Megint egy képregény adaptáció van készülőben, de majd csak 2010-ben nézhetjük. Ha jól sikerül a feldolgozás, akkor egy vérben tocsogó akcióorgiát láthatunk, ami után a műfaj kedvelői elégedetten álnak fel a vörös bársonyszékből egy plázamozi hatalmas termében.

Beleakadtam egy Reddel kapcsolatos hírbe a minap és kellőképp megfogott, ezért utánanéztem a képregénynek is. Egy nagyon rövid, mindössze 3 füzetből álló sorozat alkotja ezt a képregényt. Ennek megfelelően a történet sem az élet értelmét boncolgatja hosszú oldalakon keresztül, hanem tömény, vérrel és agyvelővel jócskán átitatott akciót kapunk ezen a pár képkockán.

A történet szerint Paul Moses egy nyugalmazott CIA ügynök, akinek a múltja kellően sötét köszönhetően az ügynökségnek. Visszavonulásakor nem akart mást csak azt, hogy hagyják békén és ne kelljen emberek közé mennie. Mikor a CIA élére új igazgatót neveznek ki, és megmutatják neki Moses anyagát, ő az azonnali likvidálását adja parancsba. Persze Paul Mosest nem olyan fából faragták, hogy csak úgy meg lehessen ölni… Mikor megpróbálják, Moses felmegy Langley-be, hogy rendet tegyen.

A rajzok kimért pontosságot sugároznak. Pont olyanok, mint Paul Moses - kegyetlen, hideg és nem ismer megbánást. Érdekesség a bullet time megvalósítása. Három képkockán láthatjuk, hogy a golyó egyre közelebb ér, majd átszakítja áldozata koponyáját, hogy aztán annak tartalma a falon végezze. A sok brutalitás ellenére mégsem visszatetsző a képregény; talán azért, mert megfelelő tudatállapotban ülünk neki és nem ér meglepetésként az első burtális képkocka.

Az első két füzetben inkább az akció dominál, hogy aztán a végén, a 3. füzetben egy röpke eszmefuttatás keretében olyan tökös dumákat olvashassunk, ami már így is idézhető egysorosok tömkelege. Mi lesz, ha ezt egy olyan valakinek a szájába adják, mint mondjuk Bruce Willis?

Ilyen dumákra gondolok, mint mikor Paul Moses jellemzi önmagát:

Because I kill people, you damn fool. I don't threaten. I don't pose. I don't play. I kill people. That's all I do.

Végül, még érdemes elolvasni a szerző néhány gondolatát, amit a készülő mozgóképhez fűzött. A képregénybe pedig érdemes beleolvasni. Akiknek van gyomra ehhez, élvezni fogja.

Egy friss ötletet mindig örömmel üdvözlünk. Mikor végre nem egy olyan mesét láthatunk, ahol beszélő, emberszerű állatok oktatnak a helyes viselkedésre, hanem valami eredetiség is van a storyban. Az 51-es bolygó pont egy ilyen újító történet ígéretét hordozta, csak aztán mégis belesüllyedt a klisék mocsarába.

Egy távoli bolygón kis zöld humanoidszerű idegenek élik mindennapjaikat, valahogy úgy, mint az amerikai kertvárosokban az '50-es, '60-as években. Béke, nyugalom, megértés egymással szemben, és persze az elmaradhatatlan fehér kerítés. Egy napon egy idegen állít be az űrből és felforgatja a nyugodt hétköznapokat. A kormány az idegen inváziótól tartva a katonaságot is beveti az földönkívüli "támadás" megfékezésére.

Néhány jó ötlettől még nem lesz jó a film. Azokat az ötleteket először át kell gondolni, majd vászonra kell álmodni. Itt a kisebb-nagyobb ötletekből nincs hiány, kezdve rögtön az alapszituval: kivételesen az ember az idegen egy másik bolygón és nem fordítva. Ez hordoz magában annyi újdonságot és lehetőséget, hogy bevigyen minket a moziba.

Apróság ugyan, de például a "ki kit lő le, ha átveszik felettünk az irányítást és zombit csinálnak belőlünk" játék nagyon ötletes és jól is van kivitelezve. Ezzel szemben ott van, hogy a kamasz alienünk nem boldogul az ellenkező nemmel és majd az űrből jött földi jól megmondja a frankót…

Ez a kettőség az, ami rossz szájízt hagy a film után. Néha már egészen élveznénk, és akkor bumm! belöknek elénk valami irtó béna jelenetet, valami sablont, amit a fiók legmélyéről húztak elő és poroltak le, hogy legalább a másfél órás játékidő meglegyen.

Amikor egy ilyen "elpazarolt" ötletet látok mindig nagyobb a csalódás. Ott volt a lehetőség, és próbálták megragadni, de kicsit olyan érzés, mintha a házat a tetőtől kezdték volna felépíteni az alap helyett. Felnőtt néző számára meglehetősen bárgyú ez a mese, de a kisgyerekek valószínűleg élvezni fogják. Az össze-visszakapkodás és kettőség miatt ez bizony csak 5/10.

Planet 51
színes, spanyol-angol animációs film, 91 perc, 2009
r: Jorge Blanco

A '80-as évek tájékán a magyar animációs filmgyártás a virágkorát élte. Néhány címet mindenféle erőlködés nélkül fel tudunk sorolni (pl: Vuk, Macskafogó, Hófehér, Habfürdő). És ezek nem csak azért emlékezetesek, mert azóta gyakorlatilag megszűnt Magyarországon az animációs filmgyártás, hanem azért is, mert világszínvonalon is simán megállják a helyüket. A most tárgyalt film picit ugyan kilóg a sorból, mert francia-magyar koprodukcióban készült, de a gyönyörű rajzok a Pannónia Filmstúdió művészeit dicsérik.

A történet Stefan Wul A Perdide bolygó árvája (L’Orphelin de Perdide) című regényén alapul. A bolygót óriási húsevő darazsak támadták meg. Az egyetlen túlélő Piel, egy kisfiú. Mikor Jaffar tudomást szerez Piel helyzetéről, kis csapatával rögtön elindul a Perdide felé, de az út hosszú és veszélyes. Nem csak külső, de belső problémákkal is szembe kell nézniük a hosszú út során.

Az idő urai ízig-vérig mese - ezt le sem tagadhatná. Egy mese minden kellékével bír és egy percig sem lehet kétséges, hogy a végén mi lesz Piel sorsa. De nem csak mese, hanem science fiction is, méghozzá az igényes fajtából. Gyerekmese lévén nem a mélyenszántó gondolatokra koncentrál, de ha jól figyelünk, néhányat azért elcsíphetünk.

A rajzok picit egyszerűnek tűnhetnek, de ez az egyszerűség hordozza magában a rajzok báját. Elsőre talán nem túl kifejezőek az arcmimikák, de ez nem is annyira fontos. A szinkronszínészek jól játszanak a hangjukkal, és így már nem is igényeljük a kifejező arcokat. A rajzstílusban felismerhetjük a Pannónia Filmstúdió rajzolóinak jellegzetes vonásait. :)

Az idő urai egy nagyon kellemes mese a '80-as évek elejéről; kicsiknek, nagyoknak egyaránt ajánlott. Pontozásban ez most egy 8/10-et ér. Kis kutakodás után rátalálhatunk egy szinkronos változatra a neten (bár a felvétel minősége elég gyatra), de egy ilyen klasszikus darabnak a polcon a helye.

Les maîtres du temps (Time Masters)
színes, francia-magyar animációs film, 81 perc, 1982
r: René Laloux

Az amerikaiak elmentek Vietnámba, hogy a monszunban áztassák a gatyájukat, de közben otthon megszervezték az egyik legnagyobb zenei fesztivált a történelemben. Félmillió ember és még kétszer ennyi, aki el sem jutott a helyszínre. Ennyi embert egy helyen szinte lehetetlen elképzelni.

A Woodstock a kertemben ezt a pár napot mutatja be egy egészen új szemszögből. A középpontban az a srác áll (Elliot Tiber), aki helyet szerzett a rendezvénynek, miután a szomszédos város kidobta a hippi fesztivált. És abban is nagy szerepe volt, hogy Woodstock azzá vált, aminek ma ismerjük.

Egyértelmű, hogy a megtörtént eseményeken alapul frázis itt a valós események picit kiszínezésévé alakul, de mégsem dokumentumfilm. Teljes mértékben megőrzi játékfilmes valóját és hangulatát. Egy poros kisváros egy hétvégére őrültekházává alakul és a tered ad a szabad szerelemnek, s ezzel örökre beírja magát a történelembe.

A színészek kicsit unottan játszanak, egyedül csak a mindig jó alakítást nyújtó Emile Hirschre figyelhetünk fel. Ezzel szemben a tömeget nagyon jól érzékeltették. Azt a fullasztó érzést, mikor nem tudsz hova lépni, mert mindenhol van valaki, annyira jól átadták, hogy úgy érzed, megtelik körülötted a szoba, pedig csak egyedül nézed a képernyőn villódzó fényeket.

Woodstockon keresztül a rendező picit sok témához szeretett volna hozzányúlni, de végül mindegyiket csak karcolgatta és nem kapunk semmi érdemlegeset. Emile Hirsch karaktere éppen visszatért Vietnámból és nem tud visszarázódni az álmos hétköznapokba. Emellett picit rá szeretne világítani arra is, hogy sokan miért nem kedvelték a hippiket. Az ember nagy tömegben visszataszító, de ez a hippikre valahogy különösen igaznak tűnik. De ahogy a katonás témába, ebbe is csak belekap a rendező, nem alkot rendes véleményt.

Ha már Woodstock, meg zenei fesztivál, akkor azt várnánk, hogy a soundtrack legyen ütős. Ehelyett néhány jó szám kivételével teljesen felejthető a háttérzene. Valójában annyira, hogy egyetlen jellemző dallamot sem tudok említeni a filmből.

Picit félrecsúszott ez a film. Több akart lenni és lehetett is volna, csak minden olyan lapos volt benne. A színészi játék, a rendezés, a zene. Szóval úgy általában minden, aminek lehetősége volt laposnak lenni. A 6/10 még megvan, de ez nem több egy egyszeri barátságnál.

Taking Woodstock
színes, amerikai zenés film, 110 perc, 2009
r: Ang Lee

Már régóta listámon volt ez a film. Vadásztam rá sokáig, de aztán csak sikerült előásni az internet mélyéről. Talán a várakozás tette, hogy megnőttek az elvárásaim, vagy túl sok lehetőséget láttam az alapötletben. Nem tudom pontosan mi volt az oka, de némi csalódottsággal álltam fel a fotelből a film végén.

A húszdolláros – nem túl meglepő módon – egy húszdolláros bankjegy sorsát követi végig az automatától egészen a végső megsemmisülésig. A bankjegyen keresztül emberi sorsokat ismerhetünk meg. Egy hajléktalan asszony, egy házasodni készülő fiatal férfi, egy sztriptíztáncosnő vagy éppen egy piti bűnöző életébe pillanthatunk bele. Rajtuk kívül még sok ember kezében megfordul ez a papírdarab és mindegyikük hozzátesz egy picit a bankó történetéhez. Láthatjuk, hogy a pénzhez mennyi mocsok tapad.

A húszdolláros a "kicsi a világ" elve alapján ide-oda vándorol a szereplők között. Sorsaik a bankjegy által kapcsolódnak össze. A sok szereplőt és szálat mozgató filmekkel ellentétben itt szinte semmilyen kapcsolat nem fedezhető fel a sorsok között. Csak éppen annyi, míg a pénz gazdát cserél.

Gondolhatnánk, hogy a pénz az útja során "felszed" némi tanulságot az életről, de erre nem kerül sor. Csak látjuk, hogy a mocsok magától tapad a pénzhez, és elválaszthatatlan velejárója, de ezt már eddig is tudtuk. A téma tálcán kínálja, hogy tanulságokat vonjunk le húszdollárosunk gazdáinak sorsából, de ebből semmit sem látunk. Helyette, csak néhány poént szórnak el a készítők.

Szinte az összes szerepben ismerős arcokat látunk, még akkor is, ha csak pár mondat erejéig ugranak be. A filmben szereplő színészek közül sok még nem volt akkora név 1993-ban, mint manapság, így lehetséges, hogy ilyen sűrűségben fordulnak elő és a legtöbbjük szemtelenül fiatal is. :)

Lehetne magyarázni a bizonyítványt, de A húszdolláros nem több egy jó ötletre épülő közepes vígjátéknál. Nincsenek mélyenszántó gondolatok, vagy megrázó alakítások. Néhányszor nevetünk, mert valljuk be akad néhány tényleg vicces pillanat, de általában ez sem jellemző. Pontokban ez 6/10-et ér.

Twenty Bucks
színes, amerikai film, 91 perc, 1993
r: Keva Rosenfeld