Az "Oroszlánkapusok" ismét odatették magukat.
( dmi, Filmdzsungel)

Mindig is kedveltem azokat a típusú filmeket, amik a természetfeletti jelenségekről, a szellemvilágról, a "másik oldalról szólnak". Az első ilyen "hype-om", az 1993-ban útjára indított X-Akták sorozat volt. Azóta tudjuk, hogy a kicsi zöld emberkék, nem is mindíg kicsik, még véletlenül sem zöldek, és az ablakot sem minden esetben a szél csapkodja egy teliholdas éjszakán. És a lényeg: "az igazság odaát van". A kivétel néha erősíti a szabályt, és a másik oldalról néha jeleket kapunk.

Ha egy ilyen kaliberű mozit megtoldanak egy olyan mondattal miszerint: "A film megtörtént eseményeken alapul", tíz emberből nyolc, biztosan felfigyel. A történet kezdete egészen 1987-ig nyúlik vissza. A Cambell család első látásra az ideális amerikai családmodell képét mutatja, de Cambellék élete sem fenékig tejfel. A legidősebb fiú, Matt (Kyle Gallner) súlyos rákbeteg. Kezelését csak a több órányi autóútra lévő klinikán lehetne megoldani, Connecticut közelében. Ez a megoldás ideig-óráig működik, de mivel Mattnek nagy fájdalmai vannak ez sem járható út. Cambell anyuka (Virginia Madsen) kezébe veszi a dolgokat, és egy viktoriánus régi házat bérel ki. A jelzág hitelektől stresszes család, a gyógyulás reményében, bizakodva költözik be az "új" házba. Különös, számukra érthetetlen események kezdődnek el. Mattnek látomásai támadnak, és a gyilkos kór is egyre jobban elharapódzik a testében. Részletes kutató munka után, fény derül a ház titkára. Nem elég az, hogy évekkel ezelőtt az épület halottasházként funkcionált, de a "jóságos" előző tulaj emberkísérleteket végzett, és szellemidéző szeánszokat tartott. 

Műfaját tekintve nem mondanám teljes határozottsággal hogy a Kísértetjárás Connencticutban horrorfilm lenne. Nem folyik patakokban a vér, mégis több alkalommal lesz libabőrös a néző karja. Inkább a pszihénkre gyakorol hatást, mint gyomrunkra. A múlt látomásainak megjelenítése, a fekete-fehér régi fénykép hatása jól érvényesül. Elmaradhatatlan karakter egy ilyen történetben a pap figurája. Mint a két világ közötti közvetítő, illetve a végrehajtó szerepében tettszelgő valaki. Az "aktuális" pap szerepében Elias Koteast (Popescu tiszteletes) köszönthetjük a vásznon.

A stílusteremtő, 1973-as Ördögűző óta határozottan fejlődött mind történetileg, mind kivitelezés terén a természetfelettivel foglalkozó filmek sora. Többször hangot adtam azon véleményemnek, hogy ezen stílus tálalása, kifejezetten jól megy a Lionsgate csapatának. Ez a film csak megerősíti a fenti állításomat.

Valahogy a hazai szinkronizálás jeles képviselői, akik egyben nem a mélybulvár pöcegödrébe tolt sztárocskák, hanem napi megélhetésért dolgozó színházi színészek, nem dúskálnak a pórnép éhes figyelmében. Az elkorcsosult nézői preferenciákat nem fogom szidni, hiszen akkor közhelyek levitézlett frázisaitól csöpögne ez az írás. Mégis, amikor Kristóf Tibor halálhíréről értesülök, majd visszatekintek egész színészi mivoltára, úgy érzem, mostohán bánt vele a nézői figyelem, a szakma. Diploma nélküli őstehetség volt, ahogy egy fórumon írták róla. A szívmelengető jellemszínész, a kellemes modorú filmszereplő, de mindenekelőtt az akkurátus szinkronhang, aki minden forgatókönyvet hazavitt, hogy tanulmányozhassa a szöveget, felkészüljön a stúdiómunkára, tette ezt egy viharos emberöltő kellős közepén.

Itt tartózkodott, alkotott, hatott köztünk, de ez az egyszeri csoda nem fog megismétlődni többé az idő végtelenjében. Sem filmszalagon, sem színházi deszkán, sem másutt. Az 1942-es születésű színész 1967-ben végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának jogász szakán, de már egyetemi évei alatt is különböző társulatok tagjaként tevékenykedett: a Honvéd Művészegyüttes, a Mikroszkóp és más fővárosi társulatok csapatát erősítette. Színházi pályafutását a szolnoki Szigligeti Színházban, az Arany János Színházban, majd az Új Színházban folytatta, de emellett több társulatnál is vendégszerepelt.

Számtalan magyar mozi- és tévéfilmben tűnt fel. Igaz, örök epizodista volt, de ez a szerepkör sem hálátlan, ha valaki úgy csinálja, mint ő. A Nápolyt látni és... (1972), a Talpuk alatt fütyül a szél (1976), a Dögkeselyű (1982), a Hamvadó cigarettavég (2001) mellett legbravúrosabb alakítását talán a Cha-cha-cha (1981) című alkotásban nyújtotta.

Mégis: önáltatás, sőt, előzékeny sznobizmus volna azt állítani, hogy mi elsősorban színházból ismertük őt, vagy a tévéfilmek sokaságából. Az utóbbi évtizedek egyik legkarakteresebb (szinkron)hangjának volt a tulajdonosa: kemény, ércessé cigarettázott baritonja ezernyi külföldi mozifilm védjegye volt szinkronos működésének hosszú évtizedei alatt. Persze emellett rádióhangként, bemondóként, és számtalan más szerepkörben is kamatoztatta nem mindennapi képességeit.

Mégis, nekünk - sokak számára - ő kitéphetetlenül összekapcsolódott Morgan Freeman nyúlánk kedélyességével, Gene Hackman hűvös arcvonásaival, illetőleg Charles Bronson és Christopher Plummer figurájával. Sorozatszerepeket sem utasított el, az Onedin családból generációk ismerték meg, de az Oroszlánkirály hol humoros, hol méltóságteljes milliőjébe is kiválóan beillett, mint Zordon, a trónbitorló antagonista - emellett több Disney-mesében is közreműködött. Charlton Heston, Burt Lancaster, John Wayne, Jason Robards, Rip Torn és Anthony Hopkins is kölcsönkapta Kristóf orgánumát egy-egy magyar szinkron erejéig, de Kránitz Lajos és Hollósi Frigyes mellett ő is megbirkózott Darth Vader magyarításának nem mindennapi kihívásával a Star Wars IV: Egy Új Remény 1984-es, első magyar verziójában.

A színészet és színházművészet szinte összes húrján játszott. Ha valaki, Ő igazán megérdemelte volna, illetve megérdemelné, hogy - ha a vak közöny életében már ekkora divat volt -, legalább halálában több figyelem forduljon felé.

Nyugodjék békében!

Elkezdtem úgy nézni ezt a filmet, hogy nem tudtam semmit róla. A történetről csak annyi derengett, hogy van egy lány, aki bajba keveredik, meg hogy ennek a bajnak mindenféle erotikus felhangja is van. Így filmet nézni nagyon nem szeretek. Ilyenkor az első 10 percben totál hülyének érzem magam, mint első félévben mikmak* előadáson, amikor belelendült a tanár. Aztán ahogy haladt előre a cselekmény, még mindig hülyének éreztem magam, de már kicsit másképp. És ez egy meghatározó érzéssé vált a filmmel kapcsolatban.

Mima popsztár, de tovább akar lépni. Az ügynöke a színészetet javasolja és szerez is neki egy kis szerepet. Furcsa gyilkosságok történnek és Mima gyanakszik. Paranoiás lesz, sőt egy rajongója követni is kezdi (stalking jelleggel). És ha ez még mind nem lenne elég szegénynek, mintha popsztár önmaga is üldözné.

Már a bevezetőben is említettem, hogy totál hülyét csinál belőlünk a film. Lelkes nézőként próbáljuk kitalálni, mi lehet a titok nyitja. Sémákban gondolkodunk, és minden olyan egyszerűnek tűnik az elején. Aztán egy vágás, és máris új ötletek rohannak meg, miközben Mima egyre jobban az összeomlás szélére sodródik. A vágás és az idő érdekes kezelése okozza a néző bizonytalanságát és tökéletes elveszettségét. Egyik percben még biztosak vagyunk, hogy ki áll a történtek mögött, aztán egyszer csak megdől minden.

Egyik ötletből a másikba esünk, de közben marad időnk Mima belső vívódására is. A Perfect Blue egyáltalán nem pörgős film. Lassan hömpölyög a számára kijelölt mederben, de így is teljesen leköt. Egy perc nyugalmat nem hagy a nézőnek. Folyton kérdésekkel bombáz. Újabb és újabb kérdéseket vet fel. A központi kérdés mégis Mima belső vívódásában keresendő: meddig érdemes és meddig éri meg elmenni a siker és elismertség érdekében? Erre próbál választ keresni (de sosem akarja megválaszolni). Közben hullanak az emberek, és mi egy thrillerbe oltott jellemrajzi drámában találjuk magunkat.

Mikor megjelenik Mima popsztár énje, akkor kezdünk igazán megzavarodni. S mikor a film legvégén a rendező feloldja a rejtélyeket és kezünkbe adja a kulcsot, a kételyek csak nőnek, ahelyett hogy szűnnének. Mikor a stáblista is eltűnt és az utolsó dallamfoszlány is kimegy a fejünkből, még mindig csak bambulunk és nem nagyon értjük a dolgokat. Lassan összeáll a kép és tisztázódnak a szerepek, a részletek is helyükre kerülnek. És egyszer csak belénk hasít a felismerés: bolondot csináltak belőlünk, és mi ezt tudtuk, hallgatólagosan bele is egyeztünk, de nem tettünk ellene semmit. Igazából nem tehettünk semmit. Satoshi Kon filmje tökéletesen tartja fenn a szálakat mozgató személy kilétét elfedő homályt. Ebben segítségére van az egyáltalán nem megszokott vágás. Tökéletes munka.

A Perfect Blue szintén egy olyan anime, ami nemcsak a műfaj szerelmeseinek javallott. Elsőre talán nehéz darab és a tények ismeretében újranézéskor szinte biztos, hogy minden átértékelődik majd (ezért újra is kell majd nézni olykor). A rengeteg rejtett utalásra majd csak, mint a rendező kedves emlékeztetőire tekintünk majd, amik figyelmeztetnek a szörnyű vég eljövetelére.

Perfect Blue
színes feliratos japán animációs film, 81 perc, 1997
r: Satoshi Kon

*Mikró- és makróökonómia

Ha A bérgyilkos a dél-kínai származású John Woo főműve, akkor a Szebb holnap mindenképp gusztusos „aperitif” a rendező legizgalmasabb pályaszakaszából.  Bár Woo 1986-ban már leforgatta a Heroes Shed No Tears c. akciófilmet, az a darab még igen vegyes kritikai fogadtatásban részesült. A Szebb holnap azonban szinte műfaj- és stílustörténeti vízválasztó a hongkongi kommersz kontinuitásában.

Woo ezzel a filmmel teremtette meg a heroic bloodshed („hősies vérontás”) műfaji alrendszerét, amely aztán különböző adaptációs és értelmezési vonulatok formájában szétsugárzott nemcsak ország-, de világszerte is. Ringo Lam például már 1987-ben előállt Lángoló város című akcióeposzával, amely noiros látásmódot, s még Woo-énál is drámaibb és borúsabb karakterológiát eredményezett, de a bloodshed tárgykörébe tartozik a The Big Heat című darab is, amely éppen Woo barátjának, a Szebb holnap elkészülténél is segédkező Tsui Harknak produceri bábáskodása alatt született meg.

A Szebb holnap három férfi nagyszabású története. Mark (Chow Yun-Fat) és Ho (Lung Ti) a hong-kongi maffia gyakorlott pénzhamisítói. Ho öccse, Kit (Leslie Cheung) ígéretes rendőrkadét, aki egyre feljebb jut a szamárlétrán, s ez a karrierje csúcsán már túljutott Hot arra készteti, hogy felhagyjon bűnös üzelmeivel.

Utolsó munkaként még elvállal egy tajvani üzletet, ami kudarcba és vérzivatarba fullad, majd Hot letartóztatják. Ho és Kit nagybeteg apját a báty kudarca miatt öli meg a maffia embere, s emiatt Kit meggyűlöli testvérét. Ho később kiszabadul a börtönből, újra összeverődik Markkal, hogy felvegye a harcot egykori, áruló társukkal, aki addigra már a helyi szervezett bűnözés kiskirályává tornázta fel magát.

A ’80-as évek végéhez közeledvén a fiatal Woo vérmes reményeket táplált Hong-Kong és Kína 1997-es újraegyesülésének irányába, innen az optimista csengésű cím is. Az össznépi, illetőleg társadalmi konstelláció ezzel szemben elkeserítette, sőt, szinte kiforgatta addigi világnézetéből. Woo szemléletmódjában óriási változást és motivációs támaszt jelentett, hogy a fiatal rendező mélyen átélte és őszintén megismerte a mindennapok valóságát. A közbiztonság hiánya, a bűnözés őrült tempójú térnyerése, az alvilági háborúzások, a konzervatív erkölcsök lassú szétrothadása és az öntudat elvesztése arra ösztönözte, hogy olyan filmeket készítsen, amelyek a klasszikus emberi erényeket esetleg visszapumpálhatják a szellemi köztudatba.

Woo zseniális érzékkel bonyolítja a három megkeseredett ember epikus koncepcióval bevont történetét. Bár a dialógusai néhol felháborítóan pongyolák, az akciójelenetek pedig tömények és helyütt eltúlzottak, mégis sikerül lecsempésznie a torkunkon az édes ízű illúziót: ez voltaképpen egy melankolikus embermese, semmi „több”.

Nem véletlen, hogy a Woo által megteremtett filmes stílust a western keleti ikerpárjának nevezik: szimpla lelkületű főhősei mindig a becsület és a hűség szolgálatában állnak, akkor is, ha körülményeik arra kényszerítik őket, hogy ne legyenek „vegytisztán” jóságosak (vö. A bérgyilkos rezzenéstelen arccal gyilkoló, egy vak énekesnő iránt mégis túlcsorduló empátiát tanúsító főhőse). A Szebb holnap hősei azonban nem gyilkosok: „csak” pénzhamisítók.

Mark és Ho annak ellenére szimpatikus és nagyon is reálisan ábrázolt figurák, hogy – a nézők szemszögéből - azonnal „morális hendikeppel” indulnak. Ahogy a hollywoodi mainstream alkotásaiban, nevezetesen A Keresztapában vagy a Nagymenőkben, úgy Woo filmjeiben is megszűnnek a keskeny erkölcsi határsávok, amelyek bűnöző és nyárspolgár, vagy bűnöző és rendőrtiszt közé ékelődtek.

A történet folyamán annyira nem sújtja morális szentencia Mark és Ho korábbi világnézetét, hogy szilárd józanságukat sokkal könnyebben preferálja a néző, mint a fiatal Kit pragmatikus, egyszersmind merev törtetését. Nincs szenvedély, nincs sárm abban, amit Kit csinál, Mark és Ho ellenben plasztikus, életrevaló, tarka alakok, ua. ironikus módon sehová sem tartoznak – sem a hivatalos bűnüldöző szervek, sem a szervezett bűnözés berkeibe.

Woo mindkét „társadalmi szervezetnek” nyilvánosan hátat fordít azzal, hogy szociálisan otthontalan hőseit igazságos döntőbírókká avatja. Sőt, már-már morális glóriát rajzol a fejük fölé, bár Mark Ho-hoz intézett buzdító felhívása a narcissztikus gőg mellékízével telítődik: „Én tudom, mit akarok! Nem akarok földönfutó lenni, amilyen eddig voltam! Lenni akarok valaki, érted? Nem akarom, hogy folyton félreállítsanak! Nézd magadra! Mi lett belőled? Te voltál valaki a szervezet tagjaként. És most mi lett belőled? Félsz az utcára menni? Ez te vagy? Ezt akarod? Mert én nem.”

Gyakorlatilag nincsenek olyan karakterek, akik morálisan indifferensek lennének, nincs eszmei nihilizmus, de mégsem nyer teljesen teret a fekete-fehér sematizmus. A barátsághoz és hűséghez való egyéni viszonyulás annyi színezete jelenik meg a filmben, ahány figura: az empatikus taxis, a kiöregedett maffiavezér, az elhanyagolt barátnő és a rugalmatlan rendőrségi dolgozók az erkölcsi ítélet, a közösségi szellem sztereotip tükörcserepei. Woo végső soron (igen mesterkéletlenül) azt ábrázolja a Szebb holnapban, hányféle magatartással és tézissel közelíthetünk az igazságosság felé – alapuljon az társadalmi (Kit) vagy személyes (Mark és Ho) szükségleten.

Woo az akciójelenetek területén még maradandóbbat alkotott. Tűzharcai balettekre, sőt, kung-fura emlékeztetnek (nem hiába „gun fu” lett kissé humoros elnevezése a Woo-féle lövöldözési koreográfiának ): a fegyveresek szinte táncot járnak egymás körül, miközben süvöltenek a golyók, spriccel a vér és ürülnek a tárak. Woo emellett legalább olyan mértékben fedezte fel a slow-motiont, s építette be saját esztétikájába, mint annak idején Kurosawa vagy Peckinpah. Vérzivatarjai a forradalmi technika nélkül veszítenének exkluzív jellegükből, így viszont a századforduló Amerikai blockbuster-ipara (Mátrix) sem maradt idegen zsákmány nélkül.

Hogy kiknek ajánlanám a filmet? Ha romantikus húrokat akarnék pengetni, azt mondanám, mindazoknak, akik hisznek az örök értékekben. Valószínűleg nem is lőnék mellé, hiszen Woo-nak is az lehetett az eredeti szándéka, hogy a polgártársi erényeket szelíden domesztikáltassa a nézőkkel – anélkül, hogy bármiféle szociális áramlatot meglovagolna. Inkább csak azt mondanám, mindazok számára ideális mozi a Szebb holnap, akik szerint az Ál/Arc a legtöbb, amit ebben a műfajban el lehet mondani.

Ying hung boon sik (Szebb holnap)
színes hongkongi akciódráma, 95 perc, 1986
rendezte: John Woo

Hayao Miyazaki megkerülhetetlen az animék világában, de nem is akarjuk megkerülni. Meséinek teljes vállszélességgel esünk neki, mert megéri. Vagyis eddig ezt hallottam, de most már magam is megtapasztaltam, hogy bizony van ennek igazságalapja. Nem véletlen, hogy csak dicsérik a mestert – tényleg tud valamit.

Miyazakitól eslőnek a Nauszikát vettem elő. Ez a mese csak első pillantásra tűnik mesének, ha közelebbről megnézzük, hamar rájövünk, hogy bármennyire is gyerekes a felszínen, a mélyben súlyos gondolatok húzódnak meg. A természet és az ember kapcsolatáról mesél egy izgalmas történeten keresztül.

1000 évvel járunk a Hétnapos tűz után, ami letarolta a bolygót. A mérgező erdő egyre jobban terjed és a megmaradt maroknyi emberi közösségek pedig egymással harcolnak a még ép területekért. A mérgező erdőben hatalmas rovarok élnek, akik ha egyszer feldühödnek, megállíthatatlanul törnek elő az erdőből. Nauszika a Szelek völgyének hercegnője. A harcok közepette ő a békés együttélést hirdeti.

A történet érdekes, de senki ne várjon hatalmas csavarokat és megdöbbentő felfedezéseket. A szépsége egyszerűségéből fakad. Lassan, de biztosan bontakozik ki a konfliktus, hogy aztán a végén katarzisszerűen érjen véget. A lezárás kicsit klisés, már-már idillikusnak mondható, de ezzel együtt is nagyon hatásos.

A rajzstílus itt egészen más, mint eddig. Az eddig nagyon is nyersnek ható vonalak és rajzok helyett, most sokkal gördülékenyebbeket kapunk. Sokkal jobban emlékeztet a mesék világára. Az alapjában véve meseszerű hangulatot csak tovább erősítik a rajzok, aztán egyszer csak a történet arcul csap, amikor a semmiből előtűnik néhány nagyon kemény bírálat és súlyos gondolat.

A történeten végig érződik a környezetvédő szellemiség. A természettel harmóniában való együttélést hangsúlyozza, de emellett sok más kérdésre is kitér. Az emberi gonoszság a másik fontos motívum. Ennek egészen sok fajtáját láthatjuk. Az emberek nem foglalkoznak csak saját magukkal, nem néznek körül és ez lenne a vesztük, csak szerencsére mindig akad néhány egyén, aki átlátja a teljes képet. És nem csak átlátja s megérti, de a többieket is rá tudja venni, hogy lássák azt, amit ő.

A meseszerű hangulatba nemcsak a súlyos gondolatok "rondítanak" bele, hanem a néha kegyetlen képsorok is. Itt olyan furcsa helyzet áll elő, hogy meseszerű rajzokkal "kénytelenek" a készítők érzékeltetni a brutalitást. Ez furcsa kettősséget eredményez. Egy gyerekmese képei peregnek, de közben durva és naturalista képsorokat látunk.

A Nauszikát mindenképpen érdemes a megnézendők listájának elejére felírni. Egy elgondolkodtató, de közben szórakoztató mese felnőtteknek. Számomra hatalmas élmény volt ez a film, és bár akadnak hiányosságai, melyeket most nem soroltam fel, de ennek ellenére én megadnám a maximális pontszámot.

Kaze no tani no Naushika (Nausicaä of the Valley of the Wind)
színes japán animációs film, 116 perc, 1984
r: Hayao Miyazaki