Az emberi akaraterő és kitartás nem ismer határokat. Lehetne még mindenféle egyéb magyarázattal próbálkozni, de ez a film tisztán erről szól. Van egy tehetséges lány, aki rosszkor lógatta a karját az óceánba és egy cápa egészben lenyelte a belógatott kart. Egy szörfös fél karral – valójában bárki fél karral. Alapvető mozdulatsorokat kell újratanulnia, olyanokat, amin eddig nem is gondolkozott és akkor még arról nem is volt szó, hogyan fog újra a szörfdeszkán brillírozni.

A Soul Surfer egy valós eseményeken alapuló megkapó történet. Kicsit lassan indul ugyan – nem teljesen értem, hogy miért tartott fél óráig felvázolni a főbb szereplők kapcsolatait és motivációit, amikor itt nincsenek hatalmas titkok, sem a felsőbb vezetést átszövő összeesküvések. Ez egy szerencsétlenül járt lány hétköznapi története. Ennyi és nem több.

Az elején ugyan nehezen indul, és a tempó nem is gyorsul sokat, de unalmassá sosem válik a film. AnnaSophia Robb (ismerős lehet a Híd Terabithia földjére című filmből) elhiteti velünk, hogy egy cápa tényleg leharapta a karját. Kellemes meglepetés ez a lány, remélem a jövőben még láthatjuk jó szerepekben. Néhány ismerős arc is feltűnik a vásznon, néhány ismertebb névvel karöltve. Mindig csodálkozom, hogy egyes ismert színészek milyen könnyen tűnnek el és aztán kisebb produkciókban találják meg a helyüket.

A Soul Surfert már csak a fényképezésért is érdemes megnézni. Persze az óceánt, a homokos partot és a szörfösöket nem nehéz jól fotózni, és ráadásul a világ ezen, igen hideg és mocskos feléről a Hawaii szigetek már egy remegő kézi kamerán keresztül is nagyon csábítóak. Ettől függetlenül a film során akad néhány nagyon jól fényképezett jelenet.

Erre a filmre érdemes rászánni az időt. Nem egy különösen kiemelkedő alkotás, de kellően szórakoztat és elgondolkoztat. A záró vizsga előtt pedig túllök egy holtponton, abba az állapotba, hogy "bármi lesz is én ezt akkor is megcsinálom". 7/10.

Jason Statham neve az utóbbi években legtöbbünknek egyet jelent akció jelenetek tömegével. A minőségre sem szokott panasz lenni. Futnak, lőnek, macsón néznek, és sosem fogynak ki a golyókból. Pont ezt várjuk – nem is kell ennél több egy akció filmbe. Egy(-két) jó csaj mondjuk még elfér, de az már tényleg über alles.

A Killer Elite-ben valamiféle krimi-akció hibridben találjuk magunkat, ahol hőseink nem akarnak az okok után nyomozni – azok nyomoznak hőseink után. Néhány SAS-es tag kicsinálása a feladat. Nem rutinmunka, de egy barátért sok mindent bevállalunk. Danny már szeretne visszavonulni, de még egyszer össze kell rántani a csapatot, hogy Hunter életét megmentsék.

A film úgy halad végig a lineáris történeten, mint egy masírozó díszszázad. Egy fél percre sem pillant ki, vagy esik ki az amúgy csigalassú ritmusból. Az ex-SAS katonák hullanak, a helyzet meg fokozódik, csak a nézőnek képtelenek ezt normálisan közvetítetni. Közben akció-jelenetek nem nagyon tűnnek fel. A gyilkosságok pontosan kiterveltek, de egyáltalán nem látványosak.

Aki látványra éhesen ül be erre a filmre, csalódni fog. Méghozzá nagyot. Az egyetlen említésre méltó jelenetet már majdnem a film legvégén tűnik fel, amikor a kötelezően élményromboló csavarral küzdenek (anti)hőseink. Bár meg kell hagyni, hogy Statham még akkor is egészen virgonc, mikor egy székhez kötve verik pépesre.

Statham mellett Clive Owen és Robert De Niro tűnnek fel. Persze rosszul nem játszanak, de azért nem is kényeztetnek minket, bár De Niro lényegében csak a nevét adja, mert alig láthatjuk. Clive Owen pedig egyszerűen röhejes ezzel a kis bajusszal az orra alatt. Jó csajnak Yvonne Strahovskit választották, és már a Chuckban is jól nézett ki – ez azóta sem változott.

Az egész film szürke – minden téren. A képi világ is, a színészek, a történet, az akciók. Nincs semmi kiemelhető, nincs semmi amiért érdemes lenne moziban nézni. Tévében talán, de még az is meggondolandó. A Killer Elite erősen gyengélkedik a legtöbb fronton, ahol gyengélkedni lehet. 3/10.

A Ponyo tökéletesen illik Hayao Miyazaki filmes életútjába. Már sokat boncolt témákat jár körbe megint, de persze ez egy cseppet sem baj. Miyazaki nagyszerű érzékkel tudja újra és újra a néző figyelmét ugyanazokra a témákra ráirányítani, amit már néhányszor elmesélt. Ugyan mindig kicsit új szemszögből mutatja, de mégis láttuk már ezeket.

A Ponyo esetében is így van. A környezettudatos látásmód majdnem minden Miyazaki filmben fellelhető. Az feltétlen elfogadás és szeretet hasonlóan sűrűn tűnik fel. Mindezt giccs nélkül, könnyedén és élvezhetően bemutatni nem kis teljesítmény. És pont ezért szeretem Miyazakit. Hihetetlen mit varázsol a vászonra.

Már majdnem vége volt a filmnek, de én még mindig csak úgy éreztem, hogy a felvezetésnél járunk, és nagyon örültem, hogy még hosszú percekig nézhetem ezt a csodálatos világot. Sajnos hamarabb vége lett a filmnek, mint reméltem, de ez nem változtat a dolgok állásán. Ponyo teremtette világban nagyszerű érzés elveszni. Bizonyos szempontból ez egy idillikus világ, máshonnan nézve pedig a kőkemény valóságot láthatjuk ceruzával megrajzolva.

A Ponyo minden percét élveztem. A film végére valamilyen gyerekes örömmámor vett körül. A film optimizmusa és Sôsuke végtelen szeretete rám is hatással volt. A Ponyo nagyszerű film – talán több is annál. Mindenkinek ajánlom. 9/10.

Ez a félév gyorsabban telte el, mint hogy feleszméltem volna a nyári élménytengerből. Azzal, hogy vége a szorgalmi időszaknak végre lesz időm filmet nézni és ezzel együtt arra is, hogy sűrűbben írjak a blogra.

Lassan a karácsony is itt van, és az elmúlt két évben (2009 és 2010) volt karácsonyi filmes dömping. Idén nem érzem a motivációt, hogy legyen ilyesmi, ezért elmarad a tévéajánló az ünnepekre.

Megpróbálom behozni a lemaradásokat, és már hetek óta adós vagyok egy-két Woody Allen filmmel. Ezt is pótolni kell.

Mindenhol az egekbe magasztalták ezt a filmet, így megfelelően nagy elvárásokkal ültem neki. Lehet, hogy ez a film is a "vagy utálod, vagy imádod" kategóriába tartozik. Ilyen filmeket általában szeretni szoktam, de ezt valahogy nem tudtam megkedvelni.

Az első jelenetben teljesen sterilen és profi módon végigrobognak a városon. Nincs semmi gebasz, nincs semmi izgalom, csak a kocsikázunk a városban. Az csak mellékes, hogy az utasok némileg átcsusszantak a törvény rossz oldalára. Aztán kiszáll a főhős a fuvar végén és felcsendül a soundtrack, ami nagyon üt. Számomra az egyetlen vitathatatlanul jó a része a filmnek.

Értem, hogy a főhős nem beszél és ez koncepció, de ettől még a reakcióideje lehetne jobb. Szólnak a hozzá és kb. 3 perc mire felfogja mi van körülötte – ettől vontatott lesz a film. Nem igazán értem a koncepciót mögötte.

Valahogy olyan bosszú film jellege van, de mégsem. Nincs is itt nagyon mit megbosszulni. Nincs motiváció a filmben. A történet igencsak mondvacsinált. A főhős kicsit kattant, és szociofób, vagy  nem is tudom minek nevezzem. A csaj miatt, akit alig ismer, a halálba gyalogol – talán egy kezdődő szerelem kevés ehhez nem?

A film végig teljesen steril marad. Nem tudta megemelni a pulzusszámom, pedig akad benne néhány jelenet, ami egészen feszültre sikerült. Ezek a jelenetek egészen jók, de csak apró szigetek egy hatalmas óceánon. Tényleg nem értem ezt a filmet. Főleg azt nem értem, hogy mi van benne, ami egységesen arra késztette a sajtót és a bloggereket, hogy éltessék. A soundtrack viszont nagyon-nagyon ott van. Most is az pörög.