Eastwood filmje zseniális. Pont.

A 2008-ban készült másik filmje is egész jó volt, de a kettő közül mindenképpen az Elcserélt életek emelkedik ki. Megtörtént eseményeken alapul, ami csak még jobban elmélyíti ezt a megrázó történetet. Miközben az érzelmeinkkel úgy játszik a rendező, mint a kisgyerek a matchbox-szal, szinte láthatatlanul szövi bele a társadalomkritikát.

Nem húznám az időt a történettel, így csak nagyon röviden. Egy anya küzdelme eltűnt gyereke felkutatásáért, egy korrupt világban a ’20-as évek Los Angelesében. A rendőrség hibázott és ezt nem akarja elismerni. Sőt mindent megtesz, hogy az ügyet eltusolja.

A történetből egy erős drámára asszociálhatnánk, de amit kapunk, az sokkal több ennél. A dráma mellé vegyül egy kevés krimi is, sőt néhol már-már thriller elemek tarkítják a filmet. Ebben a műfaji kavalkádban könnyű lenne elveszni és egy gyengekezű rendezőnek ez sikerülne is, de Eastwood jól fogja össze szálakat.

A film tökéletesen adja át Christine Collins által átélt érzelmeket. Ott ülünk a vászon előtt és ugyanazt a tehetetlenséget és elemésztő dühöt érezzük, mint a fiát elvesztő anya a vásznon. Átérezzük azt a bizonytalanságot, hogy nem tudja él-e vagy hal az egyetlen gyermeke. Az erősek, mint Christine Collins is, a reményt ragadják meg ebből a kilátástalan helyzetből. Más talán már rég összeomlott volna. És itt, ebben az esetben talán még nehezebb, mert szinte napról napra változik, hogy halottnak vagy talán élőnek tekintik a fiút.

Christine Collinst Angelina Jolie kelti életre. Számomra most bizonyosodott be, hogy Jolie nem csak test, hanem tényleg képes ott lenni a vásznon és uralni azt. És nem csak véletlenségből keveredett Hollywoodba, hanem tényleg képes a jó színészi játékra. Az Oscar jelölés teljesen jogos.

Jolie annyira meghatározó a vásznon, hogy a többiek alig jutnak szóhoz. John Malkovich csupán a kötelezőt hozza. Igazából nem láttam rajta azt az átélést, amit Jolie tanúsított. Talán még Jeffrey Donovan (Jones kapitány) volt, akit érdemes megemlíteni. Jól formálta meg a korrupt zsarut, aki már annyiszor mondta el a hazugságot, hogy már el is hiszi azt. Tökéletes példája ő, az ambiciózus, de könnyen befolyásolható embereknek. Csak egy báb, akit a rendőrfőnök és a városvezetés rángat.

A környezet is nagymértékben hozzájárult a filmélményhez. Nagyon jól sikerült átadni a ’20-as évek végi Los Angeles hangulatát. Az amerikai álom és a valóság teljes összeférhetetlensége jól ütközött ki az autentikus díszletek és a történet ellentétességének köszönhetően. Egy csendes kertvárosi környék, piros villamossal. Maga a megtestesült idill, de közben a rendőrség önkényuralmat gyakorol a város vezetés jóváhagyásával és szoros közreműködésével. Emellett persze a közbiztonság a 0 felé tart, mert egy ilyen szociopata rohangálhat szabadon, mint Northcott.

Már régen láttam ennyire „egyben lévő” filmet. Minden apró elem a helyén volt. Mértani pontossággal jöttek a jelenetek, mindig húsba markoló hatást váltva ki. Aki csak fontolgatta a megtekintést, annak ajánlanám mielőbbi beütemezését.

Fontos dolog, hogy lássuk a mai világ kulturális összetételében a fontosabb elemeket. A technika fejlődésével, a globalizációval, azonban jelentősen átalakult a kultúra szerepe és megjelenése a világban.

Meg kell tehát fogalmaznunk, hogy mi is változott. Nos, ez a változás nagyban köthető a társadalmi változásokhoz, és mint már mondtam a technika fejlődéséhez. Az egész folyamat a II. ipari forradalom korában indult el. Egyre több embernek lettek elérhetők a kulturálódás lehetőségei. A művészek művei egyre több emberhez és egyre gyorsabban jutottak el. A középréteg szélesedésével igény is volt a kultúrára. A művészek felé egyfajta igény tornyosult a művek gyártása iránt és elkezdett a művészet is iparággá válni, ahol nem fontos a minőség, csak a profit és a mennyiség. Érthető módon a művészek ettől morcosak lettek, hiszen ez így nem mehetett.

Eljutottunk oda, hogy ennek megfelelően beszéljünk a magaskultúra és tömegkultúra fogalmáról.

magaskultúra: használatos felosztás szerint a kultúrának az a területe és szintje, amelynek jegyei között lényeges, hogy 1. az egyéni és közösségi emberi alkotóképesség (kreativitás) magasrendű teljesítményeinek eredményeit foglalja egybe. Fontos, hogy megpróbál szembesíteni az életünkkel, és problémáinkkal. Megpróbálja új megvilágításban elénk tárni az élet dolgait. Szembesít a valósággal, ezáltal gondolkodásra késztet.

tömegkultúra: a kultúra azon szintje, mely megjelenik mindennapjainkban. Fontos jellemzője a sematikusság, a könnyű hozzáférhetőség és érthetőség. Mindennapi helyzeteket dolgoz fel, nagyon leegyszerűsített módon. A legegyszerűbb problémákat mutatja be, a legegyszerűbb megoldásokkal. Célja, hogy elfelejtsük a mindennapi dolgokat, és hogy azt higgyük, általa kielégíthetjük a kulturálódás utáni vágyunkat. Általában kissé túlzó. Mindezekből következően kiveszik belőle mindenféle értékes tartalom.

A tömegkultúra a mindennapjaink részévé vált és megjelenik mindenhol. Rengeteg olyan irodalmi művet ismerhetünk, amelyek ennek tudhatók be. Ezeket nevezzük köznyelven ponyváknak. A legtöbb ilyen mű a regények közt található. Krimik, fantasy-k, romantikus vagy éppen háborús témájú művek, tulajdonképpen mindegy, hiszen tematikusan megmondható mi lesz az egyes könyvek végkimenetele. Nem kell messzire mennünk itt van a például J.K. Rowling Harry Pottere, vagy éppen Hedwig Courths-Mahler a romantikus ponyvák írója, de beszélhetünk Tom Clancy háborús könyveiről is.

Hiszen mire megy ki a fogyasztói társadalom? Arra, hogy minél többet fogyasszunk és nagy legyen a profit. Az olyan művész, aki azért tevékenykedik, mert szorítja a kiadó, az igények, és nem tudja azt csinálni, amit szeretne, az már nem helyén való. Rengeteg az ilyen mű, nem csak az irodalomban. Jellemző az újságírásban, ki ne találkozott volna folytatás cikkekkel, történetekkel. Persze itt is különbséget kell tenni, hiszen például Jókai is így futott be. Ez pedig nagyon fontos, ugyanis a tömegkultúrában is van hasznos. Jó néha hátra dőlni, és csak élvezni valamit, amiben nem kell mögöttes tartalmat keresni. Ezek a művek indukálhatnak további értelmesebb művek megismerésére is.

Megjelenik a filmiparban, hisz sajnos egyre több a B-kategóriás alkotás (itt a silány minőségű popkulturális darabokra értendő, melyek akár A-listásak is lehetnek -tmichel), melyek a médiának köszönhetik a sikerüket. Azt hiszem, erre nem kell példát mondanom, csak nyissunk ki egy Pesti Est-et. Ugyanúgy megtalálható a televízióban is, a szappanoperák és a vetélkedők révén, melyek a TV elé láncolnak, és még azt is elhitetik velünk, hogy ezáltal valamivel okosabbak is leszünk, pedig nem.

Persze arra is figyelnünk kell, hogy igényességre törekvésünk ne csapjon át sznobizmusba. Nem csak a művészfilm a film, nem csak poszt-modern festészet, költészet nívós. Nem kell mindenkit elítélni, akit nem Ady Endrének vagy Edgar Alan Poe-nak hívnak. Meg kell próbálnunk megtalálni az arany középutat. Óvakodjunk tőle, kezeljük kritikával, de persze ki is élvezhetjük!

Igazából elég összetett kérdés, ezért szívesen hallanám a gondolataitokat.Valószínű lesznek még ilyen fajta cikkek. Például egyes motívumok megjelenése a kulturális egyvelegben, vagy valamilyen gondolatról elmélkedés. Tényleg jó lenne, ha kicsit ti is bekapcsolódnátok.

Mikor vége lett, néhány kétely suhant át az agyamon. Ennyire szegények lennénk, hogy az Oscaron ezt a filmet kellett nevezni a legjobb animációs film kategóriában? Már ennyire nem tudnak új ötletet kitalálni, és mindent lopni kell? Ha pesszimista lennék, akkor sűrűn bólogatnék, hogy bizony ez így van és már semmiben nem szabad reménykedni. Szerencsére ennyi e nem rossz a helyzet és különben is a remény hal meg utoljára.

Volt (mármint ez a neve) egy kutya, aki egy hollywoodi stúdiót hisz a valóságnak, sőt még azt is hiszi, hogy szuperképességei vannak. Egy kisebb balszerencse folytán a keleti parton találja magát, valahol New Yorkban. Vissza kell jutnia Hollywoodba, hogy megmentse a gazdáját. Kalandos (és önmegismerő) útján egy macska és egy hörcsög kíséri végig.

A történet alapjának egy jól bevált sablont választottak, erre kezdésnek ráhúzták a Truman Showt. Carrey-t itt egy kutyával és annak hamis világképével helyettesítették. Persze lopni kicsiben nem érdemes, ezért folytatták a sort. A három viccesnek szánt galamb egyenes ági leszármazottja lehetne a Madagaszkár pingvin-csapatának. Ugyanaz az elképzelés, csak míg a pingvinek nagyon is működtek itt csak szenvedünk a galambok erőlködésén.

A labdába zárt hörcsög a kötelezően vicces sidekick, akivel a legnagyobb probléma az, hogy – kevés kivételtől eltekintve – nem vicces. Csak erőlködik, pedig még esélye is lehetne, hogy érdekes legyen, de ugyanaz a tudatlan karakter, mint Volt. Ő is azt hiszi, hogy a kutya tényleg egy szuperhős, de ami ennél nagyobb baj, hogy a jellemfejlődésből neki nem sok jutott. Mondhatjuk, hogy semmi.

A befejezés összecsapott lett. Nem a nagy happyendre gondolok, hanem a „tényleg megmentem a valós életben is, mert én vagyok az ő hőse” borzadályra. Olyan nehéz szülés volt a befejezés, hogy az újszülött is megsínylette. Kiugat a szellőzőn!? Viccnek is rossz.

Végeredményben az eredetiség szikráját sem találjuk benne. És a már-már trendnek mondható „az idősebb korosztálynak is adjunk valamit” hozzáállás teljesen eltűnt. Egy ilyen jellegű megjegyzést nem találtam. A 6 évesek lehet találnak benne valami szórakoztatót, de aki már kettőnél több ilyet látott, már nagyon unja.

Gran Torino

Mindenki az írja, hogy Clint Eastwood öregségére nagyon belejött a rendezésbe, és ráadásul kifejezetten jól is csinálja. A nyilvánvalót nehéz tagadni, én sem teszem. Tényleg jobbnál jobb filmeket csinál. A Gran Torino is egy kellemes darab.

Rendezésileg nagyon a helyén van, viszont mintha Eastwood színészileg megfáradt volna már. Az elsőtől az utolsó pillanatig ugyanaz az arckifejezés. Az a tipikus Eastwoodos – összehúzott szemöldök, meg minden.

Témájában kényes kérdés(eke)t feszeget. Egy kevés idegengyűlölet, egy kevés amerikai álom (bár kétségtelen, hogy ezt csak nagyon érintőlegesen) és persze a háborús veteránok terhe: a gyilkolás tudata. Bármennyire is szerteágazó, Eastwood mégis egyben tudja tartani és egyszer sem lesz szájbarágós, de az üzenet mindig egyértelmű.

Dráma és az elgondolkoztatás közé néha egy-egy poén is befért. Inkább fekete humor ez, de így is jót lehet rajta mosolyogni. Gondolok itt például Walt gyónására.

Összességében? Nézni kell!

Role Models

Két srác folyékony mérget árul (energia ital formájában) iskolákban. Egyik nap semmi sem jön össze és a bíróságon kötnek ki, vádlottként. Börtön helyett társadalmi munkát választják inkább. „Önkéntes” gyerekfelvigyázók lesznek. Persze két problémás esetet kapnak.

A történet nem valami „hű de eredeti” viszont tartogat néhány lehetőséget, amit legtöbb esetben ki is használnak. Tehát ne számítsunk csavaros történetvezetésre, csupán a jól bejáratott sablonokat járatják körbe-körbe.

A film élvezhetőségének kulcsa nem is ebben van, hanem a két főszereplőben. Seann William Scott és Paul Rudd megfelelő választásnak bizonyult. Scott az, akin kicsit csodálkozni lehet, mert szépen lassan sikerül levetkőznie a Stiflert és vele együtt a bránermájsztert is.

Igazából lehetne viccesebb is, mert sem az eredetiség, sem a hihetetlen színészi játékok nem vetik szét a filmet. Ennek ellenére én élveztem. Egyszer simán elmegy.

A sziget (The Island)

Ígéretes sci-finek indul. Minden adott. Utópia, burkolt diktatúra, háttérben lappangó titok. Ehhez hozzáadunk egy kevés Michael Bay-t és máris egy akciófilm közepén találjuk magunkat, jó sok kamerarángatással.

Végül is így sem volt rossz, még másodjára sem. Kicsit lassan indul be az eleje, de aztán az üldözés már nagyon pörög. Nem baj, hogy két klón miatt lerombolták a fél várost, ez senkinek nem tűnik fel. Ilyen apróságokkal nem is érdemes foglalkozni. Meg azzal sem, hogy 70 emeletnyi zuhanás után is vígan rohangálnak hőseink. Nem baj, ezeket le lehet nyelni.

Színészek terén van nekünk egy gyönyörű Scarlett Johanssonunk és egy nagyon kíváncsi Ewan McGregorunk. Rohannak, aztán lőnek rájuk, utána rohannak, majd zuhannak és a végén happyend. Ehhez nem kell sok tehetség, így rontani sem tudnak.

A filmben az egyetlen zavaró dolog, hogy néha teljesen elrugaszkodik a valóságtól. A fizikát semmibe veszi, az emberi anatómiával egyetemben. Viszont kétségtelenül látványos.

Sokat gondolkoztam, hogy megérte-e elolvasni a képregényt a film megtekintése előtt. Egy ideig nem jutottam sokra, mert a pro és kontra nagyjából kiegyenlítette egymást. Aztán egyszer csak valahogy felmerült a kérdés: ösztönzött volna-e a film az eredeti mű elolvasására. És innentől volt egyértelmű a válasz: egyáltalán nem ösztönzött volna, sőt talán a film alapján egy halovány „csak ennyi” kérdés is felmerült volna bennem.

Itt az elején leszögezném – nehogy hőzöngés legyen belőle – a film tetszett. Jó volt. Sőt sok tekintetben elmondhatjuk, hogy méltó módon hozta mozgásba a képregény egyes képkockáit. Viszont van néhány részlet, amire nem legyinthetünk csak úgy. Nem mondhatjuk, hogy a katartikus élmény mellett ez simán elfér. Egyrészt, mert nem volt katartikus élmény, másrészt pedig ezek az apróságok bele-belerondítottak az élménybe itt-ott.

Próbálnám elkerülni a túlzott összehasonlítgatást a képregénnyel, de ez szinte lehetetlennek ígérkezik. El is húztam a bevezetőt, szóval lássuk!

A főcím alatt gyorstalpaló kurzuson felvilágosítják a Watchmen univerzumot nem ismerő nézőket, hogy mi is folyik itt. És ez nagyon jó. Egyrészt az ötlet, mert enélkül vajmi kevés értelme van az egésznek, másrészt a kivitelezés is. Nagyon kellemes montázst dobtak össze; tényleg átfogóan és feldolgozhatóan nyújtják át az infót.

Ezután belecsapunk a lecsóba, és a Komédiás pedig a szárnyak nélküli repülésre tesz egy kísérletet – kevés sikerrel. Felvesszük a fő szál fonalát és eztán el sem engedjük. Nincsenek mellékágak, nincsenek kitérők. A képregényre oly jellemző kisebb mellékszálak alig-alig tűnnek fel, és ami feltűnik az is csak a fő történet támogatja.

Ez érthető, hisz így is 163 perc hosszú a játékidő. Viszont így elveszik egy része a műnek. Egy nagyon fontos része. A nukleáris háború közelségéről csak beszélnek, de nem érezhető a komolysága. Emellett a film a filozófiai jelleget nem tudta közvetíteni. Ez pedig a mű egyik esszenciája. És itt jön be az, amit az elején említettem: a film nem ösztönöz a képregény elolvasására, mert nem látjuk a mögöttes tartalmakat, amik a képregényt oly naggyá teszik. Nagyjából mindent megtudunk, ami az eredeti műben is volt, de csak történések szintjén. Az elvontabb jelentések kimaradtak.

A történeti hűség viszont tényleg dicséretes. Apróbb eltérések vannak, és egy nagyobb a befejezést illetően, de még ez sem okoz nagyobb felháborodást bennünk. Én személy szerint nagy örömmel üdvözöltem a képregényből egy az egyben átemelt mondatokat és képeket – egysoros idézhetők és kulcsmondatok, amikre egyből ráismer az ember.

Never compromise. Not even in the face of Armageddon.

Alan Moore-nak is csak 6 fejezetre elég történése volt. Ez a filmben is érződik. Néhol nagyon leült, főleg a közepe táján. Kicsit kiüresedett, a történet a háttérbe szorult (a képregényben ilyenkor kapott nagy hangsúlyt az elvontabb tartalom). És ezen elvont tartalom nélkül a film csak suhanó képekké változott, közlendő nélkül. Majd mikor Jon és Laurie marsi beszélgetéséhez értünk, újra visszakapcsoltunk utazósebességre. Innentől megint simán székhez szegező volt.

Amit én nagyon hiányoltam az a börtönpszichiáter és Rorschach beszélgetései. Ebből eredetileg több is volt, de ezt rendesen leredukálták egyre. A lényeg benne volt így is, de elestünk a doki újjászületésétől. Attól, hogy lássuk a felismerést benne – a világ egy mocskos hely.

Zack Snyder már a 300-ban is megmutatta, hogy nem tehetségtelen. Itt kiélhette magát, s meg is tette. Figyelemre méltó munkát rakott le az asztalra. Ahol a forgatókönyv engedte belepakolt jónéhány látványelemet. Dr. Manhattan már önmagában is, s mikor embereket durrantott szét… Nem spóroltak a vérrel, ha kellett kentek a plafonra rendesen. Vagy az a néhány verekedős akciójelenet, azok tényleg odakívánkoztak. A Watchmen univerzumban helyet követel magának az ordítás, a csontropogás és a spiccelő vér.

A történet, az eredeti képregény és a látvány mellett a színészek kicsit a háttérbe szorulnak. És igazából ez a film nem is róluk szól. Nem a drámai alakításokra hegyezték ki. Egy vállveregetés a színészgárdának is kijár, mert mindegyikük megtette a magáét. Talán Malin Akerman (Laurie) lógott ki kicsit a néhol gyengébb alakításaival. Testalkatra Matthew Goode volt furcsa választás Veidt szerepére, vagy inkább meglepő. Ennél sokkal erősebb fizikumú egyére számítanánk.

A néhány gyengeség ellenére is elmondható, hogy egy jó filmet raktak le az asztalra. Nem világmegváltás és nem is ultimate képregény-adaptáció, de tisztességes iparosmunka. Amit itt a legvégén még érdemes megemlíteni, hogy a stúdiófilmeknél szokatlan módon a zene nagyon emlékezetes. Érdemes beszerezni és bele-bele hallgatni. Én már megtettem. :D