Tipikusan a forró nyári délutánokra való ez a film, amikor olyan meleg van, hogy gondolkodni is fáj. Ilyenkor valami agyatlanra vágyunk, ami nem hoz újat, de elég vicces ahhoz, hogy lekössön másfél órára és elfeledtesse a nagy meleget. Ez a film pont ezt nyújtja, csak megspékelték még egy jó adag jó csajjal.

A gimi két legnépszerűbb sráca a focitábor helyett (ami ugye két hét szívás és edzés reggeltől estig), a cheerleader táborba megy inkább. Ennek oka egyszerű és könnyen elfogadható: 300 dögös pompon-lány jut két srácra.

A történet teljes mértékben sablonokból építkezik. Meg sem próbál valami újat mutatni. Kérdezhetnénk, hogy akkor mégis mitől olyan szórakoztató? A válasz a sablonhalom kivitelezésében rejlik. Valamint az átmeneteket kitöltő apró, de annál viccesebb ötletekben. Minden az első jelenettel kezdődik, ahol felülmúlnak minden várakozásunkat. Jól összerakott és vicces, de főleg vicces. Ritka az olyan, ahol majdnem sírva röhögős jelenettel indítanak, de itt ez történik. Az első jelenettel számomra olyan magasra tették a lécet, hogy féltem, nem tudják majd megugrani. Szerencsére ez nem következett be és bár sokszor rezgett a léc, azért nem verték le, és tudták tartani a szintet.

A közepe táján volt egy kisebb leülés. Megint csak az "érzelmi csúcs" tett be a dolgoknak. Ehhez a színészek és a rendező is egyaránt kevésnek bizonyultak picit. De ezek a percek is elteltek és aztán elértünk a fináléhoz, ami megint hozta az elvárt humormennyiséget.

A két srác érthető módon nem a cheerleading dolog miatt jelentkezett a táborba. És a megérkezésnél valóban a mennyország egy lehetséges megtestesülését láthatjuk. 300 tényleg dögös csaj, akik nem riadnak vissza egy kis mókától. Minden középiskolás fiú álma. :)

A szerepekben néhány ismertebb, sorozatokban feltűnő arc jelent meg. És miután nem várunk megváltást a színészektől, csak hátradőlünk a székünkben és élvezzük a filmet. Nem kell és nem is szabad hatalmas színészi játékra számítani és akkor nem lehet gond, de ugyanez igaz a rendezésre is. Nem rossz, nem rossz – mondjuk, hogy ide tökéletes. És ha már technikai részletek, akkor a zenét is kiemelném. Jó volt. Jól válogatott soundtracket tettek alá.

A film alatt azon gondolkoztam, hogy talán még nem késő sportágat váltani. :) Azon kevés film között, ami tényleg csak a cheerleading témával foglalkozik, talán ez a legjobb, de hogy a legviccesebb az nagyon valószínű. Egy unalmasabb délutánon érdemes ránézni. Én ajánlom!

A Step Up óta a táncos Hamupipőke történetek a fénykorukat élik. És sajnos a Step Up minőségét egyik sem közelíti meg. Ennél a filmnél először azt hittem, hogy a Step Up – meglehetősen gyenge – második részét másolja egy az egyben, csak gyengébb kivitelezésben. Bár nagyon hasonló, azért mégsem teljesen koppintás.

Kate egész életében arra készült, hogy bejut Amerika egyik legjobb és legnevesebb balettintézetébe. A dolgok nem úgy alakulnak, ahogy eltervezte: nem jut be a balettiskolába, viszont haza sem megy. Megismerkedik Tommy-val, a hoki játékosból lett balett-táncossal, és egy klubban kezd dolgozni.

A történet annyira Hamupipőke, amennyire lehet. Tipikus amerikai felemelkedés történet, annak minden állomásával. Kate önerőből tanulta, amit tudott, sőt autodidakta módon (szerintem így balettet nem lehet :)). Majd mikor nem sikerül bejutnia jön, a feladom - nem adom játék, meg a lelki támogató, aki társ is ugye. Ő lenne Tommy (ki más?), aki hokiról váltott át a balettra és kábé fél év alatt fejlődött fel arra szintre, amire másnak 15-18 év kellett (aha…).

Szóval hőseink szuper tehetségesek és persze szépek is. A balett meglehetősen igénybe veszi a testet, így a nőknek valamit fel kell adniuk. Nos, Kate-re ezek a szabályok nem vonatkoznak. Nyaktól lefele nagyon rendben van, és bár tényleg táncos, a beletthez csak alapszinten lehet köze. A sminkes, vagy stylist, vagy aki felel ezért, enyhén szóval is túllőtt a célon. Kate-en annyi festék van, amivel már egy női focicsapat is nagyon szép lenne. És a legviccesebb, mikor egy buliban még rá is sminkel pluszba (de ekkor sem vették le a sminket, és a 68 réteg festékre tesz még egyet).

Igazából ezen a kis hibán simán átlendülhetnénk, mert egy ilyen filmbe bizony kell a dögös főszereplőnő és a kocka hasú, izmos főhős sem árt, még akkor sem ha csak másodhegedűs. A probléma csak a hihetetlenség-faktorral van. Egy intelligensebb nézőt nagyon zavar, ha hülyének nézik és el akarják vele hitetni, hogy a lehetetlen létezik. A film nyilvánvalóan a "csodák márpedig vannak" alapkoncepcióra épül és ezt el is fogadjuk, de mindennek van határa. És itt bizony erősen feszegetik, de a másik oldalról, mert visszakívánkoznak a normális területre, csak nem sikerül.

Szerintem a filmet legjobban az érzelmi csúcs jellemzi. Ennél a jelenetnél szinte sírva röhögtem, percekig… Az egész teljesen átlátszó, gagyin kitalált és kivitelezett. Az ötlet alapból valami sablon, amit minden második ilyen alkotásban ellőnek, de a megvalósítás teszi fel a pontot az i-re. Egyszerűen szánalmas.

A szerepekben színészi játékra is alkalmas táncosokat találunk, így sokat nem várhatunk. A koreográfia szegényes. Talán ez a legjobb szó. Nem volt rá pénz, vagy alkotói krízisben szenvedett a koreográfus – ezt nem tudni, de mindenképpen gyengék a táncok. A legjobbat Ethan Stiefel produkálja, amikor bemutatja Tommy-nak, hogyan is kéne táncolni (és ráadásul ez egy balettnek a része, így a koreográfus nem sokat tett hozzá).

Miközben az imdb-t néztem, feltűnt, hogy ez talán egy rosszul sikerült, low budget folytatás, és van ennek valami előzménye is, ami igényes táncos film. A címről még nem írtam. Mert bár a magyar cím igazán bénának tűnik (és valahol az is), de mielőtt nagyon kiakadnánk érdemes megnézni az eredetit is. Így már látható, hogy alapból is gagyit sikerült összehozni és a magyar kivételesen maximálisan visszaadja ezt.

Center Stage: Turn It Up
színes amerikai-kanadai táncfilm, 95 perc, 2008
rendezte: Steven Jacobson

Finoman szólva is sz*rul indult a mai napom. Éppen hogy csak magamhoz tértem, még azt sem tudtam merre vagyok arccal, a konyhába betérve anyám így szólt:

-Fiam, meg lesz ma a hír a neten. Meghalt Michael Jackson.
-Az komoly. - hirtelen ennyi volt a hozzáfűznivalóm.

Ahogy a reggeli első kávé eljutott az agyamig, hirtelen fölfogtam a dolgot. Rögtön betámadtak az emlékek. 1996. szeptember 10-én egész Budapest lázban égett. Michael "The king of Pop" Jackson HIStory világturnéja a fővárosba érkezett. Emlékszem, akkor egy esti iskolás osztálytársamtól kértem kölcsön 5000 ft-ot, azzal a feltétellel, hogy hatot adok vissza. De úgy éreztem akkor, mindenképpen ott kell lennem a koncerten. Abban az időben ötezer forint, elég nagy pénz volt de nekem nem számított. Nem ecsetelném a koncertet, a látvány a hang, úgy en bloc minden magáért beszélt. Felejthetetlen, megismételhetetlen élmény volt számomra.

MJ azok közé a művészek közé tartozik, akik a legjobban megosztották a világ közvéleményét személyéről. Én, azok táborát gyarapítom, akik soha nem adtak a pletykákra, a bulvár sajtó koholmányaira, egyszerűen a zenészt láttam és azon belül próbáltam felfedezni az embert, ami ugye Michael esetében egy elég kemény dió. Eléggé elszomorít, hogy rövid időn belül már a második megemlékezést kell írnom, de úgy érzem ennyivel tartozom. Elővettem a polcról a Moonwalkert, én ezzel a néhány sorral szeretném leróni tiszteletemet a meg nem értett zseninek, aki inkább a pop kis hercege volt, mint királya.

Viszonylag elég nehéz egy kifejezett történetmenetet felvázolni a film kapcsán. Az egész mozi olyan, mint egy nagyon hosszú videoklip. Azt nem is nagyon kell fejtegetnem, hogy a teljes story Michael Jackson köré épül, mintegy emlékművet állít már életében a zenésznek. Jellemezhetném úgy is ezt a vizuális őrületet, mint utazást Michael Jackson lelke és koponyája körül. Hogy ne csak egy értelmetlen zenei kavalkádnak tűnjön, a készítők igyekeztek valamilyen történet köré kovácsolni Jacko életművét. A film zenei magját a világszerte több millió példányos eladást produkáló Bad című album dalai teszik ki. Rögtön kezdésként egy gigantikus koncert élményt kapunk. Szól a Man in the mirror, a hisztérikus rajongók sorban ájulnak el, közben ismert politikusok, mint Gandhi, Martin Luther King, JFK, képei pörögnek a szemünk előtt. A világ változása az ember önpusztítása, mint a csernobili képek és az atombomba gombafelhője villan fel, elgondolkodásra késztetve.

Váltás. Egy montázs keretében vélemények, hírek, pletykák és ereklyék. Ezt, mintegy átúsztatva rövid "megemlékezés" a családi zenekarról a Jackson 5-ról. Takk-takk-takk, vágásról-vágásra elérkezik a képzeletbeli utazása szólókarrier emlékezetes állomásaira, a Beat it, a Thriller, és a Billie Jean egy-egy részlete. A hab a tortán a "szent ügy" a We are the world, ami sok millió dollárt hozott az afrikai éhező gyerekek megsegítésére. Ezen a ponton érkezik el a film, a már fentebb említett Bad albumhoz. A címadó dal "kölyök klubbos" változatát láthatjuk, Michael megszemélyesítője Brandon Quintin Adams (Zeke "Baby Bad" Michael). Ügyesek a srácok, egy az egyben visszaadják a "felnőtt verzió" hangulatát.

Váltás. A következő kockákon már egy Hollywoodi stúdió kulisszái között találjuk magunkat. MJ-t letámadják a rajongók, aki nyúlnak(?) öltözve menekül, az "eszkép" hangulatát megadja a Speed demon című szám. A trackek között a következő a Leave me alone, ami Michael üzenete a szenzációhajhász újságíróknak. 

Ez az a pont, amikor is a film konkrét története elkezdődik. Michael "kis barátaival" Seannal (Sean Lennon), Zeke-kel (Brandon Quintin Adams), és Kellie-vel (Kellie Parker) felfedezik Mr. Big (Joe Pesci), a világuralomra törő drogdíler rejtekhelyét, és tudomást szereznek gonosz tervéről. Michael, mint pozitív hős ezt nem hagyja annyiban, felveszi a harcot a gonosz Biggel és őrületes kalandok, városi üldözések során, a jó győzedelmeskedik és a gonosz elnyeri méltó büntetését.

Tipikus mesével állunk szemben, de a megvalósítás mikéntje adja meg a különös ízét a dolognak. MJ ha kell autóvá változik, barátai megsegítésére átalakul a Tranformers generáció egy tagjává. De valljuk be, az egész nem érne egy fabatkát sem a klasszikus Michael Jackson slágerek nélkül. A Moonwalker egyik, ha nem a legnagyszerűbb jelentet a Club 30's klubban játszódik. Zene és koreográfia szempontjából itt csúcsosodik ki az egész film. A Smooth Criminal taktusai alatt minden játszik, láthatjuk a híres moonwalk tánclépéseket szinte forr a levegő a klubban. Egyszerűen k*rva jó. Libabőrös lesz tőle az ember.

Szomorú szívvel kell mondanom, hogy ez már a múlt. 2009. június 25-én Los Angeles-i idő szerint 2 óra 26 perckor 42 perces életmentés után a pop királya, Michael Jackson elhunyt. RIP Michael!

Mikor először láttam tévében még nagyon gyerek voltam és nem is értékeltem, pedig ez egy nagyon is jó "mese". Persze felnőtteknek szóló mese, így egy 8-10 éves gyerek nem tudja értékelni. Sőt talán nem is való neki. Mikor később, valamivel érettebb fejjel újra láttam pár részt, rájöttem, hogy ezt nekem mindenképpen meg kell nézni. S most nyáron, mikor épp a semmittevés fárasztó műveletét végzem naphosszat, igazán ráérek.

Belefogtam, s most már a második évad közepén tartok. Most már elmondhatom, hogy láttam eleget, hogy tudjam, nem volt alaptalan a hitem, miszerint ez egy nagyon jó sorozat. Érdekes, de nem okoz olyasfajta függést, mint általában a sorozatok. Megnézek napi egy-két részt és teljesen elégedett vagyok. Mellesleg egy rész csak 20 perc, így tényleg nem vesz el sokat a napból.

A kapcsolat a The Simpsonsszal tagadhatatlan, de szerencsére nem meghatározó. Míg a Simpson családban a társadalomkritika nagyon erős, és főleg az amerikai társadalom kritikája, addig itt általánosabban az emberiséget kritizálják. Főleg az emberi hülyeség kerül előtérbe. Néha magunkon röhögünk hangosan, de erre csak később, az epizód után jövünk rá. Alapvető emberi és társadalmi dolgokat parodizál – sikeresen. Nem elég, hogy felnyitja az ember szemét (inkább egyenesen az arcába köpi a valóságot), de mindezt nagyon viccesen teszi.

A fő karakterek mindegyike egyéniség. Nincsenek átfedések. Mindenki különböző és az egyes emberi "alaptípusokat" mutatják be. Alapvető emberi tulajdonságokkal vannak felruházva, még akkor is, ha van köztük robot, küklopsz, és rákszerű idegen is.

Eddig teljes mértékben jellemző volt az epizodikusság. Mindig egy önálló történetet mesélnek el 20 percben. Persze itt is, mint sok epizodikus sorozatban, a háttérben húzódnak hosszabb történeti szálak, fejlődnek a karakterek és kapcsolataik is. (például Fry beköltözik Bender ruhásszekrényébe:)) Az egyes epizódokban sokszor előfordulnak konkrét filmek, sorozatok paródiái. Ha csak néhányat akarok említeni: Titanic, vagy éppen Charlie és a csokigyár.

Mint már fentebb is említettem, az emberiséget általában állítja pellengérre a sorozat. És bár 3000-ben játszódik, sok minden megmaradt a 20. századból. Problémák (főleg), szokások és eszközök is. Persze technikai fejlődés volt 1000 év alatt, sőt a történelemben is történtek érdekes dolgok. Ez csak egy plusz humorforrás, főleg, hogy Fry (aki lefagyasztotta magát 1000 évre 1999-ben, és 2999-ben ébredt) egy csöppet sem változtat életvitelén. Ugyanott veszi fel a fonalat, ahol 1000 évvel ezelőtt elhagyta. Nem hajlandó foglalkozni a ténnyel, hogy 1000 évet hibernálva töltött, így mindig rácsodálkozik a technika vívmányaira, vagy a történelem eseményeire.

A készítők egy nagyon bonyolult és az utolsó részletekig kidolgozott univerzumot mutatnak be. És nem csak részleteket kapunk, hanem az egészet, csak nagyon figyelni kell. A környezetre, a dialógusokra, de általában minden részeltre. Bármely részét is tekintjük a sorozatnak, mindenhol csak csodálkozunk. Jól megírt dialógusok, frappáns szövegek jellemzik a forgatókönyvet, az általában nagyon is élvezhető történet mellett. A zenék (köztük a nagyon jellemző főcímzene) eltaláltak. A grafika pedig külön élmény.

Én ajánlom mindenkinek, függetlenül attól, hogy utálja vagy imádja a The Simsonst, vagy esetleg a sci-fi műfaját. Sokkal többet ad, mint egy agyatlan sitcom, de nem vesz el több időt.

Futurama
színes amerikai rajzfilm sorozat, 20 perc, 1999
készítette: Matt Groening

Egy elfeledett háborúellenes opus 1971-ből. Nem a vietnami háború ellen szól, hanem általánosan a háború ellen. Egyetlen ember szenvedésén, vagy inkább nyomorúságos túlélésén keresztül mutatja be a háború borzalmait. Mindezt, egy nagyon furcsa 107 percen keresztül teszi. Már-már szürreális élményben van részünk.

Joe hazafias kötelességének érzi, hogy önként bevonuljon a háborúba (I. világháborúba). A harctéren hamar megsérül, ráadásul nagyon súlyosan. Az orvosok csak kísérleti céllal tartják életben, mert azt hiszik, hogy agyilag egy zöldség szintjén van. A valóság persze ennél sokkal bonyolultabb. Joe elvesztette mindkét kezét és lábát, de emellett az arcát is, csak fekszik, bezárva a testébe. Nem tehet semmi, kommunikálni nem tud a külvilággal, csak a gondolatai maradtak meg.

És számára a legrosszabb, hogy a külvilág nincs tisztában azzal, hogy ő ott van bent. Ha tudnák, ez a szerencsétlenség nem történt volna meg vele. Csak annyit látunk, hogy egy torzó fekszik az ágyon, lepedővel letakarva, még az arca is takarva van, mert – ahogy Joe elmélkedéséből kiderül – arca sincs. Az idő múlását alig érzékeljük, egy besötétített szobában van Joe, elzárva a bámészkodók elől. Csak a nővér jár be hozzá és évenként az orvosok ellenőrzésre. Idő nélkül frusztrálóvá válik maga a film is. Nem látjuk, ahogy telik az idő. Nem érzékeljük, hogy napok vagy esetleg évek teltek el. Teljesen átérezhető Joe tanácstalansága az idővel kapcsolatban.

Néha belepillanthatunk Joe emlékeibe, vagy képzelődésébe. Eleinte inkább emlékek, de ahogy haladunk előre a filmben, egyre többször kerülnek elő fiktív helyzetek. Beszél Jézussal (Donald Sutherland alakítja), a halott apjával, akitől tanácsot kér, de megjelenik barátnője is. Ezek a betétek törik meg a film monotonságát. Talán nem is bírnánk, ha a teljes játékidő alatt egyetlen torzót kéne néznünk és annak gondolatait és őrlődését hallgatnunk.

A rendező az eszközöket minimálisra csökkentette. Ezzel is növelve a frusztrációt és feszültséget, ami a filmben az első perctől kezdve jelen van. Eleinte nincs zene. Üres csönd honol az egyes jelenetekben. Például, mikor Joe apjának halottas ágyát látjuk. Pattanásig felszülnek az idegek, és mindez a zene tökéletes hiányának tudható be. Háttérzajnak csak a padlón kopogó cipők jelennek meg. Ez a jelenet jól példázza a rendező hangulatteremtő képességét. Egy végletekig egyszerű, lecsupaszított jelenet ez (egyszerű beállításokkal), de mégis kézzel tapintható a feszültség és a fájdalom.

A film úgy vánszorog előre, mint ahogy Joe élheti napjait. Elveszünk az időben, nem érezzük, hogy mennyi telt el, mióta elindítottuk a filmet. Nem érezzük a végét. Nincs is meg a jól bejáratott váz. A konfliktus nem ölt testet, bár az első pillanattól jelen van. (A váz hiánya rávilágít arra, hogy bár mindig panaszkodunk a klisés felépítés miatt, valahol mélyen igényeljük is azt.)

A főszereplő, Joe karakterében Timothy Bottomst köszönthetjük. A valóságban, lepedővel letakarva nem beszélhetünk különösebb színészi játékról. Csak fekszik, és néha a fejét rángatja. Ilyenkor a narrálás kerül előtérbe. Ez viszont remek. Ezekben a percekben is tökéletesen átérezzük elhagyatottságát és tökéletes világtalanságát. A fel-feltűnő emlék- és képzeletbetétekben nagyszerű alakítást nyújt. Eleinte jobban hasonlít egy fadarabhoz, mint egy hús-vér emberhez, de ahogy haladunk előre, sikerül elkapnia a film ritmusát és a végére már nagyszerű alakításokat láthatunk tőle.

A lezárás minden reményünket megöli. Egyben az emberi hülyeség és kegyetlenség bizonyítéka, de közben a háború borzalmát is bemutatja. A film során alig egyetlen csatatéri jelenetet láthatunk, de még így is sokkal megrázóbb és elborzasztóbb a film, mint Ryan közlegény megmentésében az Omaha Beach-i partraszállás naturalista borzalma.

Mai szemmel nagyon lassú, és végig frusztráló a film. Nem olyan izgalmas, sodró lendületű darab, ami könnyedén a székbe szögez. Talán mondhatom, hogy kicsit erőltetni kell, hogy a film előtt maradjunk, de megéri. Egy furcsa és szürreális élmény nyújt.

Johnny Got His Gun
színes, fekete-fehér amerikai filmdráma, 107 perc, 1971
rendezte: Dalton Trumbo