körülményeket teremtettem a film számára. Nulla előítélettel ültem le elé és tudtam, hogy mire számítsak. Tudtam, hogy osztott képernyős móka lesz, tudtam, hogy drámázás lesz, de a végére mégsem tudom eldönteni, hogy szeretem-e ezt a filmet, vagy utálom, esetleg egyszerre a kettőt. Talán ez utóbbi tükrözi legjobban a valóságot.

Sablontörténet, egyedi, de nem újszerű megvalósítással. Néhol idegesítő a film, néhol szerethető; egyszer sajnálkozunk, máskor a fejünket csóváljuk. Ide-oda dobál a film, nem törődik a nézővel. Nem akar tetszeni a nézőnek, nem akar a kedvében járni. Öncélúnak hat, olykor már köldökbámulósan művészes, máskor meg egészen élvezhető.

Kezdjük ott, hogy osztott képernyő. Nehéz ügy. Szétforgácsolja a néző figyelmét, és elveszettség érzetet kelt benne. Folyton az az érzés kerülget, hogy a sok kameraállást egyszerre látva elveszik majd a lényeg, mert túl sok információ áramlik felénk. Attól rettegünk, hogy átsiklunk egy kulcsmomentumon, amire majd később lenne szükség a történet összerakásához. Erről itt szó sincs. Ezt a félelmünket le kell győznünk, és az ingert is, hogy állandóan kapkodjuk a tekintetünket a képtöredékek között. Itt az osztott vászonnak konkrét célja van. Nem olyan, mint A nő másik arcában, nem a párbeszédre akar rávilágítani. A főszereplőnket szeretné még jobban előtérbe tolni, ha ez lehetséges egy egyszemélyes show esetében.

A történet szerint Tracey testvére elveszik és ő elindul, hogy megkeresse. Személyisége amúgy sem egyszerű eset, de Sonny eltűnése csak ront a helyzeten. Nem meglepő, hogy darabokra esik "hősünk", és ezt a szétzúzott képforma tökéletesen visszaadja. Mondhatni jó választás, hogy jobban megértsük főszereplőnket. Átérezhetjük elveszettségét és tanácstalanságát.

Itt van nekünk ez a frappáns képi megoldás, és mögötte egy sablon sztori lapul. Problémás teenager, belecsöppen egy számára emberfeletti erőt kívánó helyzetbe. Láttuk már. Nem egyszer, nem kétszer. A történet próbál komfortérzetet kelteni, mert a film minden más része ezt igyekszik kigyilkolni. Ha a történet sokkal súlyosabban nehezedne ránk, lehet, hogy nem bírnánk el. Esetleg ha csak egy picit lenne bonyolultabb, szétesne az osztott vászon miatt.

Az őrjítő narratíva sem segít abban, hogy megszeressük a filmet. Állandóan ugrálunk az idősíkok között, összefolyik a képzelet a valósággal. Nem tudjuk eldönteni, hogy mit látunk: Tracey csak fantáziál, kiszínezi a valóságot, vagy éppen eltúlozza a részleteket, hogy jobban sajnáljuk tényleg szar helyzetét. Mindezt olyan stílusban vezeti fel, mint akinek már minden mindegy. Nem foglalkozik ezen világ mocskával, túllökték már ezen a ponton. Viszont a képekből nem ez látszik. Ez mind betudható a széttöredezett személyiségének, de nem változtat a tényen, hogy a jelenetek nagy része szimplán csak idegesítő.

A rendező végig kerüli a konvenciókat. A játékidő teljes ideje alatt valami nem megszokottat akar mutatni; valamit, ami kizökkent a hétköznapokból. Legtöbbször el is éri a célját, de film legvégén, a záró jelenettel minden törekvését félresöpri egy happy end kedvéért. A kép összeáll, szó szerint, mert megszűnik az osztott kép és Tracey büszkén, magával békében tud végigsétálni egy parkon egyszál függönyben. Már nem bántják a múlt démonai, túllépet rajtuk.

Számomra ez derült égből villámcsapásként hatott. A film zilált hangulatából és világtalanságából következett volna egy negatív lezárás. A film felvázolja, hogy a világ szar hely is tud lenni, és a végén ennek teljesen ellentmond? Nem tudom hova tenni.

A főszereplőt, Tracey-t Ellen Page játssza. Ezt a karaktert, mintha ráöntötték volna. Ugyanezt a kirekesztett tini figurát játssza sok filmjében, és mint máshol, itt sem hibázik. Ahogy így telnek az évek, és Ellen Page még mindig ugyanazzal a karakterrel játszadozik, felmerül a kérdés, hogy képes lesz-e valaha túllépni ezen, vagy benne ragad. És ha egyszer végleg kinövi, elbúcsúzunk tőle? Én kedvelem a játékát, remélem meg tud majd újulni.

Ezt a filmet nem tudom pontozni. Egyszerre rossz és jó, egyszerre utálom és szeretem. Mondjuk csak azt, hogy aki picit szeretne kitörni Hollywood bűvöletéből, erre a filmre nyugodtan számíthat. A The Tracey Fragments kiránt a megszokottból, kicsit megtapos, hogy a végén mégis megkegyelmezzen egy happy end keretében.

The Tracey Fragments
színes, kanadai film, 77 perc, 2007
r:  Bruce McDonald

Splinterheads

A Spinterheads egy viszonylag ismeretlen darab, én is csak véletlen botlottam bele, és ha már ott volt, meg is néztem. Tavaly már kaptunk egy kellemes filmet hasonló témában – vidámparkos, romantikus, vígjátékos. Ez is ilyen, ugyan az előbb említett remek kis filmhez nem ér fel, de egy kellemes esti szórakozásnak tökéletes.

Justin nem éppen az élet császára. Egy kisvárosban él, ahol unalmas az élet. A legjobb barátja, főnöke is egyben és kertrendezéssel foglalkoznak. Szerencsétlenségére a helyi seriffnek is szúrja a szemét, amiért Justin anyja dobta a seriffet. Aztán egy nap vándor vidámpark érkezik a városba és vele együtt Galaxy is. Bár eleinte nincsenek annyira oda hőseink egymásért, a végére mégis happy end lesz.

A történet nem emelkedik ki eredetiségével, szóval valamit még villantania kell a filmnek, hogy érdemes legyen elővenni. Általában elmondható a színészekről, hogy jól megoldották a feladatukat – erre sem lehet panasz. Akit szeretni kell, szerethető; akit utálni, utálható. Nincs ezzel baj. A szövegkönyv zsenialitását sem dicsérhetem, de legalább nem bugyuta, mint oly sok romantikus komédiának álcázott valaminél.

Néhány szerepben ismertebb arcokat köszönthetünk. A főszereplő csaj nem csak azért volt ismerős, mert a Transformersben is feltűnt pár jelenet erejéig, de tegnap az éjjeli buszon hazafele rájöttem, hogy azért is, mert itt a városban van egy csaj, aki megtévesztésig hasonlít rá.

Az alap karniválos-romantikus történetet megkavarták egy kis geocachinggel, ami csak érdekesség, de nem ad új színt a filmnek. Persze így hőseink szép mezőket jártak be, és erdei tavacska partján lévő szikláról ugráltak, és mindezt még egészen tűrhetően is fotózták, de sajnos ennyi. Pedig itt lehetett volna valami eredetiséget vinni a filmbe.

A Splinterheadsban semmi sincs elrontva. Nincsenek kirívó hibái, élvezhető minden szempontból. Vígjátéknak vicces, romantikus filmnek elég romantikus, de még nem nyálas, szóval nem értem, miért csak középszerű, de az. Nem tud ezen segíteni, így csak egy 6/10. Ettől függetlenül mindenkinek csak ajánlani tudom, mert kellemes esti kikapcsolódás. Egyetlen apró hibája, hogy nem találtam hozzá értelemes nyelvű feliratot neten, így csak eredeti nyelven, felirat nélkül lehet élvezni.

Spinterheads
színes, amerikai vígjáték, 94 perc, 2009
r: Brant Sersen

Skins – 4. évad

A januárban új évaddal jelentkező sorozatok közül nálam a Skins premier volt piros betűs nap (persze a Chuck mellett) és már le is pörgött 4 epizód. Eddig azt hittem csak viccelnek a készítők ezzel a drámás hangnemmel, de mostanra kétségtelen, hogy nem teszik. Komolyan gondolják. Az analógia tagadhatatlan az előző szereplőgárdával, ahol is, a második évadban szintén komolyabbra fogták a dolgot, de messze nem ennyire komolyra, mint most.

Teljesen eltűntek a derűs pillanatok brit fiataljaink életéből. Egy lány halála és több család szétesése árnyékolja be a mindennapjaikat, de ezeken túl, személyes drámákba ütközünk úton-útfélen. A kezdetben vicces és egyedi sorozat, most már csak egyedi. Ezek a súlyos drámák lehúzzák és teljesen új helyre helyezik a Skinst a sorozatok hatalmas térképén.

A Skins most sem rossz, sőt még így is az élbolyban van, de már nagyon nem az a sorozat, amiért anno megszerettük. Már nincs viccelődés, nincs bohóckodás, csak borongós és pattanásig feszült hangulat.

Az előző évadhoz képest, amikor ez a szereplőgárda még csak bemutatkozott, sokat fejlődtek a színészek, de erre szükség is volt, különben a nagy változás nem lenne érzékelhető. Most éppen a színészek viszik a hátukon a sorozatot, mert a történet mélyponton van. Nem arról van szó, hogy ne lennének érdekes történések, csak a szereplők váltak közömbössé számunkra. Míg az előző évadokban szinte együtt lélegeztünk a karakterekkel, ez itt teljesen hiányzik. Számomra értetetlen, hogy ez miért következett be, mert még azt sem mondhatjuk, hogy unalmas karakterek lennének a sorozatban. Csupán sorsuk lett hirtelen érdektelen.

Az új évad negatívumai ellenére is élvezhető, bár kevésbé szerethető. Aki most kapcsolódna be, ne tegye, inkább kezdje a zseniális első évaddal, majd folytassa a hasonlóan nagyszerű másodikkal. :)

Egek ura

A Juno rendezője, Jason Reitman idén is hozott nekünk egy Oscar esélyes filmet, csak most nem nyomják el a nevét holmi rúdtáncos forgatókönyvírók (bár el kell ismerni, hogy a Diablo Cody forgatókönyve nagyon bejött). A rendező egy-két nagy névvel és egy szokatlan történettel próbál kinyúlni értünk, és sikerül is neki.

Egy ismerős karakterfejlődési séma, az állandóan utazós, mérföldgyűjtögetős csomagolásban nagyon érdekes. Hősünk, Ryan Bingham kirekeszti az életéből az emberi kapcsolatokat, és erre még okot is talál a munkája kapcsán. Járja az utakat, vagyis pontosabban az eget szeli, és embereket rúg ki a munkájukból, mert azok főnöke nem elég legény, hogy ezt megtegye. Egy fiatal kolléganőt kell "életre nevelnie", azaz bevezetni ennek a nem éppen mindennapi munkának rejtelmeibe. Ryan azt hiszi, hogy ez csak egyoldalú oktatás lesz, pedig nagyon téved.

A túl sok rózsaszín hollywoodi maszlag miatt egy percre hihetnénk, hogy a film elkalandozik egy romkom irányába, de ne legyenek kétségeink. Ez egy kő kemény dráma, ahol egyszerre két oldalról szorongatják a nézőt.

Az egyedüllét, magány és tagadás van agy egyik oldalon; a másikon pedig a vállalati leépítés. A rendező az elsőre fektet nagyobb hangsúlyt, sőt a másodikat (ami talán több embert talál szíven) csak eszközként használja. Csak láttatja vele, hogy Ryan mennyire elidegenedett ettől a világtól és ennek egyetlen oka, az emberi kapcsolatok teljes hiánya. Az ember társasági lény, és ez itt meg is mutatkozik. Amint hősünk egy időre partnert kap maga mellé, rögtön elkezd repedezni a páncél és áthatolnak rajta a magány hegyes lándzsái és felsebzik őt.

Ezt a fájdalmas jellemfejlődést George Clooney tárja elénk meggyőző alakításon keresztül – nem véletlen az Oscar jelölés. Mellette Anna Kendrick tűnik fel az zöldfülű szerepében. Az arca nagyon ismerős, de csak az imbd segítségével sikerült rájönnöm honnan. A Rocket Science című filmben láthattuk már, de ott nem tűnt ki semmivel. Clooney mellett nehéz volt itt labdába rúgnia, de mégis futotta egy Oscar jelölésre.

A film hangulata keserédes, sőt inkább melankóliába hajló, viszont az a néhány poén nagyon ült, amit elrejtettek benne. A – mondhatni – szokásos jellemfejlődős témát jól helyezte egyedi környezetbe a film. Ezzel emelkedik ki, és ettől lesz tanulságos és élvezhető mozi. Szóval vegyünk célba egy helyi mozikomplexumot és nézzük, hallgassuk, mert itt tényleg van mit. 9/10.

Up in the Air
színes, amerikai film, 109 perc, 2009
r: Jason Reitman

Megint elfelejtettem...

...hogy már két éve üvöltözünk bele az éterbe. Néha visszajelzés is van, ami jó - örülünk neki. A nagyon pörgős december-január után most eléggé kihaltnak hat a blog, de nem mentünk sehova, csak sok a dolog. Remélem heti egy-két filmvéleménnyel szolgálhatunk ezutás is, s hogy talán ajánlhatunk is valami arra érdemes néznivalót.

süti beállítások módosítása