Az elmúlt időben a címben szereplő színész két filmjéhez is volt szerencsém. A két film között majdnem 10 év telt el s emberünk megemberesedett ez idő alatt. Pontosabban felszedett pár kilót. Ráadásul ezt úgy tette, hogy nagyon meglátszik, teljesen más karaktere lett az arcának. Ez mondjuk csupán érdekes, de egyáltalán nem fontos.

Az első film a Jack és Jill a világ ellen. Tipikus romantikus film. A készítők semennyi fáradtságot sem vettek, hogy csak egy kevés eredetiséget is vigyenek bele. Meglátja, megszereti, összevesznek, kibékülnek a legvégén pedig „happily ever after”. Ennél többet képtelen nyújtani a film. Közepesen gyenge, sőt talán csak simán gyenge. Igazából háttérzajnak tökéletes, a tejes figyelmünket nehezen kötné le, mert minden történés kiszámítható.

Egy reklámszakember és egy beteg lány egymásra találása. A lány szerepében Taryn Manning. Eddig még egyetlen filmben sem láttam, de itt nem nyújtott olyan meggyőző teljesítményt, hogy rohanjak és beszerezzem pár filmjét. Játéka néhol teljesen hiteltelenné válik, és ez már az élvezhetőség rovására megy valamelyest. Freddie megállta a helyét, bár az érzelmek árnyalt kifejezésénél még van hova fejlődnie.

Mint már említettem, háttérzajnak tökéletes, viszont mint egészestés film csődöt mondott. Elsősorban a forgatókönyvön bukott el, mert lehetnek akármilyen bénák a színészek egy romkomban azért elvegetálnak annyira, hogy jól szórakozzunk.

A másik csodás darab a Wing Commander, magyarul Az űrkommandó. No, talán ki sem kell emelnem, hogy a magyar cím egy hatalmas melléfogás. Nemcsak, hogy köszönőviszonyban sincs az eredetivel, de még bénán is hangzik. A film maga 1999-ben került a nagyközönség elé. Valójában egy B listás akció-scifi.

A díszlet hagy némi kívánni valót maga után: a filmbeli vadászgépek erőteljesen hasonlítanak a II. világháborús társaikhoz. A különbség csupán annyi, hogy ezek az űrben repkednek. A hordozóhajót pedig egy az egyben tengeralattjárónak nézhetnénk, ha nem látnánk a csillagokat körülötte. Kívülről is, belülről is meglepő a hasonlóság. Lehet ez volt kéznél. Az ellent legalább maszk mögé dugták. Zöld és erőteljesen kutyára hasonlító (de csak arcban, mert azért 2 lábon járnak) lények ők, akik az emberiséget teljesen el akarják törölni, mindenféle különösebb ok nélkül.

Végül is eltekinthetünk a díszlet gyerekbetegségeitől, mert az élvezhetőséget egyáltalán nem rontják, sőt néhol jókat lehet rajta mosolyogni. A történet középpontjában Christopher Blair hadnagy áll, aki a zarándokoknak (az űr első felfedezőinek) leszármazottja és mellesleg ezért közmegvetés tárgya. Viszont genetikai adottsága, hogy nagyszerűen navigál az űrben és olyan helyen is képes (teret) ugrani, ahol más nem. Még a számítógép sem. Aztán megmentik az emberiséget, a galád támadókat pedig egytől egyig átsegítik a másvilágra.

Itt színészi fronton azt kapjuk, amit elvárhatunk. Van egy kevés dráma, ami persze nem megy olyan jól, mert akkor már tényleges érzelmeket kéne látni az arcokon, de ezen kívül minden a helyén van. A karakterek teljesen a sablont követik: van vagány pilóta, visszahúzódó világmegmentő, bölcs és rejtélyes kapitány, valamint női felettes. Persze még sokan mások, de ők már nem férnek a felsorolásba.

Gyengécske történet és a már-már viccesnek mondható díszlet ellenére élvezhető másfél órát ígér (és ad is) a film. Üde színfolt volt Tchéky Karyo, a mogorva kapitány szerepében. Sokat gondolkoztam, hogy honnan olyan ismerős az arca, de végül rájöttem, hogy a A magban volt bombaszakértő.

Az angol elképzelés egy átlagos tini-filmről. Az amerikai tucat filmekből ismert kliséket nélkülözi, ez persze nem azt jelenti, hogy valami „hű de nagyon” egyedi filmet láthatunk, csupán a lúzerből nagymenő és a hamupipőke történetek hiányoznak itt.

Georgia Nicolson, 14 éves, és két nagy problémája van az életben. 1. a szülei. Nem engedik el az éjszakába, pedig ő már felnőtt(nek tartja magát). 2. még nincs barátja, de még egy fiút sem csókolt meg. Az iskolába új testvérpár érkezik és természetesen szemet vetnek rájuk. Már csak el kell csábítani őket. Georgia nem fél bevetni néhány aljasnak is mondható trükköt a cél elérése érdekében, hogy aztán a saját bőrén tanulja meg, hogy a tetteinek következménye van.

A végén persze nagy a happyend és mindenki megkapja azt, ami jár. És bizony így lesz teljes a kliséhalmaz. Ebben a műfajban nehéz újat mutatni és talán minek is, ha a már bevált tökéletesen működik. Ennek fényében nem róhatjuk fel a sablonosságot holmi főbenjáró bűnként. El kell siklanunk ezen „apróság” fölött és élvezni amit kapunk. Derülni azon, hogy a lányok mekkora problémát csinálnak egy „See you later” elköszönésből és még sok ehhez hasonló tényleg mondvacsinált problémán.

Színészi fronton meglepő módon majdnem a filmbeli koruknak megfelelő színészeket kapunk. Nincsenek huszonéves tinik és gimis egyetemisták. Ennek megfelelően nem kifejezetten kényeztetik a látóidegeinket. Sem a lányok, sem pedig az operatőri munka. Alakítások terén viszonylag elégedettek lehetünk. Csak néha-néha fordult elő, hogy a falra akartam mászni. Felnőttek alig tűnnek fel, így minden csak a kamaszkorú színészeinken áll vagy bukik. Inkább az előbbi, így marad élvezhető a film.

Kritikus pont, hogy mennyire vicces a film. Ha csak tudjuk, hogy itt nevetni kéne, de nem megy, akkor kidobhatjuk az egészet a kukába. Viszont, ha ülnek a poénok és szakadunk a röhögéstől, akkor ez egy gyengébbecske darabot is megmenthet. Most valahol a középúton vagyunk. Akadtak nagyon jó pillanatai a filmnek, de volt néhány helyen, ahol leült és percekig még egy mosolyt sem sikerült kicsalni.

Összességében középszer (az 'e'-t semmiképp ne olvassuk 'a'-nak) a film, egynek elmegy. Nem szabad magasra helyezni a lécet és akkor könnyedén megugorja. Elővenni nem sokszor fogom, viszont kihagyni kár lett volna. 

Mikor először olvastam, miről fog szólni a film, rögtön az Amerikai história X jutott eszembe. Aztán hamar be kellett látnom, hogy az egyetlen kapcsolat a rasszizmus. Égészen más oldalról és módszerekkel közelít és persze egy tökéletesen más környezetben. A rasszizmus mellett még rengeteg súlyos kérdést vet fel, de közben nem süllyed le egyszer sem, fenn marad a felszínen, mint egy csónak.

’83, Anglia. Shaun hazafele ballag egy iskolai balhé után. Beleakad pár skinhead srácba, akik nemcsak a barátai, de inkább a családjává válnak. A dolgok akkor kezdenek elromlani, mikor Combo visszatér. Az eddig csak életstílusban jelentkező skinhead eszmét átformálja. Tartalmat ad a formához, érzelmekre alapuló hátteret, ami könnyedén utat talál egy kisfiú szívéhez (legfőképpen az adott környezetben).

Több oka is van, hogy Combo szavai telibe találnak Shaun esetében. Talál felelőst apja halálára és egy apa-figurát is Combo személyében. Valakit, akiről úgy gondolja képes betölteni azt a bizalmi pozíciót, amit az apja maga után hagyott. Az idegengyűlölet és a rasszizmus már csak „kapcsolt áru”. Egy szövődmény, ami elkerülhetetlen és erre csak a saját kárán tud rájönni.

Most még belelendülhetnénk, és oldalakon keresztül lehetne elemezgetni, hogy mit is akar a film. Sok probléma, sok kérdés, és kevés válasz. Talán ez teszi azzá ami. Hogy nem süllyed el valamelyik kérdés tárgyalásában, nem ás túl mélyre, csak épp annyira, hogy megmozgassa a gondolatainkat. Felkavarja a fullasztóan poros és állott levegőt körülöttünk. Lassan, de biztos belesüppedünk egy kényelmes világnézetbe, ahol minden szép és jó. Ezt próbálják elhitetni velünk többször egy nap. Ez Hollywood. És szerencsére vannak, akik az „álomgyáron” kívül élnek, mint Shane Meadows és megpróbálnak visszarángatni a valóságba.

Bár ’83 és a környezet autentikus, már-már ijesztő jelleggel, de mégis a mának szól a film. Minden díszlet: a kocsiktól kezdve, a ruhákon át egészen az utcákig, árasztják magukból a hangulatot (és persze a profizmust is a készítők részéről).

Minden kétséget kizáróan a középpontban Shaun van. Az őt alakító Thomas Turgoose nagyon jól játszik fiatal kora ellenére. Nem várnánk tőle túl sokat és talán ezért annyira hatásos a játéka. Combot Stephen Graham varázsolja a vászonra. Sok jó pillanata közé néha becsúszik egy-egy gyengébb is. Ilyenkor kicsit hiteltelennek tűnik, de a film gyorsan átlendül ezeken a jeleneteken, így összességében nem mondhatunk rá rosszat.

Az utolsó jelenetek túl didaktikusak ezért tűnhet szájbarágósnak. De ez csak a felszín. Az elsődleges mondandó így mindenki számára közérthető, gondolkodás nélkül befogadható. És aztán van még az, amit nem próbáltak az utolsó 5 percben elmondani. Ránézünk a teljes játékidőre, újragondolunk pár mozzanatot és ekkor tárul fel az igazi értéke a filmnek.

A "nyúzzunk le még egy bőrt" típusú folytatások mintapéldánya ez. Volt valami, ami megjelenésekor nagyot szólt és még pénzt is hozott a konyhára. Erre, évekkel később, mikor nincs jobb ötlet előhúzzák a kalapból, hogy ezt most folytatni kéne (még akkor is ha lezárt egész volt, és eredetileg semmilyen folytatást nem terveztek), mert garantált a siker. Elsősorban pénzügyi persze, mert a popcorn mozit zabáló tömegek odavannak a folytatásokért.

Itt a második rész elején egy kevés múltidézéssel kezdjük, hogy mindenki tisztában legyen a történésekkel. Bepillantást nyerünk Alex "eredet történetébe", majd pedig gyorsított változatban élhetjük át az első rész teljes cselekményét. Ezzel nálam megalapozták azt az érzést, hogy mikor kezdünk már. Ezeket már láttuk, minek még egyszer megnézni, mikor elsőre is elég volt. Aztán végre-valahára elérkezünk a mába, kezdődhetne a végtelen nevetés. Vagyis ezt várnánk, aztán kapunk, amit kapunk.

Csúzli-starttal indított repülő és irány NYC és a kényelem. JFK helyett landolás Afrika szívében, a szavannán. Véletlen egybeesés, hogy mindenki megtalálja a hozzá hasonlókat és még család újraegyesülést is láthatunk. Történet körülbelül ennyi, még kölcsönöztek egy keveset az Oroszlánkirályból (még a kinézetük is hasonló), így a hatalomért folytatott harc sem maradhat el.

Minden szereplő kapott egy külön szálat, de középpontban mégis Alex családjának újraegyesülése áll. Ez a szétszabdaltság lehetne jó is, de nem az. Mindenkinek kell szerepelnie, ezért nincs idő kibontani a lehetséges jellemeket. Az esetleges jellemfejlődésről már ne is beszéljünk.

A gyenge forgatókönyvet még csak-csak elnéznénk, ha minden percben lekötnék a rekeszizmainkat. Itt is komolyabb hiányosságokat tapasztalhatunk. Valahogy nem vicces semmisem. Látjuk, hogy itt bizony most nevetni kéne, de nem megy. Még erőltetve sem. Már a pingvinek sem a régiek, de még így is messze ők a legviccesebb karakterek a filmben.

Nem azt mondom, hogy lehetetlen nevetni a filmen, csupán fényévekkel marad el az előző rész mögött, az elvártakat pedig már ne is említsük. És hogy jót is említsek, volt azért néhány villanás a filmben, ami nagyon a helyén volt. Ilyen például a szakszervezeti tárgyalás, de sajna abból sem hozták ki a maximumot.

Egy állatokra kihegyezett mesében jobb ha az emberi jelenlétet minimalizálják és csak a beszélő, táncoló (már-már teljesen emberi) állatokra koncentrálnak. Ehelyett itt behozták a vén nyanyát és a New York-i tömeget. De ami még ennél is jobban taszított engem, hogy az amerikai népet éltették. Ez még önmagában nem lenne olyan nagy cucc, de ha tovább gondoljuk: a felnövekvő nemzedéket kondicionálja arra, hogy Amerika mennyire szuper. Ezt a gondolatot nem fűzném tovább, folytassa mindenki saját belátása szerint.

Az előző részben a zenét nagyon eltalálták főleg az I Like To Move It című számmal. Itt semmi ehhez hasonlót nem kapunk. A zene teljesen semmilyen. Észre se lehet venni, csak zörej, mert a párbeszéd nélküli részekben nem lehet csönd.

Fényévekkel az első rész mögött kullog, érződik rajta, hogy nem a szórakoztatásért készült, hanem a bevételért. Ez egy nagyon rossz tendencia, változtatni kéne…

Smart People

Egy széthullott irodalom professzor, egy perfekcionista tini, egy életművész nagybácsi és a családból szabadulni vágyó báty. Ebbe az idillinek kicsit sem mondható környezetbe esik be Dr. Hartigan.

Dennis Quaid, Sarah Jessica Parker, Thomas Haden Church, Ellen Page. Impozáns színészi gárda. És jól is alakítanak. Csak Parker kisasszony lóg ki sorból. Az ellenérzéseim vele szemben sajnos befolyásolják az objektív látásmódom, de ettől függetlenül szerintem még mindig elég bénán játszott itt. Nálam anno berakta magát az irritáló new yorki szingli skatulyába, aki ráadásul nem tud rendesen öltözködni. Majdnem miatta szalasztottam el ezt a filmet, ami szerencsére nem történt meg.

Furcsa egy társadalomképet fest, végig elég pesszimista hangvételű, amiből csak egy kicsit enged fel a végére. Valamiért egy feelgood mozira számítottam, ehelyett nagyon borongós volt. Ezt eleinte nehezen emésztettem meg, de mikor sikerült már nem voltak gondok. Végeredményben egészen kellemes élmény volt.

Út a vadonba (Into the Wild)

Meg lehet próbálni megragadni a lényeget, de ne számítsunk sok sikerre. Szóban nem lehet visszaadni azt az élményt, amit a film nyújtani tud és nyújt is. Egyszerűen csak látni kell. A képek magukért beszélnek: csodálatos tájakon játszódik, és az élményt még intenzívebbé teszi a profi operatőri munka.

Színészi fronton mindenképpen szót kell ejteni Emile Hirsch-ről. Nagyon sok jelenetben egyedül van csak a vásznon. Könnyen válhatna így unalmassá, monotonná a film, de mégsem teszi. Ez pedig nagy részben Emile Hirsch érdeme, aki felnő a feladathoz és tényleg kiemelkedő alakítást nyújt. A fel-feltűnő mellékszereplők, pedig csak színesítik a filmet.

Már annyian kivesézték ezt az alkotást, hogy több szót nem érdemes rá "vesztegetni". Csak hát azok a képek… Nem lehet velük betelni. Én nem tudok, elnézegetném még egy darabig.