A MEDIAWAVE – „Fényírók Fesztiválja” Nemzetközi Film- és Zenei Fesztivál idén 21. alkalommal kerül megrendezésre. A helyszín a tavalyi sikeres debütálás után ismét Szombathely, ám kis változás idén is lesz: a fesztivált két hétvégére összpontosítva június 2-11. között rendezzük.

Filmes, zenei és egyéb kulturális programokkal várja az érdeklődőket a MEDIAWAVE fesztivál. További információt a fesztivál honlapján találtok: mediawavefestival.hu

Egy alternatív világ. Az orvostudomány túllépett a legfontosabb kérdésein. A halálos betegségek már nem halálosak annyira. Utópisztikus lenne? És a megoldás is milyen egyszerű. Ha valami elromlik, akkor azt kicseréljük, csak pótalkatrész kell. Erre a célra „termesztenek” embereket, akik csak azért vannak, hogy a szerveiket adják a közjó érdekében. Disztópikus lenne?

Ezek után visszatarthatatlan erővel törnek a felszínre a morális, erkölcsi, emberjogi és miegymás kételyeink. Ezeket gyorsan el is hessegethetjük, mert a film egy percre sem mélázik el a dolgok súlyossága felett. Elfogadja ezeket az igazságtalanságokat. Már-már természetesnek veszi. Senki nem lázad a rendszer ellen. Bár a donorjelöltek gyerekkorukat elzárva egy bentlakásos iskolában töltik. Mikor felnőnek szabadon mozoghatnak, míg el nem kezdődik a feldarabolás. Mégsem próbálnak meg elfutni. Tényleg senki nem lázad a rendszer ellen.

A teljes belenyugvás, és az hogy ezt veszik a dolgok természetes rendjének, engem enyhén földhöz vágott. Még most sem értem. Lehet, ez csak azért van, mert amerikai filmeken szocializálódtam, ahol az igazságtalanul elnyomottak felkelnek és elsöprik az összes akadályt. Ki tudja…

Szóval akkor miről is szól a film? Adott egy ilyen szörnyű világkép… Tényleg szörnyű lenne? Vajon mi is félrenéznénk, ha nem lenne több gondunk az egészségünkkel és csak annyi lenne az ára, hogy embereket kell „termeszteni” pótalkatrész gyanánt. Nos, ebben a világban három donorjelölt életét követhetjük végig a gyerekkoruktól a korai halálukig. Az ő kapcsolatuk az, ami a középpontban van. És semmiben sem különbözik ez egy átlagos gyerekkori barátságból kifejlődött szerelmi háromszögtől. Az egyetlen lényeges különbség, hogy elég hamar rájönnek, hogy a világ nem ér véget a bentlakásos iskola kerítéseinél. Van az még tovább is, szinte végtelen, de odakint nekik nem maradt már semmi, pedig még ki sem léptek az iskola falai közül.

A három gyerek kapcsolata semmiben sem tér el, három „normális” gyerek kapcsolatától. Ugyanazok a motivációk hajtják őket. Ugyanazok a kétségek gyötrik őket. A lányok ugyanarról beszélnek, ahogy a fiúk pont azt akarják, mint azok a társaik, akik a rendes társadalomban élnek. Nincs semmi különbség. És miért is lenne? Ugyanolyan emberek ők is. A filmben mindössze egy mondatnyi utalás van arra, hogy ezt másképp gondolnák.

Így végiggondolva a körítés a korai halállal és kizsákmányolással nem tesz hozzá semmit a filmhez. A fő szál ugyanaz, mintha egy olyan drámát néznénk, aminél nincs mindenféle felvezetett körítés. Ezek a gyerekek, majd később fiatal felnőttek nem úgy élnek, mintha el lennének nyomva. A biztos és korai halál tudatában vannak egész életükben, de nem tesznek semmit ellene. Alárendelik magukat a dolgok rendjének.

A Ne engedj el! számomra rejtély marad. Lehetséges, hogy a regényt kéne elolvasni, hogy fény derüljön a történet valós tartalmára, mert a film nem sokat mond. Három gyerek története a korai halálig. És ez idáig még lehetne átütő erejű is, csak valahogy a nagy érzelmek is elkerülték a filmet. 6/10.

Bemutató: május 26.

Három évvel ezelőtti bejegyzésemben éltettem a harmadik részt. Ez a kalózos széria egészen közel került a szívemhez. Az első részt még mindig elő-elő veszem. Ezzel szemben a negyedik rész teljesen hidegen hagyott. Szinte fel sem tűnt, hogy egyáltalán elkészült.  Persze várható volt, hogy előbb-utóbb felbukkan a folytatás, mert egy ekkora pénzeszsák nagyon lassan ürül ki.

A negyedik részre már ideje volt egy kis vérfrissítésnek. Lecserélték a rendezőt és a színészgárda felét is. Sőt a központi szerepet betöltő tengert is utcakövekre s dzsungelre cserélték. Az emblematikus Fekete Gyöngyről pedig már ne is beszéljük. Úgy eltűnt, mintha sosem lett volna. A feltételek tehát adottak voltak egy jófajta sorozat újraindításra. Csak ugye a helyes ösvényt kell megtalálni. Ez nem egyszerű feladat, s nem is sikerült teljes egészében.

A jó dolgokat azért megtartották. Konkrétan Johnny Deppet, aki időközben összenőtt Jack Sparrow-val. Ez a fúzió pazarul sikerült. A pökhendi, ravasz és minden helyzetből nyertesen kijövő kalóz központi szerepe vitathatatlan. Egy percig sem bánjuk, hogy minden résszel egy picit többet kaptunk belőle, és ezt eddig sikerült is egy egészséges határon belül tartani. Itt már talán egy picit átbillentünk a másik oldalra, de ezt még betudjuk mérési hibának.

A történet alapja már az előző rész végén is nyilvánvaló volt. Most éppen az ifjúság forrásáért megy a hajsza. Megint összeverődik néhány csapat, aki meg szeretné kaparintani. Mindenkinek megvan maga oka. És persze az is nyilvánvaló, hogy mindegy ki mikor indul és mennyire siet, mert a végén úgyis mindenki egyszerre ér a helyszínre.

Az első jelenetfüzér több okot is ad a bizakodásra, hogy ez a „reboot” tényleg sikeresen lezajlott. A londoni üldözős jelenetek szellemesek és elég pergősek, hogy az első fél óra hamar elillanjon. Ezután beállunk egy lassúkás történetmesélési tempóra. A történetet talán egy nagy folyóhoz tudnám hasonlítani. Folyik a saját medrében, de ez nem sokakat izgat. Ha leülünk a partjára és elnézegetjük, akkor nem unatkozunk különösebben, de nem is izguljuk magunkat halálra, hogy jaj, a következő pillanatban mi történik. Az ifjúság forrásának a kutatása társas móka, de alig akad néhány szellemesebb jelenet. Még Jack sem sziporkázik. Bár ezt nehéz neki felróni, mert nincs is nagyon hol.

A látvánnyal viszont nem spóroltak. A parasztvakítós 3D itt már egészen emberi. Az utóbbi időben elszaporodó 3D-s filmek között én nem látom a fényt. Ezzel szemben itt jól használták ki a harmadik dimenzió nyújtotta lehetőségeket. Néhány helyen szó szerint az orrunk alá dugják a kardot, de ennyi kell is. A kellemes látvány köszönhető a rengeteg számítógépes animációnak is, amit sokkal könnyebb „háromdésíteni”, mint a normál felvételeket. A harmadik dimenzió sokat dob a filmélményen – persze ahol ez lehetséges.

A friss húsként behozott Penélope Cruz még mindig gyönyörű, és színészként is megállja a helyét. A forgatókönyv nem sokat kívánt tőle ebben a filmben, de megpróbálta kihozni a maximumot a semmitmondó szerepéből. Az, hogy nem találták meg az összhangot Johnny Depp-pel kicsit furcsa. Valahogy magától értetődőnek tűnik, hogy két ilyen jó színész varázsütésre tud tökéletesen együtt dolgozni. Itt mégsem ez történt. Egyszerűen nem lobbant be a láng, de még szikrák se nagyon pattogtak.

A másik újonnan érkező színész, Ian McShane szintén teljesen apatikusan játszik. Az egész film teljesen steril. Nincs semmi bája, nincs semmi varázslat, amit megszokhattunk az előző részekben. Egy-egy villanás ugyan előfordul, de ez édes kevés a 136 perces játékidőhöz képest.

A történet ugyan nem untat halálra, de egy-két percnél tovább nem tudja aktívan lekötni a néző figyelmét. A színészek ennek megfelelően játszanak. Még valahogy Jack Sparrow is fakónak tűnik. Az elmaradó csatajelenetek is csak tetézik, hogy ez a film már nem az, ami 2003-ban elbűvölte a közönséget. Az akkor még eredetinek ható mesevilág mára megfakult és mint rendesen egy negyedik bőr már majdnem átlátszó. Az májusi elő-uborkaszezonban ez még egy erőteljesen éretlen darab. 5/10.

Mit csinálnál, ha 8 perc lenne a világ? Ez is ott van a kérdések között, amit fel szeretne tenni a Forráskód, csak sajnos elveszik az értelmetlen részletek között. Duncan Jones filmje sokkal többet ígér, mint amit szállítani tud. Tele van a logikának ellentmondó magyarázatokkal, pedig nagyon realisztikus akar lenni.

Fel akar tenni egy csomó kérdést. Pontosítok. Fel akar tenni egy csomó értelmes és érdemes kérdést. Ehelyett csak baromságok jönnek szembe. A film után szinte csak a logikátlanságokat soroltuk végeláthatatlanul. Nagy kár, amikor egy érdekes kezdeményezés ennyire elcsúszik. A Forráskód bizony nem kicsit csúszott el. Hatalmas zakózásról van itt szó.

Maga a film így sem annyira rossz, de egy kiváló darab lehetett volna, így viszont be kell érnie egy éppen közepessel. Pedig Jake Gyllenhaal és Michelle Monaghan odateszi magát, ahogy Vera Farmiga is hozzátesz egy-két kellemes pillanatot.

A rendező egészen jól teremt feszültséget a semmiből. Egy vonaton vagyunk. 8 percünk van a bomba robbanásáig, amit nem tudunk megakadályozni, mert ezt sulykolják belénk a kintiek. A múltat ugye nem lehet megváltoztatni. Tehát akár halál nyugalommal is kivárhatnánk azt a 8 percet, míg a bomba felrobban, majd kezdődhetne elölről a móka. Duncan Jonesnak ebbe mégis sikerül valami izgalmat és mozgalmasságot csempésznie. Csak azok a fránya filozofikus kérdések ne lennének.

A Forráskód sokat ígér, és keveset szállít, pedig szinte minden adott volt, hogy ez ne így legyen. 6/10.

A Wombra mindenképpen fel kell készülni. Ez nem az a film, mikor csak úgy nekivágunk a kalandnak. Itt, ha nem ismered a történetet és nem tudod mire készülj, akkor hamar kirohansz a mozi teremből. Nem egy egyszerű film. Semmilyen tekintetben sem.

A történet a nem túl távoli jövőben játszódik, ahol két gyerek között fellobban valami, ami csak nem akar kialudni még évek multán sem. Mikor a lány visszatér a szigetre, hogy megkeresse gyerekkori szerelmét, nem tart sokáig, hogy egymáséi legyenek. Az örömük nem tart sokáig, mert a fiúból csak egy szétszakadt boka marad. A lány nem tud ebbe beletörődni és ezért úgy dönt, hogy ha már az eredeti nem lehet vele többet, a klónja is megteszi. Így hát megszüli a szerelme klónját, hogy gyerekeként nevelje.

El tudjuk képzelni, hogy mi foroghat ennek a nőnek a fejében? Direkt bünteti magát? Egy gyereket kell felnevelnie, akire sosem fog tudni úgy nézni, mint a gyerekére. Mindig a szerelmét fogja látni benne. Ettől nem tud elvonatkoztatni. Saját magát kínozza. Elfelejteni nem tudja, mert mindig ott van vele, de övé sem lehet teljesen, mert az már emberileg nem elfogadható. Bár már ez a szituáció is nagyon közel van a jó ízlés túlsó határaihoz.

Ott ülünk a film előtt, látjuk és halljuk mi történik, de mégsem akarjuk teljesen befogadni. Egyfajta védekezésként kirekesztjük a film bizonyos részeit. A főhős szerepébe egyszerűen nem lehet belehelyezkedni. Eva Greennek mégis egészen jól sikerül. Emlékszünk még rá? Ő is volt Bond-lány. És persze nem is akármilyen (nem mintha a Bond-lányok valaha is akármilyenek lettek volna :)) Itt persze elmarad a tündöklés és helyette valamilyen őrült fény játszik a szemében.

A fiú, aki később gyermek lesz, majd megint fiú, Matt Smith játékában kel életre. Arra, hogy a srác megjelenése milyen talán nincs is jó szó. Legjobban az angol ’creepy’ fejezi ki. Nem csak a szemében játszik őrült fény, de minden mozdulatában is ott van egy elmegyógyintézetből szökött bentlakó szelleme. A film elején talán voltak kétségeink, hogy a srác jó-e lesz a szerepre, mert hát nem egy férfi ideál, és kicsit problémásabb elképzelni olyannak, mint akiért egy nő mindent felperzselő szerelemmel éghet. Ennek ellenére a játékidő felére minden kétségünk elszáll. Matt Smith tökéletes választás volt a szerepre.

A Womb tényleg ad okot gondolkodásra és kicsit elborzadásra is. Főleg, ha nem felejtjük el összekötni a film elejét és végét. Bár többnyire lineáris a történetvezetés, az elején mégis van egy törés. Erre emlékezzünk, amikor próbáljuk összekaparni magunkat a mozitermi székben a főcím alatt.

A Womb nem egyszerű film. Olyan igazán művészes. Nem ajánlott mindenkinek. Aki mégis belevág ne adja fel menetközben, mert megéri. Gondolati síkon mindenképpen nagyon hatásos film. 8/10.