Lassan bealkonyult a forrongó ’60-as éveknek, amikor (az akkor még szinte teljesen ismeretlen) Peter Fonda és Dennis Hopper Terry Southern íróval kollaborálva előállt a Szelíd motorosok című szokatlan exploitation mozi ötletével. A low-budget produkciótól első ránézésre senki nem várt többet egy átlagos motorosfilm bágyasztó színvonalánál, de már a nyitóhétvégén kiderült, hogy az alkotóknak sikerült rendkívül kreatívan tökön ragadniuk a kortárs morális válság lehangoló mozgatórugóit: az ellenkultúra szószólóiként bemutatják a társadalmi perifériára sodródott hippimozgalom céltalanságát és megnyirbált cselekvési módozatait. Azt a generációt jelenítik meg a vásznon, amelyik megélte Vietnámot, a hidegháború paranoiáját, a demokrata vezetők meggyilkolását és a viharos Nixon-éra kormányzati rendelkezéseit. Számtalan kritika üdvözölte a szociológiai áramlatok hullámtetején lovagló drámát, mint a ’60-as évek végének egyik legfontosabb filmes alkotását.

Két, életét kilátástalannak érző barát road-movieját jeleníti meg a cselekmény. Wyatt (Fonda) és Billy (Hopper) lebonyolítanak egy jövedelmező drogüzletet, majd motorhátra kerekednek, hogy fél Amerikán átrobogva eljussanak a New Orleans-i karneválra, és kitombolják magukat. Útközben börtönbe kerülnek, ahol összeismerkednek a kisváros szimpatikus, alkoholfüggő ügyvédjével, George-dzsal (Jack Nicholson), aki úgy dönt, csatlakozik a szedett-vetett kis csapathoz. A furcsa triumvirátust nem vezérlik nagy célok: marihuánát szívnak, tábortüzet raknak, utaznak és a szabadság kérdéskörét feszegetik. És az utazás végeztével sorsuk örökre megpecsételődik.

Úttörő filmről beszélünk, hiszen az atomkor, a beat-generáció tudathasadásos, kábítószermámorba fojtott életérzésének reinkarnációja elevenedik meg az érzékeny képsorokon. Hopper, Fonda és az első A-listás szerepében diadalt arató Nicholson antikonformista lázadást ültet a társadalmi katasztrófa öntőformáiba, ahogy tette azt korábban Brando, Dean vagy Montgomery Clift. Ugyan a dramaturgia kezdetben igen komótosan hömpölyög, és az első harminc percben csak a szobornyugalmú főhősök lakonikus párbeszédeinek lehetünk fültanúi (néhány bravúros zeneszámot leszámítva), a narratíva félútján valóságos csoda történik. A B-filmek mocsarából kikászálódó Jack Nicholson (aki színészi villantásai mellett olyan, figyelemre alig méltatott exploitation-ök forgatókönyvééért is felelt, mint a The Trip, a Head, vagy a Drive, He Said) megérkezésétől fogva uralja a vásznat hedonista esendőségével.

Külön érdekesség, hogy Nicholson – barátja, Bob Rafelson segítségével – először problémamegoldóként érkezett a stábba, összegereblyézett néhány olcsón dolgoztatható filmes szakembert (felhajtotta az operatőrt, Kovács Lászlót), majd miután Rip Torn visszautasította George Hanson szerepét, minden követ megmozgatott, hogy helyettesítse a színészt. Nicholson markáns egyéniség, akinek elhisszük, hogy fél lábbal az ellenkultúrában, fél lábbal a felső tízezer szolid luxusában áll. Nem csoda, hogy a tábortüzes jelenetben (amelynek kedvéért Hopperrel és Fondával együtt rendesen beszívott) rezonőrként ő elmélkedik lesújtóan a szabadság és a társadalmi egyenlőség filozófiájáról is. „Ez egy csodás ország volt – mi romlott el?” – kérdezi Hoppertől. Leléptetésével a sztori csak veszít a súlyából, egészen a szívet-lelket összeroppantó temetői orgiajelenetig, melyben Hopper és Fonda két kurvával viháncol. Tömör esszencia, exhibicionista foglalat ez a momentum, egyúttal a filmtörténet egyik legszomorúbb tudati eszmélése. Mintha Bosch-képek diabolikus kavalkádját látnánk: nihilista lázadóösztön és apokaliptikus képművészet üli nászát ebben a felkavaró gondolati szintézisben.

Polírozott motorváz, kábítószeres orgiák, önmagát felfaló társadalmi rezisztencia. Mi hiányzik még? Dennis Hopper filmjét Kovács László operatőri közreműködése teszi egyedülállóvá: az ezernyi árnyalatú naplementében fürösztött Sziklás-hegység ízlésesesen fotografált felvételei és a taszító betondzsungelek barokkos utcaképei elgondolkodtató ellentétpárt alkotnak. Bár a produkció jórészt Hopperé és Fondáé, a Szelíd motorosok igazi sztárja Nicholson, aki azonnal az ígéretes sztárok menő klubjába katapultált ezzel a szimpatikus epizóddal. Jack nemcsak a hippikultúra egyik szimbóluma lett, hanem innentől kezdve szándékosan úgy választott szerepet, hogy azzal – allegórikusan – a társadalmi mechanizmusokra reflektálhasson. Az 1970-es Öt könnyű darabban például már a következő lelki fázist, a lázadás kétségbeesésbe torkollását ábrázolja Dupea, a lerobbant zongorista megjelenítésével. A film már kidolgozottabb és művészibb, mint a Szelíd motorosok: az európai művészfilm – a brit „dühöngő ifjúság” és az olasz neorealizmus – időtálló értékeit egyesíti.

Easy Rider
színes amerikai filmdráma, 90 perc, 1969
rendezte: Dennis Hopper

hannibal lectert - akit többek között a Kritikus Tömegről ismerhettek - üdvözöljük szerzőink között. Első írása már olvasható is alább. (tmichel)

Igencsak rájár a rúd mostanában a világ filmrajongóira: David Carradine és Farrah Fawcett (s persze az egész popkulturát érintően: Michael Jackson) tragikus halálát követően július 1-jén újabb közkedvelt színésztől mondott búcsút a mozibajárók tömege és a világsajtó: 97 éves korában meghalt Karl Malden Oscar-díjas amerikai színész. Három év, és a markáns arcú karakterszínész betöltötte volna a "mágikus" százat, de így is elmondhatta volna magáról, hogy végigélte a viharos 20. századot. Kissé mostoha paradoxon, hogy noha generációjának egyik legragyogóbb tehetsége volt, sokan csak a '70-es évek habkönnyű rendőrsorozatából, a San Francisco utcáinból ismerik a nevét.

Pedig Malden már a '30-as években szorgalmasan építgette (elsősorban színházi) színészi karrierjét. Az 1912-es születésű Malden a '30-as években New Yorkba költözött, majd itt ismerkedett meg a legendás rendezővel, Elia Kazannal. Malden hamarosan a neves Group Theater tagja lett - a színház tagjai zömmel az orosz Sztanyiszlavszkijtól eredeztethető "A Módszer" (Method acting) elkötelezett hívei voltak, így Malden a színjátszás technikai forradalmával került közeli, egyszersmind életre szóló kapcsolatba.

A második világháború ugyan félbeszakította ígéretesen induló pályáját, de az '50-es években beégette magát a filmtörténetbe. Egy hangos vastapssal kísért, bátor szemléletű Broadway-produkció után Kazan filmre vitte Tennessee Williams A vágy villamosa című színművét Malden, Marlon Brando, Vivien Leigh és Kim Hunter főszereplésével. Malden a pedáns, idealisztikus, jó kiállású fiatalember, Mitch szerepéért Oscar-díjat kapott. Bár ezután is többször állt Kazan kamerája elé, fizimiskája és alkata inkább mellékszerepekre érdemesítette. Ilyen volt például Hitchcock Meggyónom (1951) című alkotásának nyomozója, vagy Kazan Rakpartonjának (1954) Barry tiszteletese, de néha főszereppel is birkózhatott, mint például a kevéssé ismert Baby Dollban (1956) Carroll Baker és Elli Wallach partnereként. Számtalan westernfilm kisebb-nagyobb epizódjában is láthattuk: a szerényebb sikerű Akasztófa (1959), a szupersztárokkal telezsúfolt, eposzi, de mégis üres A vadnyugat hőskora (1962), illetve a Marlon Brando rendezte Félszemű Jack (1962) című mozikban. 1970-ben Franklin J. Schaffner Patton című monumentális biopic-ében alakította Omar N. Bradley tábornokot a főszerepben domborító George C. Scott partnereként. A '70-es években a fiatal Michael Douglas oldalán egy szimpatikus, tapasztalt nyomozót játszott a San Francisco utcáin című krimisorozatban. Ahogy idősödött, úgy fogyatkoztak a szerepek, de 1985-ben még sikerült Emmy-díjat nyernie a Fatal Vision című sorozatban nyújtott alakításáért. Malden minden idők egyik leghosszabb és legszebb színészi karrierjét tudhatta magáénak.

Hiányozni fogsz, Stone nyomozó. Sőt. Máris hiányzol.

Fél hétre volt megbeszélve a találkozó a Stadionok megállónál. Kicsit korainak éreztem, mivel amiért mentünk, csak 9 körül volt várható. Valamivel 7 után foglaltuk el a helyünket. Küzdőtérre szólt a jegyünk, próbáltunk azért valami normális helyet szerezni, de első sor nem volt cél. A színpadtól olyan 7-8 méterre én már nagyon elégedett voltam, és nem is szándékoztam közelebb menni.

Előzenekar gyanánt a Cynic játszott egy bő fél órát. Még sosem hallottam őket előtte, így elsőre meglehetősen furcsa volt. A dobos nagyon jól tolta, de viszont ha játszott, akkor teljesen elnyomta a többieket, pedig volt ott még 3 gitáros is. Nem figyeltem nagyon intenzíven rájuk, és a közhangulat is olyan volt, hogy "köszi, hogy jöttetek, de most már mehettek". Valahogy én is így éreztem, de ha már ott vannak, akkor azért csak hallgattam milyen zenét csiholnak a gitárból. Összesen egy szám volt, ami elsőre elnyerte a tetszésem. Nem győztek meg, hogy hallgassam őket.

Mikor vége lett, hirtelen elkezdtünk tömörülni. Megjelent mellettem egy külföldi társaság (valamelyik környező szláv országból) és hát nem tettek rám jó benyomást. Kezdtünk kicsit sokan lenni, meg valahogy mindig kifogom a magas embereket és én az átlagos termetemmel ilyenkor erősen hátrányba kerülök. Aztán csak sikerült helyezkedni, és olyan 40 perc várakozás után végre felcsendült az első dallamfoszlány Petrucci gitárjából. Ekkora már kezdtem érezni, hogy bizony a lábaimat igénybe veszi az egy helyben való mozdulatlan álldogálás. De az In The Presence Of Enemies dallamai elfelejtették velem, hogy egyáltalán vannak lábaim.

Innentől már nem volt megállás, egymás után jöttek a számok. Néha megtorpantam, mert nem ismertem fel egyet-egyet, sőt kisebb csodálkozásomra olyan is akadt, amit mintha még nem hallottam volna (esetleg csak nem elégszer :)). Számomra a Dream Theater nem az abszolút és egyetlen, de ez a mellettem állókról nem volt elmondható. Az egyik csávó majdnem végigénekelte az egész koncertet, de ez mindössze egyszer vagy kétszer vált zavaróvá ez pedig a hangmérnököt dicséri. Minden apró hangot tökéletesen lehetett hallani.

Már két szám lement és belekezdenek a harmadikba. Nagyon ismerős – morfondírozok magamban, és tényleg kellett pár ütem, hogy felismerjem. Ez bizony a Misunderstood. Az egyik nagy kedvencem és élőben fergeteges élmény volt. Az intro rész után feltűnik James LaBrie és belekezd:

Waiting
In the calm of desolation
Wanting to break
From this circle of confusion

És nincs mit tenni. Énekelni kell LaBrie-val együtt. A szöveg, a zene… Minden együtt van, de ha azt hittük, hogy csak akár a csúcs közelében vagyunk, akkor hatalmasat tévedünk. Ez még szinte csak a bemelegítés volt.

Abban a két órában látszott a zenészeken, hogy tényleg a zenéért és a közönségért játszanak. Nincs erőlködés és nem kell felesleges figyelemleterelés (mint táncosok, vagy valamilyen vetítés a háttérben), mert elég a zene. Elég, hogy ott vannak, és bűvölik a gitárt, a dobokat, vagy a billentyűket. Őrületes mit tudnak, és talán nem túlzás, ha már szinte betegnek minősítjük, amit a színpadon művelnek. Petrucci úgy játszik a gitáron, hogy közben alig mozdul a keze (vagy csak nem látjuk, mert olyan gyors?), és a hangszórót olyan zene hagyja el, hogy csak ámulunk. Más szerintem már tépné a gitárt, hogy ilyesmit kicsiholjon belőle, de neki elég, ha csak kicsit mozgatja a kezét. Sokszor még ugrálni és őrjöngeni is elfelejtünk, mert csak csodáljuk tátott szájjal, hogy mire képesek ott fent a színpadon.

Rápillantok az órára, még csak 10 óra, aztán egyszer csak sötét minden és elhangzik a bűvös "Thank you Budapest", és vége. Az utolsó egy óra elrepült. Nem éreztem, nem vettem észre, pedig ott volt. Zárószámként felcsendült a Pull Me Under (alább a videón), és megint csak együtt üvöltöttük LaBrie-val a szöveget. Vége és kimennek. De még visszajönnek, mindenki tudja, nincs itt meglepetés. Vagyis csak azt hittük, mert amit ráadásként játszottak, az valami őrület volt. Petrucci és Rudess közös szólója idegeket szaggatott – hatalmas volt, felejthetetlen. Tökéletes lezárása a két órának, ami talán eddigi életem egyik legjobb koncertélménye (bár be kell valljam, nem viszem túlzásba a koncertre járást).

Hazafele úgy éreztem, hogy nem is a lábamon járok, hanem az már nincs. A térdem, a sípcsontom, szóval úgy az egész lábszáram lüktetett a fájdalomtól. De nem panaszkodom, megérte a várakozást, az ácsorgást és még a nem túl kedves külföldiek sem tudták rombolni az élményt.

A végére pedig itt egy kis videó. Egészen jó minőség és valamelyest a hangulatot is visszaadja. :))

A sikertelen tagfelvétel után, megint próbálkozunk kihasználni a közösség erejét.

A mostani kinézetünk már vagy fél éve virít és kápráztat el (kis túlzással). Most ideje váltani. Új dizájn készülget a műhelyben, de egyelőre még csak a kitalálás fázisában van. Ötletek vannak, csak grafikus hiányában vagyunk. Így, aki úgy érzi, hogy tudna a problémánkon segíteni, az a szokott email címen (filmdzsungel@gmail.com) írjon nekem, és megbeszéljük a dolgokat.

Anyagi kompenzációt sajnos nem áll módunkban biztosítani, viszont megjelenési felületet annál inkább. Az össze beérkező pályamunkát közszemlére tesszük, ha egyszer lezárul, s a nyertes "ruhát", pedig jó ideig viselni fogja a blog.

150 percben azt kapjuk, amit ígértek: zúzást, gyenge történetet, Megan Foxot és persze zúzást. Az, hogy megkapjuk, amiért mentünk még nem jelenti, hogy a film jó is. És itt pont ez van. Nem árulnak zsákbamacskát, de amit leraknak az asztalra sajnos csak egy közepes.

Bár a forgatókönyvtől nem várhatunk sokat, némi kohéziót szerintem nyugodtan remélhetnénk. És van, ahol akad is, de vannak részek, ahol csak bámulunk értetlenül. Legjellemzőbb erre a kicsit kalandfilmes beütéssel rendelkező kutatás az irányítás mátrixáért. Sam hirtelen szuper okos lesz (és kincsvadász képességeit átmentette az Indy 4-ből), a semmiből megtalálja, amit már évezredek óta keresnek. Az ilyen kisebb törések felett szemet hunyhatunk az iszonyatos zúzda fényében.

A mozijegy árát ezért tudták kicsalni a zsebünkből. A látványért, amikor fém fémnek feszül, hullnak a az alkatrészek, rakéták és más egyéb lövedékek süvítenek végig forró sivatagi levegőn. Ebből van is elég, sőt szépen kivitelezettek. A CGI azt a maximumot nyújtja, amit ma lehetséges. Egy rossz szavunk sem lehet; minden részlet a helyén van, minden apró karcolást látunk. Tényleg durva, amit a számítógéppel összedobtak.

Sem a rendezés, sem látvány nem az, ami elveszi a filmtől a jó jelzőt. Ez a színészek és a forgatókönyv "érdeme". Sam szerepében a jól bevált Shia, aki hozza, amit kell. Sztárpalánta, de legalább van remény, hogy valamikor rendes színész lesz. Partnere – a világot megosztó – Megan Fox. Részemről nem tartom túl szépnek, de a tálalás mindig javít rajta kicsit (sokat). Itt igazából nem kell színészi tudását megvillantani, mert a forgatókönyv ezt nem igényli. Viszont "Saaaaaaaaaaaaam" kiáltásból kapunk párat. Végül is sokkal többre számítottam, mármint darabszámra, aztán csak valami 5 lett a végén. :)

Szólnék még a zenéről. Most kivételesen azért említem meg, mert nem jött be. Igaz, hogy voltak jól eltalált számok, de rengeteg volt az epikus csatajelenet előtti jól bevált darab. Az a szokásos, teljes filharmonikus zenekar segítségét igénybevevő, klasszikusnak tűnő zene, ami jó esetben egy kevés libabőrt csal a karunkra, hátunkra. Kicsit soknak találtam, hogy minden kisebb csatajelenetet úgy vezettek fel ezzel a zenével, mintha most érnénk el a végső, nagy összecsapást, amikor a rossz porba hull, és a jó győzedelmeskedik. De nem. Minden kis piszlicsáré harc előtt felcsendült, de még akkor is, ha robottá alakult valamelyik jármű. Egy ideig vicces ez, de aztán az idegeinket szaggatja.

Sajnos a mai trendnek megfelelően, a Transformers nem képes éles műfaji határok között maradni. Ami amúgy nem szokott probléma lenni, csak egy ilyen kommersz popcorn mozi ne akarjon több lenni, mint ami. Ne akarjon egyszerre nagyon vicces, ötletes, látványos és akció dús lenni. Én annak örültem volna a legjobban, ha tisztán akció, és nem kevernek ide mindenféle vígjáték elemeket, meg romantikus szálat. Nem kell 150 perc, de amennyi van, az legyen tiszta zúzás. Ennyi kellett volna, és akkor máris sokkal jobb lenne a helyzet (bár tudom, a pénz beszél…).