Kellemes csalódás volt ez a film. Drámás, mosolygós egy gagyi romkom helyett. Persze romantikus is, de nem túlerőltetett módon. Nem vagyok nagy kutyabarát, de mégis megvett. A kiskutyákat nem lehet nem szeretni, és persze egy kevés személyes tapasztalat tette még ember közelibbé ezt a 2 órát.

Ez az egész ember-kutya kapcsolat lehetne giccsbe hajló mézes-mázás gyomorforgató maszlag is. Mégsem lépi át ezt a határt soha. Megmarad a mindenkinek emészthető oldalon. Ez pedig a legnagyobb erőssége a filmnek. Szerethető és átélhető – ezeknek köszönhetően könnyedén tudunk átsiklani néhány apró hiányosság felett.

Owen Wilsonra és Jennifer Anistonra nem lehet panaszunk. A karaktereik nem voltak erőt próbálóak ugyan, de amit megkövetelt a szerep, azt gond nélkül teljesítették. Owen Wilsont végre olyan filmben láthattuk, amitől nem támadt erős ingerünk, hogy a fejünket a falba verjük. Részemről, csak Sebastian (Eric Dane) karakterét nem értettem.Pontosabban azt, hogy mit keres itt. Talán John Grogen (Wilson) karakterének egy alternatív lehetőséget vázolt fel? Egy „mi lenne ha” típusút. Mondjuk még így sincs sok értelme…

John Grogan és Jennifer Grogan házassága talán kicsit túl tökéletes. Ahogy jönnek a gyerekek egyre nagyobb házakba költöznek, pedig az asszony feladja a karrierjét a családjáért (ergo a férfinek kell eltartania a családot). Igaz, hogy nem is a család van a középpontban, hanem a kutya. Ha innen nézzük a dolgot, akkor tökéletesen kiszolgálja a funkcióját a Grogen család.

A kutyus végig aranyos, és ezzel teljesítette is az összes feladatát. Kicsit zavaró furcsa volt, hogy néha észre lehetett venni, hogy több állatot is használtak (persze egy életszakaszon belül).

Egyszer mindenképpen kellemes volt megnézni és talán majd évek múlva újra előveszem. Kellemeset csalódtam, így rosszat mondani nehéz. Meglepett a film - felszínesség helyett valami egészen emészthetőt kaptam, érzelgős, de nem émelygős csomagolásban.

Múltkor néztem a Klónok háborúját és megérintett valami a Star Wars univerzummal kapcsolatban. Egy apró szeletet megértettem abból, hogy miért lehet ekkora kultusza és rajongótábora. Bár érdekes, hogy pont az egyik leggyengébb láncszem váltotta ki bennem ezt a hatást. Ez persze nem változtat a tényen, hogy kicsit mélyebbre ástam magam ebben a világban. Nem jelent ez különösebb kutatómunkát, csupán pár elérhető mozgóképanyag megtekintését.

Először kezdtem Star Wars: The Clone Wars sorozattal, aminek az azonos című animációs film egyfajta felvezetőként is szolgált. Az első évadnak éppen tegnap lett vége (természetesen az USA-ban, bár már itthon is adják a Cartoon Networkön, de mondanom sem kell, hogy a szinkron csapnivaló).

Bár a grafika maradt a régi baltával vágott fajta, de a történet és a látvány sokat javult. Végre kitekinthetünk a galaxisba, már nem csak egy pár bolygón játszódik és a szereplőgárda is kiszélesedett. Megismerhetünk jó néhány „új” jedit és klónt is. Nem beszélve az ellenségről, ahol a droidoknak egészen jelentős szerep jutott. Sokszor jutnak szóhoz és a bugyutaságukon mindig lehet mosolyogni.

Egy-két epizódon átívelő kisebb történetek alkotják az évadot. Bár az ötletek lehetnének változatosabbak, még így is kellően szórakoztatók. Meglehetősen sok nagyszabású csatával találkozunk, mind az űrben, mind pedig a szárazföldön. Nem spórolnak a kék és piros lézer lövedékekkel. Droidok hullnak tonnaszám, míg a klónok csak visszafogottan fogynak.

A sok új arc között azért köszönthetünk pár ismerőset is (már ha fel tudjuk ismerni őket). Anakin, és új padawanja mellett sokat szerepel Obi-Wan, Yoda, Padmé és Jar Jar is.

Ezzel a szórakoztató, bár ettől függetlenül középszerű sorozattal még nem értem be.  A 6 részes teljes „sorozatot” fogom megnézni. Ebből már kettő terítékre is került. Pár szót ejtenék róluk, ahogy majd teszem ezt a többi 4 résszel is.

Star Wars I. rész: Baljós árnyak

Mikor anno tíz éve készült, még csak 10 éves voltam. Gyerekfejjel nagyon tetszett és ez érhető is, mert egy mese az egész. Nem lehet komolyan venni és egy percig sem kételkedünk abban, hogy ki jut tovább a 2. szintre. (Qui-Gon Jinn halála szükségszerű volt a történeti integritás miatt is.)

A történet elég halovány. Eredettörténet mivolta ellenére meglehetősen „in medias res” indít. A két órás játékidő végére sem leszünk sokkal okosabbak. Láthatjuk, hogy Anakin megkezdte világhódító útját és ennyi. Közben persze megmentenek egy bolygót és lekaszabolnak pár droidot.

Azt hihetnénk. hogy a színészek csak zöldségek, akiket odaraktak a vászonra, de ekkor még nem láttuk a második részt. Itt sem remekelnek, sőt vonaglásnak is nevezhetnénk néhol, de még így is klasszisokkal jobb a 2. résznél.

Amiből kevés jut, az a fénykard villogása és a lézer fegyverek futurisztikusan visító hangja. Egyetlen nagyobb párbaj van, az is a legvégén. Koreográfiájában? Hát olyan…

Összességében olyan amilyen a film, de mégis csak Csillagok háborúja. Egyszer talán érdemes megnézni.

Star Wars II. rész: A klónok támadása

Abban a bizonyos messzi-messzi galaxisban eltel tíz év. Anakinból ember lett. A szeparatisták zúgolódnak, a Köztársaság enyhén szólva is tehetetlen maroknyi jedijével, akik a békét kívánják fenntartani (és nem egy háborút megvívni). A több ezer szenátor közül pont Padmét szeretnék holtan látni. Ezen a nyomon indul Obi-Wan a fél galaxison átívelő nyomozására, ami az eredeti rejtélyre nem is derít fényt.

Eközben Ani és Padmé egymás jól megérdemelt társaságát élvezi, és mint tudjuk a szerelemnek semmi sem szab gátat. Ennek a szerelmi szálnak a túlzott kidomborításától válik a film azzá ami – egy hatalmas giccsparádévá. Csöpögnek a nyáltól a jelenetek. Obi-Wan éppen valami fejleményt tudna felmutatni a nyomozása során, de ekkor rögtön a turbékoló gerlepárra váltunk a vidéki kastélyban. Már-már egy csajfilmről beszélhetünk, ahol a végén próbálják meg felitatni a nyáltengert azzal a nagyobbacska csatával a Geonozison.

A helyzetet csak rontja Hayden Christensen, akinél egy kőbe is több színészi tehetség szorult. Portman kisasszony még csak-csak alakít valamit, de Christensen bénasága azt is elnyomja. Hogy ne csak szapuljam a szereplő gárdát, Ewan McGregor derekasan helytáll, talán az egyetlen kiemelkedő színész a csapatban.

Már régen láttam az egyes részeket, de bátran ki merem jelenteni, hogy ez az epizód a legnagyobb mélypontja a teljes szériának.

"Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az maga a félelem."

(Franklin Delano Roosevelt, az Amerikai Egyesült Államok 32. elnöke)

A hit, mint olyan, tág fogalom. Minden egyes ember számára mást, és mást jelent. Legyen az a kereszténység, a buddhizmus, az iszlám, minden vallás tartópillére a hit. Tiszteletet érdemel, bárhogyan is állunk a kérdéshez. Lehetünk cinikusak is, földhözragadtan az evolúciós elméleteket szem előtt tartani, és ragaszkodhatunk a teremtő remekül elvégzett munkájához is. Ezt, mindenki maga dönti el.

1964. Bronx. A Kennedy-gyilkosság után vagyunk egy évvel. John Patrick Shaney (Kongó, Életben maradtak) mozija, a St. nicolas vallási iskola és főleg ír és olasz családból álló gyülekezet életébe kalauzol el minket. A "jó fej" Flynn atya (Philip Seymour Hoffman) és a "vaskalapos" igazgatónő Aloysius Beauvier nővér (Meryl Streep) konfliktusára alapul a film. Flynn atya kissé világi felfogása, újító módszerei és megkülönböztetett figyelme Donald Miller (Joseph Foster), az iskola egyetlen fekete diákja felé, gyanút kelt Beauvier nővérben. Ehhez hozzájárul a naív, vallás iránt abszolút elkötelezett James nővér (Amy Adams) tájékoztatása az atyáról. Máris gyökeret ver Beauvier nővér szívében a "kétely", az atya szándékaival kapcsolatban a fiú iránt. És Isten malmai, ha lassan is, de biztosan őrölnek.

Valójában, több szempont szerint, több szálon tárul elénk a konfliktus. Bepillantást nyerhetünk a vallás kulisszatitkaiba. A több ezer éve bejáratott gépezet, a pontos, precíz rendszer, a maga előre megírt forgatókönyvével igazán pazarul működik.

Láthatjuk a férfi-nő ellentétet Flynn atya és Beauvier nővér között. A kor, az emberek és a politika változásai elérik az egyházat is. Két különböző gondolkodás csap össze. A régi szigorú dogmák pontról-pontra történő betartása áll szemben a "merni kell változtatni" elvével. Elénk tárul az emberi gyarlóság azon példája, hogy jó hívő emberként is tudunk hazudni ha ez az Urat, és az érdekeinket szolgálja.

Philip Seymour Hoffman, lubickol a változás szelét megérző, és ezzel élni kívánó Flynn atya szerepében. Nyoma sincs a Capote-ban látott "melegségnek", bár a másság, ha nem is egyértelműen, de itt is jelen van a karakterben. Az ember, a pap, a reverenda, és ami mögötte van.

A Beauvier nővért alakító Meryl Streep, szintén hozza a már tőle megszokott színvonalat. A drákói szigorral, szinte a kozépkorban élő, mindent kézben tartó és mindenről tudó igazgatónő szerepét mintha neki találták volna ki.

A két nagyság mellett említésre méltó, a James nővért játszó Amy Adams. A gyermekien ártatlan "tündi-bündi" tanítónő, aki oltalmat talál a hitben, sőt mer még hinni az emberek jóságában a vallás erejében. Viola Davis, aki Donald édesanyját, Mrs. Mullert alakítja a Kételyben, bizonyíték arra, hogy pár perces szerep is lehet meghatározó. Alakítása meghozta a gyümölcsét: Golden Globe és Oscar-díj jelölést kapott a legjobb női epizódszerep kategóriában.

Összességében, egy elgondolkodtató, napjainkban is aktuális témával foglalkozó filmmel van dolgunk. A kétely, mint érzés, ott lapul mindannyiunkban. Ajánlom mindenkinek, aki minőségi szórakozásra vágyik. 10/10

...avagy lehet egy kérdéssel több?

Az élmény nagyon friss. Mármint nem a film élménye, hanem az ötlet, aminek kapcsán gondoltam arra hogy, górcső alá vegyem a Gettó milliomos című filmet. Szombat reggel, a közszolgálati televízió műsorában láttam egy beszélgetést Vágó Istvánnal. A téma pedig nem más volt, hogy Vágó úr és az RTL Klub megválik egymástól. Ezzel kétségessé válhat a Legyen Ön is milliomos című népszerű vetélkedő sorsa, ami esetünkben szorosan kapcsolódik a filmhez. Persze, az sem elhanyagolható tényező, hogy a film 8 Oscar-díjat söpört be, bár véleményem szerint az, hogy csak DVD kiadás volt eredetileg betervezve, pusztán urbánus legenda.

Danny Boyle. Anglia és Mumbai hőn szeretett fia. Két dátum és két filmcím. 1993. Sekély sírhant és 1999, Trainspotting - ami végül meghozta számára a népszerűséget. Ezzel a filmmel rögtön bekerült a kultfilm rendezők nem létező panoptikumába. Egy újabb nem egyszerű angol...

A Gettó milliomos egy édes-bús, szenvedéssel és vágyódással megfűszerezett mese. Azért merem mesének mondani, mert megvan benne minden, ami egy ilyen történethez szükséges. Szegény fiú, szegény lány, be nem teljesedett szerelem; gonosz testvér, aki megbánja bűneit; és végül, de nem utolsó sorban a gonosz király, aki nem adja a lányt a szegény fiúnak. De a végén a fiú eléri célját, megkap mindent és arat. A sztori kap egy 21. századi köntöst, és a párbaj nem a király udvarában, hanem a média segítségével - egy ismert kvízműsör keretein belül zajlik.

A kritika elején említett interjúban Vágó István azt mondta, (nem szó szerint idézve) :

-"Nagyobb eséllyel indulnak azok az emberek, akik jelentős lexikális tudással rendelkeznek." Erre, a film azt hiszem rácáfol. Miközben izgulunk Jamal Malikért (Dev Patel) titkon tudván, hogy úgyis megnyeri a főnyereményt, mert nem is végződhetne másként, megismerjük milliókhoz vezető utat, a mumbai nyomort, és a szerelmet, amit Latika (Freida Pinto) testesít meg.

Lexikális tudás ide vagy oda, még mindig az utca A LEGNAGYOBB TANÍTÓ. Maga a gettó kifejezés is más értelmet nyer, mert itt közel sem olyan állapotok uralkodnak, mint teszem azt az amerikai nagyvárosok rossz hírű fekete negyedeiben. Freddie Mercury-t idézve: "The show must go on". És bizony, a show halad tovább, a maga kijelölt (néhány helyen befolyásolt útján), amihez egy remek show mester is dukál Prem Kumar (Anil Kapoor) személyében. Bizonyítékul remek alakítására, megszellőztették a hírt, miszerint szerepet kap a "24" című sorozatban.

A zene nagy jelentőséggel bír a filmben, ezt a díjak is mutatják (legjobb eredeti filmzene, legjobb eredeti filmdal A.R. Rahman "Jai Ho"). Már ezt a dalt is elérte a feldolgozások átka, a "népszerű" Pussycat Dolls nevű lány-csapat előadásában.  Aki látta az idei Oscar-díj kiosztó gálát az egyetért vele, hogy az indiai zenének létjogosultsága van napjainkban.

Van egy rossz szokásom: bizonyos filmek megnézését halogatom, és mikor odajutok, hogy megnézzem, utána mindig verem a fejem a falba, hogy miért nem előbb. A Gettó milliomossal is így voltam. Ezért én kérek elnézést.

Örömmel köszöntöm dmit sorainkban. Remélehetőleg mostantól sűrűn jelentkezik írásaival, mi pedig élvezhetjük azokat. Bemutatkozó cikkével máris az új "elmélkedő sarok" rovatunkat erősíti. (tmichel)

Vannak pillanatok, amikor egy-egy sorozat a nem várt hatást hozza, teljesen más reakciót vált ki az emberből, mint amire eredetileg számított. Ilyen dolog történ velem is, és úgy gondoltam ezt megosztanám.

Elmélyülten néztem egyik kedvenc szériámat, a Las Vegasi Helyszínelőket (C.S.I.) amiben is az egyik rész végén elhangzik egy beszélgetés Laurence Fishburne (Dr. Ray Langston) és George Eads (Nick Stokes) között. Valójában, Dr. Langston mondandója ütött szöget a fejembe.

"- Tudtam én, hogy te is önmarcangoló típus vagy. Mondd el, mi a kedvenc önostorozási szokásod! Elmondom, én mit szeretek.

Felmegyek egy weboldalra. Egy mozis lapra. Megkeresem az épp kedvenc filmemet, aztán szeretem olvasgatni a kommenteket, amik megmondják, miért tévedek, miért van rémes ízlésem."

Ez a pár mondat is elég volt arra, hogy komolyan elgondolkodjam. Mi, önjelölt "kritikusok" valóban ennyire befolyásolnánk véleményünk kinyilatkoztatásával a mindennapok emberét? Én, mint új ember a filmkalauz.hu-n,és mint a Filmdzsungel blogon egyaránt, nem így érzem. Hiszen mióta világ a világ, különböző ízlésű emberek népesítik be a bolygót, és az ember kommunikációs képességeinek fejlődésével a kritika is felütötte a fejét.

Már kisgyermek korunk óta kritizálunk."Ez a pulcsi nem tetszik. Nem eszem meg a sárgarépaa főzeléket. A krumplit hússal jobban szeretem". És még sorolhatnék számtalan példát. Ha nem közvetlenül is, de valahogy ilyen viszonyban vagyunk a filmekkel is.

Van aki az akcióra kattan (Öcsém ha nincs tíz hulla és minimum három autós üldözés akkor én meg sem nézem).

Van olyan,aki a vígjátékokért rajong (Apám, ez nagyon ott volt már régen röhögtem ennyit).

És van, aki (főleg a hölgyek körében) a romantikát szereti (Istenem, annyira de annyira cuki volt a Leo,tök oda voltam meg vissza). Sok példa van még, csak az alapok közül villantottam fel néhányat.

Szeretném elérni, hogy a kritikus ne, mint olyan ember éljen a köztudatban, mint a morgós öregember, akinek semmi sem jó. Mi, akik vesszük a fáradtságot (na meg a bátorságot) papírt és klaviatúrát ragadva kritikát (én csak véleménynek nevezném - tmichel) írunk erről vagy arról a filmről, nem az az elsődleges szándékunk hogy rá- esetleg lebeszéljünk másokat az aktuálisan kritizált filmről. Pusztán véleményünket közöljük a nagyérdemű felé, talán jó szándéktól hajtva hogy a néző egy új élménnyel gazdagodjon, vagy egy rossz élménytől kímélje meg magát.

Kedves Mozirajongók! Kérem önöket,ne ítéljék el a kritikusokat, mivel eme írás címében is ott szerepel: a kritikus is ember.