Az animációs hétvége záró darabja a Pixar új meséje, a Fel!. A Wall-E után megint egy olyan mesével hozakodtak elő, aminek az alapötlete köröket ver a hasonló alkotásokra. Egy öregúr fogja magát, néhány ezer lufit köt a házára és felszáll, hogy megvalósítsa elhunyt felesége egyik gyerekkori álmát. Úti cél Dél-Amerika egyik vízesése, Paradise Falls.

Ezzel az ötlettel tök jól ki lehet tölteni 20-25 percet, de aztán kételyeink támadnak, hogy mégis mit lehet kezdeni a maradék több mint egy órával. Mielőtt Carl Fredricksen felszállna a házával, még gyorsan átfutunk teljes életén, ezzel is töltve kicsit az időt. Bár ezeket a képsorokat nem érezzük időhúzásnak, mert a Pixarnál a fiúk értenek a meséléshez. Nagyszerű képek villannak fel, tele élettel és érzelmekkel. Aztán elstartol a nagy utazás és még mindig tök jól működik a film.

A kritikus pont az érkezés a dzsungelbe és a földet érés. Innen éreztem kicsit elrugaszkodottnak a filmet. Oké, hogy mese, és mit számít pár beszélő kutya, vagy egy színes, jámbor madár, de mindezt jobban is ki lehetett volna használni. Egy ősöreg fószer még mindig a saját igazát kutatja és kábé 70 év elteltével is vígan él és ugrál? Ezek olyan dolgok, amitől valamiért teljesen hiteltelen lett az egész (nem mintha az repülő ház olyan valósághű lenne, de mégis :)). Amitől tartottunk, hogy elfogy a muníció, ha leszállnak, valamelyest be is igazolódott. A történet innentől érdektelenségbe fulladt számomra.

A Pixaros fiúktól nem megszokott módón egészen felnőttes mesét kaptunk. Sok érzelemmel, elfogadással és persze az elmaradhatatlan tanítással. Mr. Fredricksen nehezen tudja feldolgozni felesége halálát, és ezt szerintem nagyon találóan mutatja be a Fel – sallangoktól és giccsektől mentesen. Azért a kicsikre is gondoltak, rengeteg poén szól nekik, ami a felnőtteknek már picit fárasztó néha.

A Fel sokban hasonlít a Wall-E-hez. Az eleje fantasztikus, aztán picit lejtmenet van (és még megemlíteném, hogy szerintem a Fel is túlértékelt). Ennek ellenére nem rossz mese ez, és érdemes rászánni azt a másfél órát, bár moziba rohanni nem feltétlenül szükséges, jó lesz Karácsonyra a fa alá…

Up
színes, amerikai animációs film, 96 perc, 2009
r: Pete Docter és Bob Peterson

"Az újgenerációs sorozatok "big bang"-je
(dmi, Filmdzsungel) 

Beköszöntött az ősz, elmúltak a forró nyári napok. Ilyenkor már az emberek behúzódnak szobáik mélyére. A zord időjárásnak is megvan a maga előnye, a szeptember eljövetelével, itthon és a tengeren túl is beindulnak a régi kedvenc sorozatok új évadjai. Mivel a változatosság gyönyörködtet, és a csatornák a nézettség érdekében megtesznek minden tőlük telhetőt, kihasználva a sorozatok népszerűségét, idén is találkozhatunk néhány "újonccal". Az egyik legnagyobb durranásnak ígérkezik az ABC csatorna "zöldfülűje", a Flash Forward, ami nálunk A jövő emlékei címet kapta.

Elterjedt nézet színész körökben, ha valakinek már nem megy jól a szekere a filmvásznon, átnyergel a sorozatok világába. Személy szerint nem osztom ezt a nézetet, mivel ha egy kicsit a dolgok mélyére ásunk, részenként történettől függően 42-45 percben kell azt megvalósítani, amit a vásznon mondjuk 90-120 percben. Mind a technikai megvalósítás, mind a karakter megformálása szempontjából, a befektetett munka és energia itt sem kevesebb. Sőt!

A Flash Forward történetét két-három mondatban fel lehet vázolni. A story alapját Robert J. Sawyer 1999-es sci-fi regénye adja. A hétköznapi élet unalmas körforgását egy napegy világméretű katasztrófa árnyékolja be. A föld minden pontján adott időben, egy adott napon az emberek elájulnak. A tömeges eszméletvesztés pontosan 2 perc 17 másodpercig tart. Az ájulás ideje alatt az emberek hat hónapra előre villanásszerű képeket látnak a saját jövőjükből. Ezeket csak kitekintésnek nevezik. Azon nyomban megindulnak a találgatások, hogy mi okozta a történéseket, ki vagy kik állnak a háttérben.

A fent látható kérdés (Mit láttál?) köré központozódik a történet. A kitekintések világszinten összehozzák az embereket. A "főhős" Mark Benford (Joseph Fiennes) FBI ügynök. Az ügynök kitekintése az sugallja, hogy az ő küldetése lesz a titok megfejtése. Többet nem is érdemes elárulni, mert az csökkentené a sorozat élvezeti értékét.

A Lost utódként emlegetett Flash Forward alkotói nem bíztak semmit a véletlenre. A forgatókönyv író csapat feje, az a David S. Goyer, aki már a 24 című szériában is megcsillogtatta írói fantáziáját. A pilot rész Amerikában 12,5 millió nézőt hozott. Jelen pillanatban a sorozatot itthon csak a megfelelő csatornákon lehet elérni, de aki keres az talál. Jó hír hogy nem kell sokáig várni a hazai sorozat függőknek, az AXN csatorna november 16-tól műsorára tűzi a Flash Forwardot. Szóval némi késéssel de hamarosan a hazai közönség is figyelemmel kísérheti Benford ügynök nyomozását.

Az eddig levetített öt rész alapján:

Folytatódjon az Animációs hétvége egy régi elmaradásommal, Coralinnal.

Neil Gaiman könyvének adaptációja erősen emlékeztet néhány Tim Burton mesére. Hangulata, világa, és az animációs technika is, de ezt egyáltalán nem bánjuk. Végre egy olyan felnőttmese, ami tényleg a felnőtteknek szól, és nem csak ezzel próbálják eladni.

Az animációs technika nem teljesen újszerű és egyedi, de még így is nagyon hatásos. Kiszakadunk a sima számítógépes animációk világából és ezzel együtt a megszokottból is. Ez mindig felrázza kicsit a nézőt. Most sincs ez másképp. Eleinte kicsit idegennek hatnak a bábok és a "műanyag" környezet, de később mégis a film javát szolgálják majd. Az alkalmazott animációs technika sokat dob a hangulaton. Amúgy is feszültséggel teli a történet, és majd szétpattan az egész a frusztrációtól, a bábok csak rátesznek egy lapáttal.

A történet egy kifordított Alice Csodaországban, ahol a nyúlüreg túloldalán csodák helyett csak a borzalom vár. Lehet, hogy Gaiman valami fantasztikusat alkotott könyvben, de ezt nem sikerült teljesen átmenteni a filmbe. A történet nem rossz, csak éppen elég átlagos. Kiszámítható fordulatokkal és karakterekkel, bár be kell valljam a macskát először gonosznak néztem.

Amiért mégis nagyon tetszett a Coraline, az a mesterien megszerkesztett és kivitelezett hangulat. Egészen az utolsó utáni pillanatig fenn tudták tartani a feszültséget és létbizonytalanságot. A levegőben végig ott lóg a frusztráció, amit a képek és hangok nagyon jól közvetítenek a néző felé. A másik világban mi is kényelmetlenül érezzük magunkat, de nem tudnánk megmondani miért (persze a történeti vonatkozásokon túl).

Coraline kalandjait én csak ajánlani tudom mindazoknak, akik nem utasítják el alapból az animációs filmeket. Látvány elég friss és pakoltak bele jó ötleteket is, így unatkozni nem fogunk. A történet helyett a hangulat dominál, ami jó is meg nem is.

Coraline
színes amerikai animációs film, 101 perc, 2009
r: Henry Selick

Úgy alakult, hogy most két animációs filmet veszek górcső alá, és ha minden jól megy, akkor a hétvége folyamán még egy kerül a boncasztalra. Elsőnek az Igor került terítékre.

Igor csak egy a sok rabszolgasorsban tartott igor közül, mégis nagy babérokra tör. Egy olyan gonosz szörnyet szeretne létrehozni, amiért rögtön a legnagyobb gonosz zseni címét is hozzávágják. Segítőtársai az öngyilkos hajlamú nyula és a beszélő, kis tégelyben tartott agya (mármint nem az ő agya, csak valakiét kölcsönvette).

Az első pár percben egy kellemes narrálást hallhatunk, ami felvezeti a történetet és gyorsan ismerteti ezen világ jellemzőit. És ez a felvezetés nagyon jó – kellően cinikus, a humora éjfekete, de mit várhatunk egy olyan világban, amit a gonoszság működtet.

Aztán lassan a szereplőkkel is megismerkedünk. Igor kicsit béna, kicsit bizonytalan, és sajnos egyáltalán nem szimpatikus. Nem tudunk vele azonosulni, végig megmarad szánni való szereplőnek. Az általa alkotott, állandóan meghalni vágyó halhatatlan nyúl, Scamper már sokkal érdekesebb karakter. Ő szállítja a legjobb poénokat és benne testesül meg az a cinizmus, amit az elején felvillantanak. A szörny, Eva megint csak furcsa. Szürreális külseje és kedves hangja teljesen összeegyeztethetetlen. Valójában a legnagyobb probléma, hogy egyik karakter sem tudott beférkőzni a szívembe, így sorsuk érdektelen maradt számomra.

A történet egészen jól működik - egy ideig. Valahol a közepén kezd kicsúszni a lábunk alól a talaj és csak pislogunk, mert értelmét veszti a film. Ekkor kezd beférkőzni egy romantikus szál Igor és Eva között. Az én gyomrom valahogy nem vette be a két szörnyszülött románcát. Bár próbálták takaréklángon égetni a dolgot, mégsem sikerült. Talán ha másképp tálalják nem lett volna probléma, de ilyen formában nagyon idegesítő lett.

A fekete humor és a cinizmus egészen jó egyveleget alkotott az elején, de a románc ennek is betett. A felnőtteknek túl gyerekes lett a film, míg a gyereknek túl felnőttes. Sok poén csak érettebb fejjel ül igazán, de közben annyira bárgyú a történet, hogy sokszor a fejünket fogjuk.

Nagy reményeket fűztem Igorhoz, a világához és a film fekete humorához, de sajnos nem váltott be ezek közül egyet sem. A végén a mézes-mázos happyend teljesen idegen volt a film korábbi hangulatához képest, és akárhonnan is nézem ez is csak rontott az összképen. A szereplőket néhány nagyobb név szólaltatta meg, de ez közel sem elég ahhoz, hogy szerethetővé tegye a karaktereket. Lehet csak az utána maradt rossz szájíz miatt, vagy a csalódás miatt, de ez csak egy meglehetősen gyenge próbálkozás volt.

Igor
színes, francia-amerikai animációs film, 87 perc, 2008
r: Anthony Leondis

Jonathan Mostow megpróbálta ötvözni az igényes sci-fit egy blockbusterrel, ehhez Bruce bácsi segítségét kérte, de még ez sem volt elég. Akció sci-finek nem elég tökös, elgondolkodtató filmnek, pedig túl blockbuster. Sajnos a rendező egy olyan csapdába esett, amit előre láthatott, csak remélte, hogy át tudja ugrani - hát nem sikerült.

A jövőben az emberek egy kényelmes székből csupán gondolataikkal képesek vezérelni robot hasonmásaikat. Ezek a hasonmások élik helyettünk életünket, ezzel biztosítva számunkra végtelen kényelmet és lehetőségeket. Nincs kockázat, csak élvezet. Aztán egyik este megölnek egy hasonmást, és vele együtt sírba száll az irányítója is. Tom Greer nyomozó kezd szaglászni az ügyben és érdekes felfedezéseket tesz…

Az alapötlet dicséretre méltó, bármelyik igényes sci-fi megirigyelhetné. Nem csoda, hogy így van, mert alapanyagul az azonos című képregény szolgált. Sajnos a történettel kapcsolatos pozitívumok itt el is fogynak. A "hatalmas" csavart már a közepén lelövik, onnantól már csak azt várjuk, hogy Bruce bácsi mikor rúgja seggbe a rosszfiúkat. A történetet mégsem a kiszámíthatósága öli meg teljesen, hanem az, hogy túl sokat akart.

A hasonmások társadalmi hatásait egészen jól mutatja be háborúkkal, meg az egymásra nem figyelő emberekkel. Előkerül még az emberek teljese elidegenedése egymástól és az önképzavarok problémája, mindez Greer nyomozón és feleségén keresztül. Még ez is rendben van és simán megfér egymás mellett a társadalmi vonulattal, de aztán jön egy családi tragédiás szál. Egy elvesztett kisfiú… Miért kell ez? Miért?

Teljesen feleslegesen hozták be ezt, meg azt a pár gyerekszobás jelenetet. Megtöri az amúgy sem pörgős történetet, megakasztja a nézőt és darabokra töri a gyengélkedő hangulatot. Ráadásul mindezt legalább háromszor előadják a nagyon rövid, alig másfél órás játékidő alatt. Sajnos ez egy rettentően fájó pont. Már az is felmerült bennem, hogy Bruce Willis nem tud valamilyen családi tragédia vagy törés nélkül elképzelni egy kiégett zsarut.

A történet akármennyire is gyengélkedik, néhány nagyszerű ötletet azért sikerült belepakolni. Gondolok itt a klubban arra pár táncos képkockára, vagy éppen a "mindenki egyszerre dől el az egész világon" megalomán jelenetre, de említhetném a hadviselés jövőbeli formáját is.

Pozitívumként kell még említeni a látványt. A robotok kivitelezése kellően futurisztikus, de mégis valóságos. A gyárban még a bőr alá is bekukkanthatunk. :) A sminkesek elég tetszetős munkát végeztek. Bruce is fiatalodott pár évet, sőt még haja is visszanőtt. Játékában nem tud újat mutatni, de a kiégett zsaru karakterét ugyanolyan jól hozza, mint bármikor máskor. Partnerként megkapta Radha Mitchell, aki olyan hideg volt végig, mint a platinaszőke haja.

A rendező túl sokat akart és ezért két szék között a pad alatt végezte. Csak nagyon keveseknek sikerül 90 percbe belezsúfolni mindent, amit el szeretnének mondani. Egy gyenge közepes még simán megvan, de ott volt a potenciál az ötletben, így sokkal fájóbb ez a középszer, mintha egy gagyi ötletből csináltak volna gagyi filmet.

Surrogates
színes amerikai sci-fi, 89 perc, 2009
r: Jonathan Mostow