Ismét billentyűzetet ragadok, már csak azért is, nehogy azt higgyétek, valami történt velünk.Nagyon sok jó filmet láttam mostanság, és tényleg minőségi filmeket. Az Oscar közeledtével, azért érdemes megnézegetni a jelölteket, akkor is, ha egyet kell értenem tmichellel. Egyre jobban üresedik ki ez az esemény is, ezenfelül van egy pár jó film. S most jöjjön Benjamin Button Különös Élete.

Dióhéjaban a tartalomról. Átlagos este, átlagos emberekkel, átlagos környezetben. A ’30-as évek Amerikájaban járunk, öltönyös, elegáns emberek mindenfelé, zajlik az élet. Ezen az estén születik meg főhősünk Benjamin Button. Nem sokat jósolnak neki. Nem csoda, hiszen úgy nézki, mint egy 80 éves öregember csecsemő létére. Az anya belehal, az apa pedig a rettenetbe. Úgy dönt, hogy megöli a csecsemőt, szerencsére nem sikerül. A baba végül egy öregotthon lépcsőjén köt ki, kinek takarítónője megszánja, befogadja, felneveli. A kis Benjaminnal, azonban furcsa dolgot művelt a teremtő, hisz ő fiatalodik ahogy telnek az évek. A ház lakói elfogadják, a külvilág ügyet sem vet rá, és ő sem a külvilágra, míg meg nem ismeri az egyik öreg hölgy unokáját, Daisyt. Innen kezdődik hősünk különös élete. Félreértés ne essék, ez egy dráma. 

Ami először megfogott, az a film alapötlete volt. Egy ember, aki nagyban más, mint mi, s mégis ugyanolyan. Eredeti gondolat, sajnos nagyon ritka az ilyen manapság. Egy hihetetlen mese és mégis felölel egy egész életet, ezáltal megpillanthatjuk a kor társadalomrajzát, de ami fontosabb beleláthatunk az emberek életébe is. Szerencsére azonban a film nem ragad le ezek száraz ábrázolásanál , hanem megpróbál olyan triviális kérdésre is választ adni, mint a Miért is érdemes élni a világban?  című, amin minden értelmes személyiségnek elkell gondolkodnia. Az élet egyetlen célja, annak élvezése lehet. Sajnos manapság a legtöbben lemondanak erről, mert megbéklyózza őket az általános habitusok, elsodorják őket a mindennapok, és ők pedig beletörődnek. Ez a kérdés szintén megérne egy cikket. Benjamin Button, azonban nem ilyen ember. 

Igazából itt az ideje, hogy Brad Pitt is megkapja, ami járna neki. Nagyon sok jó filmet vállalt el mostanság, s eddig azt hittem, szerencséje volt a forgatókönyvekkel. Idén azonban kitett magáért. Majd tökéletesen játsza, ami a dolga. Egyáltalán nem mű az alakítása, végre megmutatja amit tud. Már az Égető Bizonyítékban is újat villantott a repertoárból, és a Babel is korrektül ment, itt sem okoz csalódást. A jelöltek közül őt tartom a legjobb választásnak. Nem volt a kedvencem, de egyre többre tartom. Fontos még Cate Blanchett játéka, aki mostanában mindig csak szín visz az egész koncepcióba, amihez hozzányúl. A többi szereplő is hozza amit kell, de őket emelném ki.

Meglepően korhű kis film. Mindenre figyeltek.Nem tudom a rendező direkt csinálta e ilyenre, de tényleg olyan érzése van az embernek, mintha egy nagy mesét nézne a fordítva élő emberről. Ha megkapja a film a szobrocskát, én nem nagyon fogok ellenkezni. Mindenképp megtekintendő.

10/9

Enyhén szóval későn, de azért én is ejtek szót az eseményről. Még van bő egy hónapunk az eredményhirdetésig. Addig marad a tippelgetés, meg a listázás. Nos, ezekből én megint csak kivonom magam, mert egyszer úgy is kiderül, ki viszi haza szobrocskát, addig meg felesleges ezen izgulni.

Idei jelölteket végigböngészve egy dolog jutott az eszembe: uncsi. De iszonyatosan. Semmi meglepetés, még egy újabb Juno jellegű filmet sem húztak elő a kalapból. Eltűnnek a kis költségvetésű, de nagyon igényes és élvezhető filmek. Nagyon a radar alatt vannak. Nagy kár.

De nem is azért akarok itt írogatni, hogy sírjak, meg szapuljam ezt a nívósnak kikiáltott eseményt. Lényeg az, hogy én is felsorakozom, és szépen lassan megtekintem a filmeket még a gála előtt. Lesz értekezés is róluk, a terjedelem majd kiderül. A fő kategóriák azért prioritást élveznek, de próbálok minél többet górcső alá venni.

Egy dolog mellett azért nem lehet elmenni. Az animációs film kategória: ez már nem csak unalmas, de valahol szégyen is. Nem hinném, hogy ez a 3 film lenne az idei animációs termés krémje. Nagyon nem. És a Wall·E-t túlértékelik. Ennyi.

Mid-life crisis, vagy magyarul kapuzárási pánik a második X végén. Főszereplőink is elérkeztek életük ezen szakaszához. Négy, mindjárt 30 szép szál legény van a középpontban. A párkapcsolatok egész széles skáláját fedik le. Van egy szabadúszó, aki még keresi a nagy őt. A másodikat már dobta élete szerelme és ezen nem tudja magát túltenni. Harmadiknak a házassága jutott zátonyra a gyerek érkezésével. A negyedik tűnik az egyetlen tuti befutónak: megtalálta a tökéletes nőt és egyenesnek látszik az út a boldogság felé. Természetesen a kísértés is jelen van egy fiatal egyetemista lány személyében. Vajon meg bírja állni?

Ez az egyik fő kérdése a filmnek. Pontosabban az első felében. Mert azt hiszem, nem árulok el olyan nagy titkot, ha elárulom, hogy nem bírja megállni. Ami megtörtént azon már nem lehet változtatni, így a kérdés is értelmét veszti. Helyébe lép a megbocsájtás és annak minden vonatkozása. Egy ekkora hiba után még helyre állítható a bizalom egy kapcsolatban?

A film majdnem két órája alatt sokféle válaszlehetőség adódik. Van, aki menekülni próbál, hátrahagyva mindent, még egy utolsó nagy kaland alkalmával kiengedni a fölös energiákat, hogy aztán nyugodt szívvel öregedhessen meg valaki mellett, szeretetben. És ezen a szálon jelenik meg egy kevés arcba nyomkodós tanulság is. Mégpedig: a kötelességek elől nem lehet és nem szabad elfutni. Szembe kell vele nézni.

A fiatalok problémai mellett megjelenik a párkapcsolatok egy újabb síkja is: már 30 éve boldog(?) házasságban élő szülőké. Ahol az anyuka szeretne még fiatal lenni kicsit, meg már unatkozik is a férje mellett és ezért egy kevés időre különköltözik. Ezt az egészet feleslegesnek éreztem és csupán időhúzásnak. Nem illett sehogy se a többiek problémájához. Nem vitte előbbre a történetet, nem befolyásolta a mondanivalót és ráadásul még gyengécske is volt.

Ennek megfelelően elég hullámzó teljesítményt nyújt a film. Vannak nagyszerű részek, mikor a színészek remekelnek és hangulat is a helyén van. Néha pedig szétesettség érzetét kelti, mikor csak kapkodnak, és nem sikerül semmi. Többségében azért az első esetet kapjuk, így bátran lehet mondani, hogy egy jó filmmel állunk szemben.

Közel sem egy romantikus vígjáték, inkább drámai húrokat penget. Néhány mosolygás azért így is belefért, de egyáltalán nem jellemző. 7/10. 

A srác beül egy kocsiba és nekiindul az útnak. És jó neki, mert megteheti. Mert van akkora távolság, hogy ha 24 órát megy egyfolytában, akkor még mindig az ország határain belül van. És utazik az utazásért, csak ezt még nem tudja, de majd rájön, mikor megérkezik. És nagy szerencséjére visszafele is kell mennie, és már tudja, miért utazik: az utazásért.

Ennyivel ki is merítettük a roadmovie műfaját. Ennek ellenére mégis ez az egyik olyan műfaj, amiből megszámlálhatatlan mennyiségű filmet vagyunk képesek megnézni, mindenféle hőzöngés nélkül. Tényleg minden ilyen film ugyanazokból a sablonokból építkezik. Kérdezhetjük tehát, hogy miért? Miért nézi mindenki mégis oly szívesen? A választ szerintem egyszerű. A vágy. Bizony. A vágy miatt. Mi nem tehetjük, meg hogy csak úgy beülünk egy kocsiba vagy felülünk az első vonatra és hátrahagyunk mindent. Valami hátra húz, valami nem enged: a felelősség.

Esetünkben ezt az egész alapot nyakon öntjük egy kevés függetlenfilmes "hangulat-szósszal" és kész vagyunk. Ez nem kötekedés akar lenni, mert mindenki szereti a feelgood érzést, főleg akkor, ha a film alatt végig ott bizsereg. És itt bizony, hogy bizsereg.

A lendület néhány helyen megtörik a filmben, és ilyenkor nehezen kapaszkodik vissza az eredeti sebességhez. Ilyenkor kicsit unalmassá és vontatottá válik a film. Ezektől a részektől eltekintve, viszont fent tudja tartani a hangulatot.

A főszereplő, Lou Taylor Pucci számomra ismeretlen. Nem egy csiszolatlan gyémánt, aki rögtön betör a filmiparba és nagyon rövid idő leforgása alatt válik keresett színésszé. A főszereplő páros női tagja Zooey Deschanel. Bármilyen írást is olvasunk vele kapcsolatban mindenki hasonlóan nyilatkozik róla. Van egy frázis – egyik ismerősömtől származik – és azt hiszem ide tökéletesen illik: Zooey Deschanelra mondhatjuk, hogy ő bizony ridiculously beautiful. Nem tudom megmondani miért van ez, talán a szemei, vagy az arca. Olyan megfoghatatlanul szép. De, hogy ne csak veleszületett adottságait méltassam: színészként is megállja a helyét. Igaz, hogy itt nincs nagyon mit domborítania, mert erre a forgatókönyv nem ad lehetőséget, de amit rá oszt, azt tisztességgel megoldja.

Ha független film, akkor kötelező a jó soundtrack. Itt ezt meg is kapjuk. Kellemes dallamok szólalnak meg a film kicsit több mint 90 perce alatt. Érdekes jelenség, hogy a függetlenfilmeknél mennyivel nagyobb hangsúly van a zenén. Mondjuk én nem bánom: jó film, jó zenei aláfestéssel. Igazi ínyenc is lehet, csak valami megfoghatatlan pluszt is kell nyújtania és már kész is.

Ez az apró plusz nincs meg, így szimplán csak egy kellemes filmélmény. A roadmovie-k szerelmeseinek pedig már majdhogynem kötelező darab. 8/10.

"…az élet küzdelem
S az ember célja e küzdés maga."

Ez a film nem egy valóra vált álomról szól; ez sokkal több annál. Persze az is benne van, de csak egy a sok réteg közül, amit érdemes megemlíteni. A leggyorsabb Indian egy szívhez szóló mese, egy félig-meddig road movie-ba csomagolva, amit Roger Donaldson rendező tár elénk.

Burt Munro utazását követhetjük Új-Zélandtól egészen az USA-beli Bonneville-ig. Burt egy megbütykölt 1920-as Indiannel szeretné megdönteni a sebességrekordot. A történet nagyjából ennyi, persze közben akadnak leküzdendő akadályok, de hősünk pozitív hozzáállásával semmi sem lehetetlen.

Road movie, de mégsem. Nagy utat tesz meg Burt, és a filmben ezt hosszan tárgyalják is. Azt mondják nem a megérkezés a lényeg, hanem maga az utazás. Ez itt pont fordítva van. Az utazás nem fontos, nem jellemformáló hősünk szempontjából. Burt jelleme egy tapodtat sem mozdul arról a szilárd talajról, amit az elején láthatunk. Ez a furcsaság talán azért van, mert Burt nem az utazásért kel útra, hanem a megérkezésért. Hogy mikor megérkezik, egy álomba érkezzen. Elérhesse azt, amit 25 éve hajszol, és hogy bebizonyítsa a világnak: öregember nem vénember.

Útja során hősünk megannyi akadályba ütközik, amiket két dolog segít legyőzni: ez nem lenne más, mint a végtelenül pozitív világszemlélete és egy megingathatatlan hite. Ezt az optimista világlátást Anthony Hopkins nagyszerűen prezentálja számunkra. Minden megszólalásában, minden mozdulatában ott van a fáradhatatlanság, és a hit, hogy ő végigviszi, amit elkezdett. De ezen felül még megteremt egy olyan feelgood hangulatot is, ami sokáig kitart. Reményt ad az elkeseredetteknek, és célt az élet sűrűjében elveszetten bóklászóknak. Persze csak képletesen.

És itt még csak a felszínt karcolgatjuk. Eddig csak a nyilvánvalóról szóltam, amit tálcán nyújtanak át, amiért nem kell "megdolgozni". Ha lejjebb ásunk a filmben találunk még témákat, amihez érdemben hozzátesz. Például vidék-város ellentét. Talán itt kicsit még árnyaltabb, mert nem szimplán vidékről érkezik Burt, hanem Új-Zélandról és persze onnan is vidékről. Hozza magával azt a pozitív attitűdöt, azt a világszemléletet, hogy mindig van két jó szavunk egymáshoz. Mindig nyitott az emberek felé, keresi a lehetőséget, hogy kapcsolatot teremtsen. Ez az, ami hiányzik a nagyváros emberéből. Túl sokan laknak egy helyen és ezért a másik baja hidegen hagyja őket.

Jó példa erre, mikor Burt először lép amerikai földre, és csodálkozik, hogy az utakon mindenki dudál a semmiért. Ezen csodálkozik, pedig a "városi embernek" ez a természetes: ideges, stresszel és szarik a többi ember fejére. Ezt testesíti meg a taxisofőr is.

Azért kapunk az emberiség jó oldalából is rendesen. A segítőkészségből, és valamennyire az egymás iránti tiszteletből is. Ez már inkább a bonneville-i helyszínre jellemző. A sebességért rajongók befogadják az öreget és segítik a célja elérésében. Itt már kicsit meseszerűvé válik a film, mint minden álom beteljesülésekor.

If you don't follow your dreams, you might as well be a vegetable.

Egészen az utolsó képsorokig jól titkolják, hogy a történet megtörtént eseményeket dolgoz fel. És elsőre nehéz elhinni, mert tényleg annyira mesébe illő, de aztán kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy néha az álmok tényleg valóra válnak.

A technikai részletekre is kitérve: Anthony Hopkins hatalmas alakítást nyújt. Félve mondom, mert közel sem láttam elég filmjét, de talán élete egyik legjobbja ez. Uralja a vásznat a játékidő minden percében, így a mellékszereplőkre már alig jut figyelem. És ha már valamelyest road movie, akkor adott a lehetőség a nagyszerű fényképezésre is. És itt bizony látunk is belőle párat. Például mikor az amerikai utakat rója, ilyen helyzetekben mindig jelen van, hogy a nagy semmi van a képen. Sivatag, vagy itt éppen préri szerű táj. Jobbra is, és balra is egészen a horizontig. Talán ez már a sablonosság határait súrolja, de a látvány feledteti velünk ezt a tényt.

Ez az új-zélandi film mindenképpen megdobogtatja a szívünket. Egy nagyon is szerethető alkotás, ami néhol már mesébe illik. Összességében 8/10-et ér, ha már számosításra vállalkozom minden alkalommal. (Talán erről le kéne szoknom.)