Még egy science fiction, ami a jövőt kevésbé idillinek festi le, mint mi azt szeretnénk. Ebben a világban minden a génjeiden múlik. Az újszülöttek nagy szerencséjére nem kell tökéletesnek megfoganni, mert ezen az apró problémán lehet segíteni. Génmanipulált emberek rohangálnak az utcán, akiket a szüleik előre megterveztek. Gondosan kiválasztották a fizikai paramétereiket, jellemüket, megtisztították őket az öröklődő betegségektől és személyiségi deformitásoktól. Egyszóval gyártattak maguknak egy tökéletes gyereket.

És ha a társadalomban valakik tudvalevőleg jobbak (vagy legalábbis jobbnak hiszik magukat), akkor kirekesztően viselkednek az alsóbbrendűekkel szemben, ami itt a természetes úton világra jött emberek csoportját jelenti. Ez a világ is ilyen. Bár törvény tiltja a gén alapú diszkriminációt, mégsem számít mit tudsz , csak az számít, hogy milyen DNS úszkál a véredben.

Hősünk, Vincent a hagyományos módón fogant és született meg. Születésekor megállapították, hogy nem élhet túl sokáig. Ennek ellenére Vincent nagyratörő álmokat dédelget. Elvágyik a Földről, az űrbe akar jutni. Jól haladnak a dolgok, egészen addig a napig, mikor meggyilkolják az űrprogram vezetőjét és ekkor hajtóvadászat indul Vincent ellen, mert óvatlan volt és egy szempillát hátrahagyott ott, ahol nem kellett volna.

Azt hinnénk, hogy teljesen a nyomozás köré fog épülni a film, és az ártatlanul gyanúsított Vincent a saját igazát keresi majd hajthatatlan, s a végén a tettes jól megbűnhődik. Aztán csak telnek a percek, Vincent pedig csak a hatóságot kerülgeti. Már a játékidő kétharmadán is túl vagyunk, amikor kezd komolyabbra fordulni a dolog, hogy aztán egy huszárvágással vége is legyen.

A Gattaca nem egy Különvélemény szerű sci-fi jó sok akcióval dúsítva. Itt előbújnak a mélyből a gondolatok és van is időnk elmélkedni, mert a történet lassan hömpölyög a medrében. Milyen lehet egy ilyen világban élni? Milyen az, amikor a szüleid már a megszületésed után egy perccel tudják, hogy 99% az esélye, hogy túlélnek téged? Milyen az, amikor minden levegővétellel bizonyítanod kell, hogy alkalmas vagy az életre, hogy nem csak genetikai szemét vagy, aki csak alantas munkára használható. Milyen az, amikor minden nap úgy kell felkelned, hogy tudod, hogy a többiek okosabbak, gyorsabbak és minden téren jobbak nálad? Ez egy borzasztó világ lehet. Óriási akaraterő kell, hogy túléljünk.

Vincent ebben különleges. Ahhoz ragaszkodik, amije van – akaratereje és kitartása. Jerome (Vincentnek adja a személyiségét, mert ő már nem veszi hasznát igazán) ezzel szemben tökéletes, számára minden adott, csak egy balesetben lebénult. Ő pont a fordítottját éli meg. Vincent alulról kapaszkodott fel, Jerome pedig fentről esett le.

Ezeken túl még vagy 100 kérdést feszeget a film, aminek a tárgyalása nem fér bele 3500 karakterbe, de nem is kell. A film szépsége, hogy magunknak fedezhetjük fel ezeket. Mindezt olyan színészek tálalásában, mint Ethan Hawke, Uma Thurman vagy Jude Law.

Éppenhogy 8/10, ennek ellenére nagyon tudom ajánlani, ha nem riadunk vissza az elgondolkodtató sci-fiktől.

Gattaca
színes, amerikai sci-fi, 102 perc, 1997
r: Andrew Niccol

Egy pillanatra átvillan az agyunkon a Diploma előtt, Mrs. Robinson és Simon & Garfunkel, ahogy a rövid történeti összefoglalóra tekintünk. Ne tévesszen meg minket Alexis Bledel lehetetlenül kék szeme, ez nem az a film. Sehol sincs a nagy klasszikushoz képest, pedig nagyon is a nyomdokaiba akar lépni. Egy picit kicsinosított kliséhalmazzal ma már nem lehet lenyűgözni a nézőt (csak ha überbrutál a látvány).

Ryden Malby már előre kitalált mindent. Mi lesz, ha nagy lesz, hol fog dolgozni, hol fog lakni. Igazi karrierista lány. A diplomaosztóig minden simán halad, de utána feje tetejére áll a világ. Nem kapja meg az állást, vissza kell költöznie a szüleihez és újra kell gondolnia, hogy mit is akar. Kiszabadult egy buborékból a nagybetűs ÉLETbe és most nem tudja, hogy mi legyen.

Nincs egyedül tegyük hozzá. Egyetemen, főiskolán még csak-csak elvegetál az ember, de mi lesz, ha onnan kikerül? Hálás témához nyúlt a film. És ahogy 1967-ben, úgy ma is van aktualitása és lesz is, míg világ a világ. Egy jó jellemrajzi drámában (jó színészekkel) ki lehetett volna használni a témában rejlő kimeríthetetlen lehetőségeket. Picit máshonnan közelíteni, mint a Diploma előtt. Nem szeretnénk egy remake-t látni.

Nos, tényleg máshonnan közelít, mint a nagy "előd". A drámai megközelítés helyett, inkább vicces-romantikusra fogták a figurát. Nem bíztak semmit a véletlenre. Egy szemernyi eredetiség sincs a filmben. Adott a jócsaj (lehetetlenül kék szemekkel), van neki ellensége, hülye családja, és persze ott van a srác, aki odavan érte, de hősünk ezt nem veszi észre.

Egymásra dobáltak pár klisét, nyakon öntötték valami sekélyes konfliktussal és kész is. Picit összerázták, hogy az ízek összeérjenek, de ezt is csak tessék-lássék módon tették. Alexis Bledel a szemein kívül (lehet most már picit túlzásba viszem ezekkel a szemekkel…) semmit nem tud felmutatni. Ami elég volt a Szívek szállodájában, az itt már édeskevés. A meg nem értett érzékeny srácot Zach Gilford alakítja. Nem tudom mit tud a srác, mert ez a szerep nem kívánt tőle semmit.

Súlytalan párbeszédek szállnak tova az éterben. Az érzelmi csúcsponton kínunkban nevetünk. Egy ígéretes és hálás alapötletet dobtak ki a kukába. Elpazarolták egy gagyi romkomra, ahol még néhány nagyobb név is égeti magát. Pontszámilag a 4/10-et még megcsípi... Csalódnom kellett. Lehet, hogy egy modern Diploma előttöt szerettem volna, de közben rájöttem, hogy Dustin Hoffman (majdnem) első filmjét nem lehet csak úgy lelökni a trónról.

Post Grad
színes, amerikai vígjáték, 88 perc, 2009
r: Vicky Jenson

Mélyről kezdett felkapaszkodni ez a film, mert a nyitójelenetben belénk hasít Meryl Streep (itt) irritáló hangja és hangsúlyozása. Aztán ugrunk 50 évet, Julie Powell életében találjuk magunkat és kezdünk begyorsulni. Lassan utazósebességet érünk el, és lassan a felérünk a fennsíkra is, hogy aztán csak a legvégén zuhanjunk megint a mélybe. Röviden és érthetetlen metaforákon keresztül így lehet gyorsan összefoglalni ezt a filmet.

Két nő párhuzamos története, két idősíkban, két kontinensen. Nem csak egy szakácskönyv köti őket össze, de sorsuk is. Julia Child írt egy szakácskönyvet – francia konyha amerikaiaknak, érthetően –, Julie Powell pedig elhatározta, hogy 1 év leforgása alatt megfőzi az összeset, és ezt meg is örökíti az internetnek hála.

A történet nem tartogat nagy fordulatokat, vagy súlyos konfliktusokat. És tényleg. Nem is kapunk csak szépen és jól elmesélt történetet. Két nő történetét. Életükben vannak nehéz pillanatok (drámai momentumok a filmben :)) és ezeken túl kell jutni, meg kell oldani őket. Tényleg csak ennyi lenne a film és mégis működik.

Nem láttam bele semmilyen mélyebb tartalmat, de mégis megszólított ez a film. Mint gyakorló blogger át tudom érezni, hogy milyen az, amikor teljesen ismeretlen (és sokszor arctalan) emberek ismerik el, amit teszek/írok. Mennyire lehet örülni egy-egy kommentnek (főleg az elején), vagy az idetévedő olvasóknak.

Emellett a főzés örömeit is nagyszerűen mutatja be. Néha napján én is főzésre adom a fejem, de a Julie & Julia nagyon meghozta a kedvem. Elmagyarázhatatlan a főzés miért okoz örömet, s a film sem próbálja mindenféle kacifántos módon elmondani, hogy Julie vagy Julia miért szeret főzni. Egyszerűen csak bemutatja ezt az örömöt – és persze az ínycsiklandozó ételeket, amik közben elkészültek.

A film közepe egyszerűen zseniális volt. Gondoltam is magamban, hogy már régen láttam ennyire életigenlő és örömteli filmet. Aztán lassan kezdett látszani az út vége, és az üzemanyag is kezdett fogyni. Mire az út véget ért, elhagyta magát a film. Talán a rendező hibája, talán a forgatókönyvíróé. Nem tudni. A végeredménye így egy erős 7/10. 

Julie & Julia
színes, amerikai filmdráma, 123 perc, 2009
r: Nora Ephron

Pótoltam A pankrátort - már ideje volt. Mickey Rourke újjászületett, ez nem vitás. Aronofsky ledirigált egy nem akármilyen 110 percet. Szívszorító, földbe döngölő… A nyomott hangulata teljesen rátelepszik az emberre. Még jóval a film vége után sem enged. Körbeleng mindent, és egy picit mi is úgy érezzük, hogy a ringen kívül nem becsülnek minket semmire. A valós világ nem nekünk való, jobb csak a saját kis világunkban tölteni a napokat.

Egészen az utolsó jelenetig nem éreztem többnek egy jó filmnél. Aztán Randy "The Ram" Robinson elmondja még az utolsó beszédét, mielőtt elindul az ismeretlenbe. A vége egyszerűen zseniális. A nyitva hagyott kérdéssel, és Randy felismerésével, hogy az ő élete csak a ringben létezik, azon kívül ő egyszerűen nem fér a képbe.

A forgatókönyv jó, Marisa Tomei jó, Mickey Rourke nagyon jó. A fényképezés hangulatkeltő hatása lenyűgöző, bár engem picit irritált a dokumentumfilmes hátulról követjük a szereplőt dolog, de ez legyen a legkisebb gond. 8/10, hezitálás nélkül, csak javasolni tudom. Mickey Rourke tényleg visszatért, és nem is akárhogy.

The Wrestler
színes, amerikai filmdráma, 111 perc, 2008
r: Darren Aronofsky

Ezzel a filmmel is okosabb lettem. Két dologra mutatott rá, a napnál is világosabban. Először is, az olyan film, aminek az érzelmi csúcspontján csak nevetni tudok, nem ugorhatja meg az 5 pontos álomhatárt (csak esetleg nagyon erősen indokolt esetben). A másik dolog, hogy néha kell valami közepesen szar filmet nézni, hogy aztán a tényleg jó filmeket még jobban tudjam értékelni.

A Never Back Down pont olyan film, amivel egy bő másfél órát ki lehet tölteni, ha épp nincs más dolgunk. Van szőke jócsaj, van kockahas (rögtön 2 is), van bugyuta és teljességgel kiszámítható sablontörténet is. És akkor nagyjából a film végére is értünk.

Biztonsági játék ez a film, az utolsó képkocáig. A rendező nem is próbált ötletes, vagy újító lenni. Szépen egymás után pakolta a sablonokat, amit a kezébe nyomtak és már ki is telt a játékidő. A végére a hős, fehér lovon, megkapta a jócsajt, legyőzte a rosszfiút, elrendezte a családi balhét, megmentette az mestere lelkét és még sorolhatnám. Igazi sikertörténet.

Amin viszont nem tudok túllendülni, hogy nulláról 1-2 hónap alatt szuperharcos lett. Lehet, csak azért vannak fenntartásaim a Karate kölyök egyenes ági leszármazottaival, mert belülről látom ezt az egészet és bizony hosszú évek munkája kell ahhoz, hogy valaki csak így rugdosson, az emberek meg hulljanak. Lehet gyorsan izmot felszedni, lehet valaki tehetséges, de a technika elsajátításához idő kell.

Ez most egy 5/10, ennek ellenére egészen jól szórakoztam a filmen. Sablon, és Hollywood, meg mindent elérsz, csak akarnod kell bullshit, de egyszer elmegy.

Never Back Down
színes, amerikai akciófilm, 110 perc, 2008
r: Jeff Wadlow