Elöljáróban érdemes elmondani, hogy a megújult Magyar Nemzeti Filmalap már 2011-ben elindította a Filmíró Napok programsorozatát.  Ez egy korábbi és nagyobb cél következményeképpen valósult meg. Ez cél pedig, hogy a jelenleg komoly átalakulásban lévő magyar filmipar – némiképp az amerikai mintát követve – profitközpontúbbá váljon, ugyanis a filmkészítés – sajnos, vagy nem sajnos, de –  a legdrágább művészeti ágazat. Márpedig ahhoz, hogy a produkciókra kiutalt milliós nagyságrendű pénzügyi támogatások megtérüljenek, felvevőpiacra, vagyis kíváncsi közönségre van szükség. Ez egy ilyen kis országnál, mint a mienk, eleve nagyon problematikus (nem csak hogy kevesen vagyunk egy filmipar eltartására, pluszba még a magyar lakosság elenyésző százaléka jár moziba – és ha mégis, javarészt nem a hazai alkotások megtekintése miatt). Ha pedig nincs bevétel, akkor a támogatásokból, kuporgatásokból leforgatott (de művészeti viszonylatban még így is nagyságrendileg drága) filmecskék elszívják a Filmalap pénzét. Bár való igaz, hogy a művészet támogatása végtelenül nemes gesztus, de van egy pont, amikor már az utolsó garas is kigurul a kincseskamrából – és a bús magyar művészfilmesek magukra maradnak. Árujukat nem tudják széleskörűen eladni, ráadásul már mecénásuk sincs. És ekkor toppan be a képbe egy kedves, korábban Amerikában karriert befutott producer (Andy G. Vajna) és hozzáértően azt mondja:

„Emberek, a filmkészítéshez pénz kell! Csináljunk egy olyan filmipart, ami profitot hoz, és majd a felgyülemlett pénzből lehet művészkedni! De előbb jó, széleskörűen nézhető és eladható filmeket gyártsunk! Ennek első és legfontosabb alapja a jó forgatókönyv.”*

Ezzel el is indulnak a forgatókönyvírásra és profitközpontú filmkésztésre orientálódott kurzusok, akárcsak ez, amelyiket az imént felvezettem. A 2011-es indulás után, ebben az évben is folytatódik. Az őszi szemesztertől a Filmíró Mesterkurzusok hétvégéi egy-egy világszerte elismert forgatókönyvíró személye köré szerveződnek.

Így ezúttal, az első bemutató konferencián (amelyre alapvetően a magyar filmkészítőket, illetve filmszakos hallgatókat hívtak) Oliver Stone volt a díszvendég. Helyileg a Puskin moziban tartott rendezvény előzetes regisztrációt kívánt, és aki szerencsés volt, pénteken 11:00-kor már sorban állhatott a belépést biztosító karszalagjáért.

A kétnapos kurzus első felvonásaként a vendégként érkező filmíró/rendező egyik korai nagysikerű alkotását vetítették le a lelkes közönségnek: az 1987-es Tőzsdecápákat (Wall Street), Charlie Sheen-nel és Michael Douglas-szel a főszerepben. Az ezt követő rövid szünet után megérkezett Andy Vajna, Oliver Stone-nal az oldalán, akit lelkes üdvöléssel köszöntött a várakozással teli tömeg.

 Az „oktatás” lényegében kérdez-felelek formában folyt, angol nyelven, részben vezetéssel, de gyakorlatilag mindenkinek megadatott a lehetőség, hogy feltegye kérdését a nagysikerű amerikai alkotónak. Mr. Stone frappáns és humoros válaszok keretein belül mesélt személyes tapasztalatiról a szakmában és alkotói munkamódszereiről: hogyan fest meg egy karaktert, mi motiválja egy filmötlet megszületésénél és kidolgozásánál, általában mennyi időt tölt egy végleges forgatókönyv megírásával, stb.

A félórás szünetekkel szabdalt beszélgetés befejezése után az estét vetítés zárta. Legújabb alkotása, a Vadállatok pörgött ezúttal a mozivásznon. A Filmíró hétvége második napján, azaz szombaton az előző nap mintájára folytatódott a konferencia, ám ezúttal a kérdések az utóbb említett filmje köré csoportosultak.

Amellett, hogy ezúton fejezem ki hálám a szervezők felé, amiért ebben részt vehettem, külön kiemelendő: a Puskin moziban, ezen hétvégén a magyar filmszakma krémje ott volt és tiszteletét tette egy olyan nagy alkotó előtt, aki már kezében tarthatta párszor azt a bizonyos arany szobrocskát.

Oliver Stone Oscar-díjas alkotásai:

1978: Éjféli expressz (forgatókönyvíró)

1986: A szakasz (rendező)

1989: Született július 4-én (rendező)

*Az Andy Vajna szájába adott szavak természetesen nem hangzottak el ilyen formában, ez az írói agy szüleménye.

A film a 60-as évek Amerikájába repít minket, ahol Truman Capote író/újságíró életének legnagyobb fordulópontját követhetjük nyomon. A New York Times 1959. november 16-ikai számában brutális gyilkosságról olvas egy szösszenetnyi cikket: egy kansas-i kúrián embertelen kegyetlenséggel lemészároltak egy jómódú farmercsaládot. Capote fantáziáját megragadja a nem éppen mindennapi bűncselekmény és elhatározza, hogy a helyszínre utazva az eset mélyére ássa magát, hogy egy izgalmas beszámolót készítsen. Ám ahogy előrehalad a nyomozás és az író megismerkedik a bűnösökkel is, a részletes újságcikk tényfeltáró regénnyé bővül (In cold blood) – ezzel nagyszabású munkájával Capote nemcsak új műfajt teremt, de világhírű íróvá is válik. De vajon életét mennyire töri ketté két bűnözői lélek mélyreható vizsgálata és a velük töltött idő? Erre a film már csak életrajzi utalást ad.

Az valós ihletésű alaptörténet mondhatni kiváló és megannyi kiaknázható lehetőséggel kecsegtet. Ám a filmes megjelenítés valahogy félresiklik: a történetvezetés vontatott; a dialógusok több szinten sántikálnak: túlerőltetettek, vagy épp csak odadobottak; a bűnözők kivételével az összes karakterrajz már az elején túl élesen felvázolt és a 114 perces filmidő alatt gyakorlatilag alig változik. Truman Capote-ban talán vannak erre utaló nyomok, de olyan kiforratlan és mesterkélt a megfestése, hogy a néző nem tudja eldönteni, valós-e a megjelenített lelki konfliktus.

Ezzel el is érkezünk az alkotás legnagyobb hibájához. A filmben egyszerűen senkivel nem lehet azonosulni. Ez egy szerzői hangnemben megszólaló művészfilmnél még elfogadható és elgondolkodtató lépés, de egy olyan kezdőzetlen nagyjátékfilmnél, mint jelen esetünkben a Capote – megengedhetetlen! (Filmes bevezető előadásomon is utalt rá a prof., hogy ha egy nagyobb szabású alkotásban nincs meg a néző számára azonosulás lehetősége, akkor ott valami súlyosan hibádzik.) Márpedig itt nincs egy valamire való főkarakter, aki legalább csíráiban rokonszenvet keltene. A bűnösök nem nagyon lehetnek, hiszen brutális gyilkosság elkövetői, ami morálisan elfogadhatatlan, bármennyire szépít és kozmetikáz a forgatókönyvíró – viselkedésük nyomokban ugyan a jó oldal felé nem, de a korrekthez közelíti őket, bár a végső rejtély leleplezése ezt is a földbe döngöli.

Truman Capote alakja szintén nem megfelelő az azonosulás szempontjából. Külső megjelenítésében már nyilvánvalóan felhergeli a Közönséget: kifejezetten csúnya kis ember, ellenben látványosan piperkőc, beszédstílusa egyenesen bicskanyitogató, és mérhetetlen gúnnyal viszonyul mindenhez és mindenkihez (egyébként ezt Philip Seymour Hoffman jól alakítja). Ráadásul, ha ez nem lenne elég, még hősnek is teljesen alkalmatlan. Belső tulajdonságai alapján kifejezetten ellenszenves karakter: öntelt (számos társasági jelenetben láthatjuk ékes szószólóként, általában önmagát helyezi piedesztálra); önző (hiszen felhasználja a két gyilkost arra, hogy sikeres könyvet írjon); hazug (barátnak állítja be magát, állandóan elhangzó ígéreteit sosem tartja be számukra, ködösít vagy teljesen elhallgatja az igazságot); ráadásul még gyáva is (miután a két bűnöst halálra ítélik, elmenekül a felelősség súlya elől, majd mentegetőzve magyarázza, hogy ő mindent megtett az ügyük érdekében – ez nyilvánvalóan nem igaz, önmagát is becsapja).

Végső elkeseredésében, a kivégzés után mélységes önsajnálatba és remeteéletbe burkolódzik – személyiségének kiállhatatlan jellemzői önellentmondásba és önmaga felőrlésébe taszítják. Az utolsó filmkép lepörgése után még egy rövid szöveges odabiggyesztésből tudjuk meg az életrajz elővetített és egyértelmű folytatását: megcsömörlik, alkotásra képtelen alkoholistává válik. Egy cseppnyi szánalom sem indul el bennünk, az egyetlen gondolat, ami eszünkbe jut: egy így megfestett karakter megérdemli!

A filmes formanyelv nem kiemelkedő, eltekintve néhány szépen fényképezett, kissé hatásvadász képtől a nyitószekvenciában.

A jó történetalap ellenére a Capote félresikerült alkotás lett, nincs benne közölve jó és rossz oldal, vagy állásfoglalás, a minimális egyensúly teljes hiányával operáló középszerű rutinfilm, de véleményem szerint olyan hibákkal, amiket nem engedhet meg magának egy ilyen nagyköltségvetésű és magát komolyként eladó mű.

4/10

Az amerikai függetlenek egyik legnagyobb alakjaként induló Steven Soderbergh (Szex, hazugság, video; 1989) több hasonlóan pályakezdő alkotótársával együtt – mint például Tarantino, aki szintén a független filmes Sundance fesztiválon debütált első alkotásával (Kutyaszorítóban; 1992) – a kilencvenes évek végére teljesen beolvad a nagy filmes stúdiók hatalmi körébe, némiképp feladva ezzel az amerikai filmkultúrában sajátosan megszólaló szerzői hangját. Erre tökéletes példa az Ocean’s trilógia, mely nagy költségvetésével, akciódússágával, szép számú színészóriások szerepeltetésével behódol a gördülékeny nagyjátékfilmekre éhes közönség vágyainak. A pályában érdekes törésnek számít ebből a szempontból a Solaris. Az Ocean’s Eleven után készült egy évvel – és bár az egyik nagy stúdió logója tűnik fel az introban - hangnemében, megalkotottságában és kérdésfelvetésében egy különleges visszaugrás a szerzőiséghez.

 A 2002-es Solaris Soderbergh nagy főhajtása egy kultikus legenda előtt – ez pedig nem más, mint Stalislav Lem nagy múltú és azonos című regénye, mely megingathatatlan alapját képezi a sci-fi irodalomnak; illetve ez ebből készült 1979-es, orosz filmadaptáció, Andrej Tarkovszkij kézjegyével. Az amerikai rendező elhivatottságát mutatja ez irányban az is, hogy nemcsak a forgatókönyvet írta, de az operatőri munkakört is magára vállalta – ennek eredménye szépen megmutatkozik az új Solaris-on: egységes, minden percében átgondolt és megkomponált mű született.

Dr. Chris Kelvint váratlanul azzal a feladattal bízzák meg, hogy utazzon a Prometheusra, egy távoli űrállomásra, ahol egy kutatócsoport nem mindennapi égitestet vizsgál, az élő óceánokból felépülő Solarist. Kelvin érkezése után egyre különösebb jelenségekre lesz figyelmes – a csoport még életben maradt tagjai paranoid viselkedési jegyeket mutatnak, többen eltűntek, vagy öngyilkosok lettek. Amint a doktor is álomba merül, rádöbben, hogy a bolygónak hatalma van felette – az álmaiból táplálkozva materializálja az egyén számára azokat a személyeket, akikre bűntudattal emlékezik vissza. Kelvin napról napra a felesége mellett ébred a szűk űrkabinban. De vajon hogyan lehetséges a lélektani hadviselés, ha valami annak a képében támad ránk, amit a legjobban szeretünk?

A különleges film központi alakjának a rendező egy, már Ocean’s-ben kipróbált színészt tesz meg: George Clooney-t. Nem hoz csalódást! Zseniálisan lényegül át egy egészen más, komoly karakterré, arcának legkisebb rezdülései is megmutatják a pszichéjében dúló lelki vihart.

Bár a Solaris műfaji besorolása leginkább a sci-fi felé közelíti, a kategória nem ennyire egyértelmű. Több szempontból sem nyújt tudományos magyarázatot bizonyos jelenségekre, a filmidő előrehaladtával a cselekményen eluralkodik egyfajta válaszok nélküli, nyomasztó fantasztikum, aminek a főhős kiszolgáltatott. Tehetetlen a bolygó sajátos, érzelmi világot megcélzó „üzeneteivel” szemben. Míg eleinte szigorú racionalitással kíván megszabadulni felesége (Natascha McElhone) képétől, ennek értelmetlenségét belátva ragaszkodni kezd az alakhoz. Kelvin egyre tétlenebb és passzívabb lesz, a film pedig egyre lélektanibb.

 A Solaris nem egy akciófilm. Nincsenek hadakozó lézerkardos katonák, sem űrharc, vagy ufó támadás. Még egy pisztoly sem dördül el. A jövő és a magába záró, sötét űr mindössze közeg – a hangsúly a lélek vizsgálatára, és a kérdésfelvetésre tolódik át.

Ezt kísértetiesen támasztja alá a látványvilág és az atmoszféra kifinomult megalkotása. A kamera gyakorlatilag nem mutatkozik külső terekben. Apró, bezárt, szinte klausztrofób helyeken járunk, az űrkabinok elválasztanak a kiismerhetetlen külvilágtól: az űrtől és az élő bolygóóriástól. A lélek zaklatottságát és bizonytalanságát hivatott alátámasztani a sok ferdén fényképezett kép, illetve az pillanatnyi asszociációkra kacsingató hirtelen flashback-ek – az elbeszélés mozaikszerűen széttagolt. Az emlékek aranyfényű, meleg színekben úszó értéktelített képei erős kontrasztban állnak az űrállomás jelenében megmutatkozó hideg árnyalatokkal és sejtelmes, néha már ijesztő, neonos félhomállyal. A lebegő atmoszféra megalkotásában persze igen nagy szerepet játszik Cliff Martinez üveghangú, szférikus zenéje, háttérben a gyönyörűen, de mégis valahogy taszítóan megfestett, kékben, vagy narancsban úszó organikus égitesttel.

Érdekes, elgondolkodtató film, melynek néha már vontatott lassúsága az orosz előd (Tarkovszkij) stílusát idézi, miközben a lélektaniságot erősíti. Annak nem tudom ajánlani, aki látványos akció-szekvenciákra vágyik, ez nem az a típusú alkotás! Aki viszont filozofikusabb természet és képes belehelyezkedni egy sajátos közegben megmutatkozó elmejáték lassan kibontott történetébe, az nézze meg!

 (Közönséget megosztó jellege miatt tényleges pontozás nélkül ajánlom.)

David Fincher 1999-es filmje mára már klasszikussá vált. Úgy vélem, érdemes erről a nagyszabású, minden percében kidolgozott alkotásról megemlékezni egy rövid bejegyzés erejéig.

A történetet egyes szám, első személyben hallgathatjuk végig egy jólszituált, ám életében megkeseredett, némiképp cinikus világszemléletű, középkorú férfi szájából (Edward Norton). Jacknek szólítja magát. Önmaga megértéséért, a közösségbe tartozás érzéséért és életválságából való kilábalás érdekében csoportterápiákat kezd látogatni. Sorsa azonban akkor vesz 180 fokos fordulatot, amikor üzleti útról hazafelé tartva megismerkedik egy furcsa idegennel – Tyler Durennel (Brad Pitt). Hazaérvén szívvel-lélekkel berendezett lakását szándékos robbantás eredményképpen romokban találja, így végső kétségbeesésében felhívja a férfit. Barátságuk sajátos útvonalat követ – a mindennapi élet stresszének feloldására egy új módszert találnak ki: a mélypontot keresik. Ezt pedig a végletekig tartó bunyózással, harcolással, egymás péppé verésével érik el. Ám az időközben kibővült Harcosok Klubja néven futó „extrém szakkör” hamarosan kimutatja a foga fehérjét: méghozzá a pusztításban és a személyiségtorzulásban. A csattanót természetesen nem lövöm le, de annyit elárulok – filmélményeim egyik legfrappánsabbika volt a Harcosok Klubjának zárlata!

A történet finoman adagolt, pont annyit enged meglátni a közönség számára, hogy érezzük, az alkotó vezetésére vagyunk bízva a félhomályban. Ez pontosan, szinte már mértanilag kiépített koncepcióra utal, a forgatókönyv messzemenőkig zseniális.

A sajátos, szubjektív narráció több kiaknázható lehetőséget is felkínál az alkotónak, és szerencsére Fincher él is ezekkel. Az elbeszélésmód egyrészt a történetet is személyessé teszi, nézőként sokkal könnyebben azonosulunk a főszereplővel.  Másrészt mély lélektani irányultsággal kecsegtet: a Harcosok Klubja sokrétűen és szerteágazóan vizsgálja a modern világban elveszett személyiség torzulását, az erőszak és brutalitás működését az emberi elmében, illetve a pszichikai és fizikai határok feszegetését.

Emellett erőteljes a szektaként működő, földalatti klub alig távolságtartó vizsgálata, az emberi nem közösségbe tartozási igénye/vágya (akár az egyénisége árán is) és hogy ebben milyen szerepe van egy karakteres vezéregyéniségnek. Elég egy eszme és egy vezető, máris szerteágazó terroristaszervezet alakulhat ki? Meddig mehet az ember, hogy kiteljesítse azt, amiben hisz? Az egyre erőszakosabb és sürgetőbb kérdésfelvetés szinte behálózza a nézőt - és az elején oly erős azonosulás hamvaiba hull. Távolságtartás és szenvtelen elítélés lesz úrrá rajtunk.

A kérdésfelvetéssel párhuzamosan erősödik a képi világ megformáltsága. Egyre inkább előtérbe kerül a brutalitás: bordák repednek, arccsontok törnek, vér fröccsen minden percben. Az eleinte durva csínyeknek elkönyvelt cselekedetek a film végére erőszakos és provokatív terrorakciókká fajulnak. Mert nincsenek határok, ha az elborult elme irányít.

Egyébként a film formanyelve minden ízében profi. Valami folyton robban, vagy pisztoly dördül, ököl csapódik egy véres arcba. Akciódús, jól megkomponált felvételeket láthatunk, kidolgozott hangaláfestéssel (nem véletlen, hogy Legjobb hangvágás jelölést kapott a 2000-es Oscar-on) – a néző egy percig sem unatkozik.

Ehhez a színészi játék is nagyban hozzájárul: Brad Pitt hihetetlen átalakulást nyújt a megzabolázhatatlanul öntörvényű, szabad Tylerből eszelős terroristavezérré; Edward Norton hitelesen alakítja az önmagát kereső, de a világban elvesző, torzult embert; Helena Bonham Carter pedig hozza a tőle már megszokott karaktert (egy cseppet sem unalmasan!).

Nem mondom, hogy a kedvenc filmem a Harcosok klubja. Brutalitásával és durva tematikájával bennem ellentétes érzelmeket váltott ki – tiszta tetszést aligha. Fincher célja viszont valószínűleg ez is – pont ettől olyan zseniális a stílusa.

Egy ilyen klasszikust oktalanság lenne pontokkal bekategorizálni, ezért zárlatként még csak annyit: Mindenkinek látnia kell!