John Carpenter ellentmondásos rendező. Tipikusan az a fajta, aki szakmai apoteózisát bármelyik pillanatban kész fillérekre váltani. Pedig „Ács János” a műfaji turmixolás nagymestere: filmjei sokszor „popcornosított” akció- sci-fi- és horror-elemek hatásnyerészkedő vegyülékei, mégis, ez a makacs kombinációs érzék sokszor a kibéleletlen történet, a béna dialógok és a ceruzaskicc-karakterek légüres terével találkozik.

A Dolog egyértelműen Carpenter főműve. Az 1982-es „paranoid” horror érdekes módon – még számomra is, aki pedig nem igazán lelkesedem a horrorért – az örökké aktuális mesterművek konstans övezetében tanyázik, hiába telt el 27 év. Az egészben a pláne, hogy Carpenter nem állított össze új receptet, semmiféle agyafúrt narratív, vagy vizuális forradalmat sem robbantott ki filmjével, egyszerűen csak mesteri érzékkel megragadott valami nagyon fontosat.

Rájött arra az elvre, amit a megbízható stílusérzékkel felszerelkezett rendezők időről-időre felfedeznek, és amivel (két évvel Carpenter korszakalkotó klausztrofóbiás pszichothrillere előtt) Stanley Kubrick is összesározta a hagyományok lábtörlőjét a Ragyogás kapcsán. Tudniillik hatásvadász koncepció, hogy a horrort minél több hörgő zombiszármazékkal és fejszés élőhalottal kell megtölteni, aztán random csalinkázásuk majd elcipeli a hátán az egész mozit.

Carpenter ehelyett az emberi ösztönök korlátoltságára és a gyanakvás sötét természetére helyezi a hangsúlyt. Nem a nemezis eredete és motivációi képezik a meseszövés gyújtópontját, épp ellenkezőleg. Már a cím is homályban hagyja, mivel is áll szemben az antarktiszi kutatóbázis legénysége: a Dolog. Titokzatos, szinte mindent a néző fantáziájára bízó megnevezés ez egy idegen lényről, ami folyton gazdatestek, élő szövetek után kutat, s ezekbe besurranva képes visszatölteni életerejét. Ez minden, amit a gonoszról tudunk – nem egy akkurátus ellenségkép, de ez a klausztrofób mikrokozmosz – akárcsak Ridley Scott Alienje esetében – ezt követeli.

A gore sem szabadul el veszett vadállatként – nem kell minden harmadik méteren összevonnunk a szemöldökünket, mintha a Hellraiser száznegyvenötödik folytatása peregne előttünk dús paradicsomlével. Természetesen megkapjuk a fejadagunkat vérgőzös leszámolásokból, alattomos támadásokból, kivégzésekből, de Bill Lancaster ravasz forgatókönyvének hála, inkább a legénység arcán végigfutó drámai borzongás köti le a figyelmünket, a közösség spontán reakciójára és védekezési lehetőségeire figyelünk, s nem az egyébként is igen angolosan elintézett gyilkolászásra. Való igaz, Copper doktor hattyúdala kicsit sokkolóbb az átlagnál: ő a kezeit veszíti el, amikor megsebzett társát próbálja újjáéleszteni. (A minél borzongatóbb hatás érdekében ehhez a jelenethez egy kéz-amputált statisztát szerződtettek.)

Carpenter új életet lehel a műfajba azzal, hogy nem hősöket állít a történet centrumába, hanem egyszerű férfiakat, akik mindannyian a saját malmukra próbálják hajtani a vizet, és hamar nyilvánvalóvá válik, hogy észszerű kompromisszumra, masszív csapatjátékra nem számíthat tőlük a néző: túl önzőek, túl gyávák, túl emberiek. Hamarosan rájövünk, hogy nem is az ocsmány földönkívüli a legalantasabb ellenfelük, hanem saját félelmeik, saját egoizmusuk és tehetetlenségük. A dologból így lesz izgalmas lélektani thriller, szinte kőkorszaki szociális viszonyokat megidéző csapatharc „omnium contra omnes.”

Ez az, ami Carpenter klasszikusának igazi aromáját adja. Olyan, mintha egy paranoid háborús filmet néznénk az ’50-es évekből, csak amerikai-szovjet ellentét helyett egy amorf szörnyeteg és egy külvilágtól hermetikusan elzárt kutatóközpont gyarló személyzete vívja harcát, a tét pedig sokkal megdöbbentőbb, mint nukleáris tűz, vagy béke: az egyes alkalmazottak élete és presztízse, sőt, önmagába és a közösségi létformába vetett hite.

Különös film A dolog: atmoszférája hihetetlen nyomást gyakorol a nézőre, figuráinak háromdimenziós esendősége megdöbbentő, akárcsak Ennio Morricone szokás szerint bravúros zenei aláfestése, vagy a nagy kérdéseket nyitva hagyó (és egyébként rendkívül bátor) zárókép. Ajánlható ez a lélektani aspektusokkal fűszerezett horror mindazoknak, akik egyszerűen a műfaj ínyencei, vagy csak szeretnének szembenézni a lecsupaszított igazsággal: lófaszt vagyunk mi „társas lények.”

The Thing
színes amerikai sci-fi thriller, 109 perc, 1982
rendezte: John Carpenter

Az autókból és a ruhák stílusából úgy kábé a '40-es, '50-es évekre tippelnénk. Los Angeles, Hollywood, az álomgyár. Egyetlen furcsaság, hogy az utcán firkák is rohangálnak. Mesékből szabadult figurák, de ezt mindenki természetesnek veszi. Ez egy ilyen világ. Ide csöppenünk, mikor Robert Zemeckis álomvilágába pillantunk be erre a bő másfél órára.

Roger nyulat gyilkossággal vádolják. Az egyetlen reménye Eddie Valiant, egy magánnyomozó. Bár Eddie a múltban történtek miatt erős ellenszenvet érez a firkák irányába, mégis segít a nyúlnak, mert érzi, hogy több van ebben az ügyben, mint amit elsőre meglátunk. Nyomozása közben érdekes felfedezéseket tesz és persze saját múltjával is meg kell küzdenie.

Mint látszik a történet elég egyszerű. Kicsit film noiros alapokon nyugszik, de én annál egyszerűbb történetvezetésűnek éreztem. Teljesen lineáris a film, nincsenek flashbackek, mindent időrendi sorrendben láthatunk. A nyomozós részt hamar összerakhatjuk mi is, nem kell hozzá mesterdetektívnek lenni. A forgatókönyv erőssége nem is a történet, hanem a párbeszédek. Ezek igazán jól sikerültek. Itt kell megemlíteni a színészi játékot, mert a párbeszédek felolvasva nem érnek semmit. El kell őket játszani és itt ezt meg is kapjuk. Bob Hoskins Eddie szerepében nagyon meggyőzőt alakít. Egy percre sem gyengül el, végig jó hozza a karakterét. A mániákus gonosz szerepében Christopher Lloyd, aki mint megszokhattuk, nem tud hibázni. Itt sem teszi.

Bár jól megírtak a szövegek, mégsem ez teszi kiemelkedővé a filmet. Mi lehetne ez más, mint a látvány? Mert bizony itt a mese és a valóság tökéletes ötvözetét látjuk. A kézzel rajzolt figurák úgy illeszkednek a valóságos környezetbe, mintha tényleg ott lennének. Erre a másfél órára elhisszük, hogy a Firkanegyed lehet valóság, és hogy Roger nyúl bármikor leszállhat a villamosról s ezen egyáltalán nem lepődne meg senki.

Nem csak a valóság és mese összemosása dicséretes, de a rajzok is fantasztikusak. Rengeteg ismerős figurával találkozhatunk rajzfilmekből. A többi rajzolt karakter, akiket csak itt láthatunk, mind jól eltalált és egy-egy karaktertípust jól jelenít meg. Elég, ha csak Jessicára nézünk (Roger nyúl felesége) és máris minden érthetővé válik.

Néhol lehet, hogy már-már túlzottan szájbarágósnak találjuk a történetet, de ezeken a perceken átlendít minket a humor és a hihetetlen látvány. Részemről kicsit jobbra emlékeztem (kisgyerekként láttam először), de még így érettebb fejjel is nagyon jó szórakozást nyújt. Sokat derülhetünk, miközben elveszünk a valóság és a mese keverékében. Ajánlom mindenkinek!

Who Framed Roger Rabbit
színes, amerikai családi vígjáték, 99 perc, 1988
r: Robert Zemeckis

Dr. House sem volt mindig morcos.

Az angol humor igazán kemény dió. Tipikusan az a műfaj, amit az ember vagy abszolút nem kedvel, vagy betegre röhögi magát rajta. Személy szerint a stílus kedvelői közé tartozom. Néhány héttel ezelőtt, egy péntek este nem tudtam aludni, így hát jobb dolgom nem lévén, "szörfözgettem" a tv csatornák között. A Comedy Centralra kapcsolva egy jelenet állított meg, amiben két férfi egy boltban beszélgetett. Az egyik alak ismerős volt, és hamar beugrott: "Ez a fickó, a Dr. House". A felvételen látszott, hogy nem egy mai darab. Végignéztem a fennmaradó 15-20 percet és nagyon jól szórakoztam. Nálam így indult az Egy kis Fry & Laurie mánia.

Lelkesedéstől hajtva, meg a türelmetlenségtől, mivel nem volt türelmem kivárni a következő pénteki adást, végeztem egy kis kutatómunkát a neten. Az A bit of Fry and Laurie 1986-tól 1995-ig tartó sketch show a BBC egyik legnépszerűbb szórakoztató műsora volt. Nagyban hozzájárult a sikerhez a két "buggyant" elme Stephen Fry és Hugh Laurie. A jelentek elkészítése és megvalósítása ennek a két úriembernek a nevéhez fűzödik. Szinte az összes szerepben őket lehet látni a háziasszonytól kezdve az üzletemberig. Idővel, ahogy népszerűsödött a show, már megjelennek a vendég szereplők, akik Anglia ismert társadalmi és televíziós személyiségei közül kerültek ki. Egy példát mondanék: tiszteletét teszi a műsorban Rowan Atkinson, akit a világ Mr. Beanként ismert meg.

Néhány érdekesség a show-ról. Fry és Laurie dacolva a BBC cenzorainak szigorával, bátran nyúlnak jeleneteikben olyan kényes témákhoz, mint a politika és a homoszexualitás. Kíméletlenül véleményt nyilvánítanak az angol nemességről és a királyi családról. A poénok hitelességét az is alátámasztja, hogy a felvételek, a stúdióban nagyszámú közönség előtt zajlanak, számos alkalommal be is vonják a publikumot a műsorba. A Comedy Central a '92-es harmadik, és a '95-ös negyedik évadot tűzte műsorára. Olyan klasszikus párosok születtek a show-ban, mint a Püspök és a Hadúr nevű rock formáció, vagy az amerikai üzletembereket kifigurázó, minden második szavukban "francoló" duó, de az angol titkosszolgálatot sem kímélik a Control és Tony figuráiban. Hugh Laurie, a Dr. House című sorozatban is megcsillogtatta zenei tudását. Itt sincs ez másképp, a műsort színesítik Laurie zenés betétei, természetesen az elmaradhatatlan vicces tartalommal.

Az angol humor kedvelőinek kötelező "tananyag"!!

Hogyan készítsünk egy BBC mini sorozatból amerikai politikai thrillert?

Az emberi kíváncsiság határtalan. A társadalmi és politikai fejlődéssel egyenes arányban nőtt a kíváncsiság mértéke is. Felütötte fejét az összeesküvés-elmélet fogalma, és ez kiváló táptalaját képzi több thriller műfajú mozinak. Nyissuk ki hát a thriller készítés nagykönyvét, és lássuk a receptet:

Végy két egymástól teljesen független bűnesetet (ezek persze a cselekmény kibontakozása során szorosan kapcsolódni fognak egymáshoz). Adj hozzá egy újságírót, Cal McAffrey (Russel Crowe), aki a Washington Globe nevű napilap öreg rókája. Szükség van egy képviselőre, Stephen Collins (Ben Affleck), aki történetesen jóbaráti viszonyban van évek óta a zsurnalisztával. Ezen kívűl élharcosa egy magánkézben lévő hadiipari vállalat, a PointCorp elleni vizsgálatnak. Hiába öreg róka valaki az új generáció már a sarkát tapossa, jól jön a vér frissítés a fiatal, agilis újságírónő Della Frye (Rachel McAdams) személyében. Ha ez mind megvan akkor jól kuszáljuk össze a szálakat, de ne vigyük túlzásba, mert ha a néző nem érti, érdektelenné válik számára a történet.

Ezután a frappánsnak szánt, bár a "szakemberek" szerint talán elég fapados ismertető után, vizsgáljuk meg "A dolgok állását". Maga a történet érdekesnek tűnik. Nincs túlbonyolítva, a néző szinte együtt nyomoz az újságírókkal. Mindig történik valami, és az a véleményem, hogy pisztoly párbajok és robbanások sorozata nélkül is lehet egy film izgalmas. Viszont, két dolog van, ami számomra negatívum. Lehetett volna kicsit összesűríteni időben a dolgokat, de a 90 perces mozik ideje lejárt, a készítők kihasználják a lehetőségeket. A másik része a dolognak, a thriller műfaj egyik "védjegye", hogy az aktuális történet végén, mikor már minden szép és jó, érkezik a kötelező dupla-csavar. Itt is megvan de már nem dobunk tőle egy hátast, nem csapunk a homlokunkra: "ezt nem gondoltam volna". Közömbösen vesszük tudomásul, hogy oké ez van, ez is kiderült. Pedig kár érte, tekintve az alaptörténet élvezeti-faktorát.

A "sztárparádé" sem menti meg a State of Play-t az erős középszerűségtől. Látszik hogy a castingos amerikai "kolléga" nagyon igyekezett a válogatáskor. A már említett nagy neveken kívül még színre lépnek olyan színészek, mint Robin Wright Penn (Collins képviselő felesége), Helen Mirren (Cameron Lynne), a Washington Globe "nagyasszonya", Jeff Daniels (George Fergus politikus) karaktereinek megformálójaként. Kissé száj húzogatva, de azt kell mondjam, hogy A dolgok állása az egyszer nézhető filmek kategóriájába sorolandó.

Már napok óta várat magára ez az iromány. Igazából nem tudok hozzákezdeni. Kicsit feleslegesnek érzem, hogy 3000 (vagy még annál is több) karakterben agyon dicsérjem a filmet. Pedig ha már billentyűzetet ragadok, akkor ez az egyetlen út. Nem lehet mit tenni, Tarantino bizony belenyúlt, és megcsinált egy (majdnem) tökéletes filmet. Egy olyat, aminek minden mozzanata a helyén van.

Az első perctől egészen az utolsó képkockáig tömör gyönyör. Minden jelenet feszes, a színészek brillíroznak, a zenei aláfestés pedig tanítani való. Az első fejezetben megalapozott feszültség csak növekszik és pusztán "beszélgetéssel" fenn tudják tartani az érdeklődést. Persze ha Tarantino ilyen sokáig dolgozott a forgatókönyvön, akkor illik is, de akkor sem lehet emellett csak úgy elmenni. Meg kell említeni.

Mint ahogy ki kell emelni Christoph Waltz játékát, Pitt déli akcentusát vagy Eli Roth beteg fejét. Valójában a bármelyik színészt ki lehetne emelni, s talán ki is kéne, mert megérdemelnék. A frappáns dialógusok mit sem érnének, ha csak felmondanák őket a színészek, mint egy verset szokás magyar órán, de itt ettől nem kell tartani. Tarantino nagyon jó gárdát rántott össze - dicséret érte.

A vígjáték-faktorról szólnék még, mert ez volt az az összetevő, ami meglepett kicsit. Mikor beültünk a nézőtérre már tisztában voltam vele, hogy nem egy Kill Bill szerű őrült vérengzés lesz, sőt a néhány elolvasott kritikából az is kiderült, hogy néha majd mosolygunk is kicsit. De ami a moziteremben rám várt, arra nem lehetett felkészülni. Tarantino egyszerűen gúnyt űzött a második világégésből. Ez a cinikus és sötét humor már-már a Coen tesókat idézi. Ettől függetlenül igazán jó kedvet varázsolt a nézőtérre.

Majdnem tökéletes a film, mert azért néhol éreztem, hogy megingott picit (talán második nekifutásra már ez is eltűnik). Leült a film, ha csak pár perc erejéig is. Lehet csak képzelődés ez, vagy a túlzott elvárások hatása, de ez nálam egy icipicit belerondított az összképbe. Persze ettől még nem tudok kevesebbet adni, mint a maximális pontszám (már csak a skála "szegénysége" miatt sem).

Inglourious Basterds
színes, amerikai-német háborús filmdráma, 153 perc, 2009
r: Quentin Tarantino