Az amerikai középiskolás társadalom nagyjából elszeparált rétegeiből érkezik az az öt diák, akiket egy szombati napra összezártak valamilyen büntetés miatt. Reggel hétkor tökéletes idegenként érkeznek, de nap végére megváltozik valami. Reggel még furcsán néznek egymásra. Van, aki undorral vegyes lenézést érez, más éppen felnéz egy kicsit a többiekre és persze van a rosszfiú, aki a "ki nem szarja le" elvet vallja.

Ez az öt diák majdnem teljes mértékben lefedi az iskolai klikkeket. Érdekes ötlet összeereszteni 5 olyan tanulót, akik normál körülmények között nem beszélnének egymással. Ennek oka persze nagyon eltérő. A stréber srác nem merné megszólítani a "nagyokat", a népszerű bálkirálynő, vagy éppen az élsportoló pedig nem ereszkedne olyan mélyre, hogy megszólítson egy strébert, vagy éppen egy züllött srácot.

A film sok helyen jól bevált klisékre épít. Ilyen például a diákok kapcsolata, és hogy ki kivel fog kavarni vagy éppen kik között izzik a levegő. S ezek a klisék hátrányára is válhatnának filmnek, de nem ez a helyzet. Például a levegő izzását nem kell odaképzelnünk, mert a színészek annyira hitelesek, hogy tényleg átélhető és tapasztalható, ahogy Bender és Claire között szinte szikrák pattognak. De nemcsak kettőjük játékát lehet dicsérni. Bármelyik szereplőt kiemelhetném, még Mr. Vernont, a tanárt is.

A játékidő első fele sokszor vicces, és sokszor ez a humor iróniából, néha már gúnyból fakad. Aztán egyszer csak megváltozik valami. Észrevétlenül, de nagyon élesen. Egyik pillanatról a másikra egy könnyed vígjátékszerű film helyett, egy súlyos, gondolkodásra késztető drámában találjuk magunkat. Egy olyan drámában, ahol olyan súlyos kérdéseket tesznek fel egymásnak, hogy csak nézünk. Ott van például Brian, aki talán legjobban ragadja meg a lényeget. Azt kérdezi a többiektől, hogy hétfőn minden olyan lesz, mint akkor, vagy mindenki visszatér a konvenciók közé. És bizony ez elég érdekes kérdés. Persze akkor őszintén egyik sem tudja azt mondani, hogy a most kötött barátságuk átvészeli majd a hétfőt. És ez tényleg csak egy kiragadott példa.

Talán többet nem is kell mondanom. Ezt a filmet látni kell. Pont. Egyedi, nagyszerű és végig leköt. Ugyan kevés helyszínen és kevés szereplővel dolgozik a film, mégsem válik soha unalmassá. Ez persze a nagyon jól megírt forgatókönyvnek köszönhető. Nem is írok többet, csak NÉZZÉTEK!

The Breakfast Club
színes amerikai vígjáték, 93 perc, 1985
r: John Hughes

Wannabe gengszterfilm, vagy a valóság szépen kiszínezett mása? Erre a kérdésre kerestem a film alatt és után is a választ. Talán még keresem kicsit, mert nem egyszerű kérdés. Aktuális James Bondunk egy régebbi krimije. Angolosan, kicsit Guy Ritchie módra, de meglehetősen élvezetesen levezényelt bő másfél óra ez.

A névtelen (nem senki, csak a nevét nem tudjuk :)) drogdíler (Daniel Craig alakításában) visszavonulni készül a bizniszből. Szerencsétlenségére két súlyos és hamar megoldanó probléma is a nyakába szakad. Informális főnöke, Jimmy Price adja ki neki a feladatokat: találjon eladót egymillió ecstasy tablettára és keressen meg egy eltűnt lányt. Ezek persze nem is munkák, mint inkább szívességek, csak nem lehet őket visszautasítani.

A történetvezetés (mint már korábban felvillantottam) meglehetősen Guy Ritchie-féle módon történik, csak az angol gengszterfilmek koronázatlan királya nagyobb profizmusról tesz tanúbizonyságot filmjeiben. Ezen túl eggyel magasabb szinten folyik a cselekmény. Nem az utca gengsztere jelenik meg, hanem már a középső kapocs. Drogdílerünk nem az utcán árulja a cuccot, hanem nagyban játszik. Ahogy ő is mondja: kiló alá nem megy.

Keverednek a szálak, a hullák csak gyülekeznek, de semmi sem látszik megoldódni. Hősünk abszolút kutyaszorítóba kerül, de amint a megoldás felé közeledünk és feltűnik a kommandósokat szállító kocsi, már nincsenek meglepetések. Már sokszor látott megoldások, néhány meghökkentő jelenettel és a végén egy kellemesen meglepő befejezéssel és menetközben néhány jól elhelyezett poénnal.

Egy krimi esetében a történet kulcsfontosságú, itt meg is van a pipa, viszont maradnak még a színészi alakítások. Daniel Craig, a nevét titkoló okos "üzletember" szerepére tökéletes. Kicsit faarcú szegény, de hasa kellően kockás, és hangja tökéletesen illik ide. Pisztolyhoz csak egyszer nyúl, de akkor le sem tagadhatná James Bond-i ambícióit. Kiemelendő még a nagyfőnök jobbkeze, Gene (Colm Meaney alakításában), akit eddig én csak a Star Trek sorozatokban láttam és hozzászoktam a jóságos, mindenkivel kedves gépész karakteréhez. Ehhez képest itt jól hozza a kemény gengsztert. Ez a profilváltás furcsa volt, de hamar megszokható.

I'm not a gangster, just a businessman. And my commodity happens to be cocaine.

A végére még a szövegkönyvet dicsérném meg. Tele van ötletes párbeszédekkel, de még a monológok is kellemesek. Sok benne az egysoros, amit bár idézni nem fogunk, de akkor, abban a pillanatban nagyon találó.

Layer Cake
színes angol krimi, 105 perc, 2004
r: Matthew Vaughn

Elrabolva (Taken)

Utóbbi idők egyik legjobb akciófilmje. Nincs tökölés, nincs romantikus szál, nem akar vicces lenni. Tisztán csak akció. Minden műfaj-rajongó álma. Egyetlen hiba akad a gépezetben: PG-13. Vannak jelenetek, amikor kívánjuk a vér látványát. Anélkül kicsit furcsává és frusztrálóvá válik. Itt sajnos elég sok akad. Amikor a csávó benyit a hajókabinba, majd rögtön fejbe lövik? Onnan úgy hiányzik a vér és a kiloccsanó agyvelő, mint egy falat kenyér az éhezőnek.

Liam Neeson nagyon jól alakít. Bár csak morcosan kell nézni és csontokat ropogtatni, azért azt mindenképpen jól teszi. Valahogy így van ez a történettel is. Ami egyszerű, de mégis megkapó. Magával sodor - egy kis nyomozás, majd John McClane-féle mindent kibírok és mindenkit megölök attitűd. Hiánycikk az ilyen film, több kéne belőle.

Taken
színes, francia akciófilm, 93 perc, 2008
rendezte: Pierre Morel

Engedj be! (Låt den rätte komma in)

A horror minden (al)műfaját kerülöm, de most kivételt tettem. Talán ez volt a hét legjobb döntése. A sok dicséret és ajnározás rávett, hogy beüljek a Művészbe és tátott szájjal bámuljam végig ezt a két órát. Nehéz szavakat találni az élmény leírására.

A film minden apró részlete csak az élményt erősíti. A teljes játékidő alatt tapasztalható feszültség felőrli az idegeket. És bár a film nagyon lassú (tengerentúlról érkezett társaihoz képest biztosan), mégis könnyű ráhangolódni a tempójára. A zene tökéletesen illik a film hangulatához és minden hangjával csak erősíti az amúgy sem elhanyagolható frusztrációt és feszültséget. Ezt csak tetézi a tökéletes operatőri munka. Fakó képek egy lakótelepen, közben hóval fedett a táj. Egyszerűen tökéletes.

Az egész film nem lenne az ami, ha a két főszereplő (Oskar és Eli) nem nyújtana parádés színészi játékot. Ritkán van alkalmam gyerekszereplők játékát dicsérni, de ez most egy ilyen eset. Az érzelmeket, és ráadásul sokszor nem egyszerű érzelmeket, mértani pontossággal jelenítenek meg. Mindennek a tetejébe a rendező nagyon értette a dolgát. Ezt talán magyarázni sem kell, elég, ha csak arra a jelenetre gondolunk, mikor a vízből kiemelték a fagyott hullát (előtte a dupla sikollyal), vagy a záró jelenetre, amit a víz alatt vettek fel.

Csendesen, a háttérben rengeteg kérdést vet fel és ezek többségének a megválaszolását a nézőre bízza. Miután kijöttünk a moziból még vagy egy órán keresztül a filmről beszéltünk. Nem sűrűn fordul ez elő. Aki teheti, nézze meg, kár lenne bármilyen előítélet miatt (ahogy én is tettem majdnem) elszalasztani ezt a filmet.

Lat den rätte komma in
színes, svéd dráma, 115 perc, 2008
rendezte: Tomas Alfredson

Bernhard Schlick eposzi regénye, A felolvasó vászonra termett nyersanyag: monumentális ívű melodráma, paradox szerelmi mese, amiben ráadásul – ha csak érintőlegesen is – még a holokauszt katasztrófájából is ízelítőt kapunk egy megdöbbentő törvényszéki etap keretein belül. Nem csoda, hogy a megfilmesítés jogait még 1996-ban megszerezte a Miramax Films, a rendezői posztra pedig sikerült megnyerniük Anthony Minghellát. Az angol beteg Oscar-díja után azonban a befutott direktor más projektek után nézett, és távoztával A felolvasót is jégre tették. Csak jóval később kezdett szimatolni a vállalkozás körül Stephen Daldry, aki végül levette Minghella válláról a rendezés terhét, felbérelte saját forgatókönyvíróját (David Hare – Az órák), és megvalósította a régóta várólistán heverő filmtervet.

A történet főszereplője a tinédzser Michael (David Kross), aki a világégés utáni Berlinben belebotlik egy egyedülálló, harmincas fiatal nőbe, Hanna-ba (Kate Winslet), és hamarosan furcsa szerelmi kapcsolat alakul ki közöttük. Michael szerencsésnek és szabadnak érzi magát: megmártózhat a felnőttség, a szexualitás és a mámor világában, mialatt Hanna lakásába hordja a fél világirodalmat, és felolvassa a klasszikus műveket a kíváncsi nőnek. Viszonyuk ugyanolyan váratlanul szakad meg, ahogy elkezdődött: Hanna felszívódik, Michael pedig beiratkozik a jogi egyetemre. Évekkel később gyakornokként csoportjával meglátogat egy, háborús bűnösöket felelősségre vonó bírósági tárgyalást, és legnagyobb meglepetésére Hannát is a vádlottak soraiban találja. Lehull a lepel egykori szerelmének súlyos tragédiákkal terhelt múltjáról, és Hanna hosszú évtizedekre börtönbe vonul. Vajon utat talál-e hozzá az immár felnőtté cseperedett Michael (Ralph Fiennes), a családapaként kudarcot vallott, megtört, besavanyodott középkorú jogász?

Ismerve a szüzsé gerincét, bátran jelenthetnénk ki, hogy egy ilyen regény ígéretes forrása lehet egy Hollywood aranykorát megidéző romantikus opusnak, hiszen misztikus femme fatale, háború, szerelem, gigászi időtávlat és mostoha fatalizmus zsúfolódik benne. Lehet, hogy Stephen Daldry dicséretesen boldogult Az órák bonyolult időszerkezetével és dramaturgiai trichotómiájával, de A felolvasóban nem sikerül hiteles vegyüléket kovácsolni az igencsak divergáló meseelemekből. Filmje érdekes hangulatot árasztó, technikailag precíz kísérlet egy történelmi apokalipszis és egy baljós csillagzat alatt született érzelmi védszövetség lírai összeragasztására. Viszont a karakter-motivációk és az akkurátus lélekrajzok helyett inkább csak csehov-i világfájdalom szűrődik ki a hamiskás képsorokból.

Ami a szerelmi történetet illeti, nagyrészt felszínes és vontatott homloktere az eseményeknek: Michael és Hanna soft pornóba illő ágyjelenetein, néhány, virágos mezőt és ligetillatú tóparti fürdőzést felvonultató operatőri bravúron kívül nem biztosít látványosságot, gondolati tartalma pedig egyáltalán nincs. Ehelyett A felolvasó kulminációs fázisa egyértelműen a törvénykezési procedúra: ideggörcsben rángatózó szereplők, pörgős dramaturgia, velős, de annál hatásosabb tárgyalótermi párbeszédek özöne hömpölyög a szemünk előtt. Ugyanakkor itt kell felfedeznünk a film (és egyben a regény) legbutább, szinte megbocsáthatatlan logikai és erkölcsi bukfencét: az ártatlanul vádolt Hanna „önként vállalt” bebörtönzésének indoka hallatlanul idétlen, félresöpri az ésszerű gondolkodás szabta alapvető szabályokat. Sajnos ezután hiába várunk katartikus elégtételt. Harmadik fázisként Michael és Hanna levelezését, majd utolsó találkozását mesélik el nekünk, de ez inkább már csak egy megfáradt, nagypapásan döcögő, obligát hattyúdal, nem szépségtapasz, csupán balladai hangulatú, feloldódást nem kínáló abszolválása a két meggyötört lélek évtizedes kálváriájának.

Kate Winslet persze ezúttal is legjobb formáját nyújtja, mint analfabéta, fiatal mártír, és megérdemelten söpörte be első Oscar-díját, ami eddigi produkcióiért is bőven megérdemelt volna már. Ralph Fiennes és a fiatal Michael játszó David Kross nem villantanak nagyot, csak mélabús faképpel, visszafogott manírokkal asszisztálnak Winslet kaméleonkodásához. Persze ha olyan nemzetközileg is elismert német tehetségek is labdához jutnak, mint Bruno Ganz (aki mindenkit zsebre tesz a kisebb szereplők közül), vagy Alexandra Maria Lara, akkor a színészi munka terén nincs okunk különösebb panaszra. Viszont igazán kár A felolvasóért - úgy látszik, Daldry még nem jött rá, hogyan kell igazi, arányos, mesteri érctömböt faragni.

The Reader
színes, amerikai romantikus dráma, 124 perc, 2008
rendezte: Stephen Daldry

"Szem és rekeszizom nem marad szárazon" (dmi)

A nyár az özönvízszerű esőzéseken és tikkasztó hőségen kívűl tartogat más meglepetéseket is. Itt van mindjárt a július elején moziba került Jégkorszak 3. A sokak álltal kedvelt, és rég nem látott mese hősök, újfent uralják a vásznat és kalandokért sem kell a szomszédba menniük.

A második rész óta komoly változások történtek a "csorda" életében. Manny (hang: Ray Romano) és Ellie (hang: Queen Latifah) családi örömök elé néz, és ez bizony megosztja a társoságot. Diego (hang: Denis Leary), nem az a fajta kardfogú tigris aki a nyugodt, izgalommentes élet híve, ezért új kalandok reményében elhagyja társait. Sid (hang: John Leguziamo) a kétbalkezes, de szeretetre méltó lajhár nem esik kétségbe. a "segíts magadon aztán majd lesz valami" elvét követve saját család alapításán fáradozik. De a dolgok nem mennek teljesen simán, Sid, bár jó szándéktól vezérelve, "örökbe fogad" három dinó bébi tojást, amiből természetesen nagy kalamajka kerekedik. Lajhár barátunk egy föld alatti elveszett világban találja magát, és mivel a dinó mama nem veszi jó néven az önkéntes babysitterkedést, lassú mozgású és még lassabb felfogású hősünk nyakig ül a "szószban". Még szerencse, hogy a barátok ezúttal is a segítségére sietnek.

A történet a maga nemében abszolút nem bonyolult, ez egy mesénél teljes mértékben érthető. Pörgős, mozgalmas az esemény menet, így egy percig sem unatkozik a néző. A grafikán és a színkezelésen látszik, hogy profi csapat áll a háttérben, nem bíztak semmit a véletlenre. Ami már kétszer bevált, azon felesleges változtatni. Az egysíkúság elkerülése végett, az ismert szereplők mellé kapunk egy új, szintén nagyon szimpatikus karaktert. Ő Buck (hang: Simon Peqq), a föld alatti dinó világ bátor harcosa. Az eseményeket mintegy megszakító, de már a jégkorszak poén-világához tartozó Motkány újból színre lép. Az ő élete is változásokkal teli, már nem csak az örökös harcot követhetjük végig, amit a makkal "lerendez". Belép a képbe a cherchez la femme (keresd a nőt) életérzés is.

Érezhető a mese nagy népszerűsége, hiszen világhírű színészek kölcsönzik hangjukat a karaktereknek. Hazai viszonylatban, szinkron terén sem marad el ez a fajta minőség. Geszti Péter, Szabó Sípos Barnabás, Berzsenyi Zoltán és Bognár Gyöngyvér hangján szólalnak meg a szereplők a "magyar változatban". Véleményem szerint, teljesen fölösleges ragozni a történetet, egy jól elkészített, vicces, szórakoztató animációs filmmel állunk szemben. Bátran merem ajánlani, kicsiknek és nagyoknak egyaránt.