Múltkori alkalommal, mikor újra néztem a filmet (és született róla írás is) határoztam el, hogy a könyvet is el kell olvasni. Ennek az elhatározásomnak tettem eleget tegnap, amikor besétáltam egy könyvesboltba és megvettem a könyvet. Meglepetésemre nem a fantasy részlegen volt, de nem is az ifjúsági regények között. Az irodalmi osztályon jegyezték Philip K. Dick könyvei mellett.

Még az úton hazafele elkezdtem olvasni, és nem is tudtam letenni, míg az utolsó oldal utolsó bekezdésén nem voltam túl. Ebből is látszik, hogy nem hosszú a könyv, egy délutános móka.

Próbáltam elkerülni, hogy összehasonlítgassam a filmmel, de ez elkerülhetetlen volt. Mikor szépen jöttek egymás után a jelenetek, könnyedén hozzá tudtam illeszteni a filmbeli megfelelőt. Persze a könyv sokkal színesebb volt, részletesebb leírások és a képzelőerőm keveréke egy varázslatos világot alkotott. Eleinte szorosan együtt követte a film a könyvet, de ahogy haladtam előre a úgy vált egyre jobban szét a könyv és a film történetvezetése.

A végére egy teljesen más világban találtam magam. Lehet csak a film hatása, vagy hasonló történetek miatti elvárás, de a történet végén vártam, hogy bekövetkezzen a nagy összecsapás. Olyan volt, mint a tengerparton állni és látni, hogy valahol mélyen elindul egy hullám. Egyre erősödik és erősödik, majd mikor a partra ér azt várnánk, hogy csapjanak ki a habok, de nagy csalódottságunkra csak belesimul a partvonalba. A könyvben is egyre csak jöttek a konfliktusok, és vártuk, hogy mindenki egyszerre legyen egy helyen és kiderüljenek a nagy igazságok, a gonosz megbűnhődjön és jöjjön a megérdemelt katarzis a végén. Nem volt semmi ilyesmi. A könyv vége szépen elsimult. Kedvesen, de csendesen.

Furcsa érzés volt mikor az utolsó oldalon is túlhajtottam és nem volt tovább, de még vártam volna. A történet így is lezárt és nagyszerű. Gaiman tudta mit csinál, csak valahogy így a végén elvette azt a kalandregény ízt, ami végig ott volt a mű folyamán. Talán egy picit csalódás a vége, de csak azért mert becsaptam magam, és elhittem, hogy a film forgatókönyve jól illeszkedik a regényhez.

Viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy a könyv nem csupán a 10 oldalnyi befejező részből áll. Van még további 200 nagyszerű oldal, aminek minden szava csupa csoda és élvezet. Neil Gaiman egy varázslatos világot álmodott meg és vetett papírra. Abszurd ötletekkel van tele, furcsa de mégis kifejező képekkel. Csupa kreativitás az egész regény.

Tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni róla. Néhol hangosan felnevettem, néhol teljesen elérzékenyültem. S volt olyan, ahol nagyon meglepődtem. Főleg azért, mert Gaimen nem félt érdekesebb témákhoz is nyúlni. Van itt minden: halál, szex, mindennapok és kalandok is. A Csillagpor nem gyerekeknek való, viszont a felnőtteknek egy nagyon élvezetes mese bontakozik ki a végére.

Ben Affleck első egész estés rendezése teljesen szíven talált. Ugyanazt, ha nem magasabb színvonalat hozza, mint a The Townban. Ez a film is, ahogy a The Town is, magán viseli Affleck kézjegyét. Bár ez volt az első rendezése, mégsem tűnik úgy, hogy a rendező a saját hangját keresné. Felfedezhetünk stílusjegyeket, amik visszatérnek majd a következő filmjében is. Két film alapján persze még kicsit elhamarkodott kijelenteni, de Afflecknek igenis van keresnivalója a kamera mögött is. Talán több is, mint előtte.

A Hideg nyomonban egy kisgyerek utáni nyomozást követhetünk végig. És akármennyire is kézenfekvő, nem skatulyázhatjuk be a filmet krimiként. Néhány thriller vonást is magán visel, de még ez sem az igazi műfajmegjelölés. Valójában mindenből egy pici. Áthágja a műfaji határokat, ami veszélyes, de ha elég körültekintően bánnak vele, akkor a film előnyére is válhat. Affleck tökéletesen ráérzett arra, hogyan pakolja egymás mellé a dráma és a krimi elemeit.

Közben pedig érdekes társadalmi kérdéseket feszeget. Olyanokat, amikre nincs helyes válasz. Főleg a film végén feltett kérdés az, ami nagyon betalál. Hol van jobb helyen egy gyerek? Az anyja mellett, aki nem törődik vele, vagy valaki olyan mellett, aki teljes szívéből szereti? A kérdés egyértelműnek tűnik leírva, csak itt egy elrabolt kisgyerekről beszélünk. Ha ezt az „apró” tényezőt is belekeverjük, akkor már nem olyan egyértelmű a döntés. Főhősünknek viszont döntenie kell és itt a józan észre nem támaszkodhat, csak a hitére, bármilyen természetű is legyen az. Hit az igazságban, hit a rendszerben, vagy Istenben. Ez nem számít. Csak az, hogy nincs jó döntés.

Mind a forgatókönyv, mind a rendezés nagyon jó, de mindezt megfejelték egy nagyon is impozáns színészi gárdával. Casey Affleck, Michelle Monaghan, Morgan Freeman és Ed Harris láthatóak a főbb szerepekben. Jó színészek jó alakítást nyújtanak. Mintha ez valami törvényszerű dolog lenne, pedig nem az. Láthattunk már botlásokat szép számmal. Itt viszont nincs hiba. Mindenki csak emeli a film élvezeti értékét azzal, hogy meggyőző alakítást nyújt. Mégis Amy Ryan (az elrabolt kislány anyját alakítja) kapott Oscar jelölést, és nem is véletlen. Parádésan játssza a drogos, nemtörődöm anyát.

Már a film kezdetekor sem rejtély, hogy valahol a történetben lesz egy csavar. Minden krimi így működik. Amikor megduplázzák a csavart, akkor sem lepődünk meg, de ez nem is akkora probléma, mert ekkorra már nyilvánvaló, hogy itt nem a történet a lényeg, Az csak azért van, hogy kényeztessen minket, míg a morális kérdések felett próbálunk napirendre térni.

Bárhonnan is közelítünk a Hideg nyomonhoz, mindenhol csak azt látjuk, hogy egy nagyszerű filmmel van dolgunk. Okos történetvezetés, jó rendezés, jó színészi alakítások. Gondolkodni valót is kapunk a végén, s eközben egy percre sem mozdulunk el a realitás talajáról. Részemről egy 9/10-es simán kijár.

Whisky, country zene és Jeff Bridges. Ezen három dolog együtt állásása kell ahhoz, hogy tartalmas két órát töltsünk el a képernyő előtt. A lecsúszott hősök mostanában igen népszerű téma. Évente feltűnnek, és még Oscart is követelnek maguknak. 2008 (2009)-ben A pankrátor döngölt minket a földbe, tavaly pedig a Crazy Heart volt az, ami hasonló úton tört utat hozzánk.

Jeff Bridges számára az lecsúszott alkoholista Bad Blake szerepe ínyenc csemege és ezt minden ízében ki is élvezi. Fickándozik a szerepben, mi pedig csak pislogunk. Annyira pontosan és szívhez szólóan adja át a szerep lényegét, hogy nem is lehet szavakba önteni. Tényleg élete egyik legjobb alakítása. Együtt él a szereppel. Minden rezdülése mond valamit.

Viszont a Crazy Heart messze nem csak Bridges filmje, még ha pár pillanatra úgy is tűnik. Maggie Gyllenhaal nagyon sokat tesz hozzá, hogy végül végtelenül pozitívba forduljon a véleményünk. Megtalálta azt a szerepet, amiben nem csak jó is, de szép is. Furcsa, hogy egy szerep, hogyan tudja befolyásolni egy nő szépségét. Lehet csak az elvárásainkat igazítjuk jobban. Rejtély.

A zene fontos részét képezi a filmnek, ha már egyszer Bad Blake egy letűnő country-csillag. Szerencsére a zenével nem fogtak mellé és kellően visszahúzódó és aláfestő jellegű. Bár ez valahol érthető is, mert nem egy zenés filmről van szó, hanem egy drámáról, ahol a jellemfejlődés van a középpontban. Sőt azt is meg kell említenünk, hogy Jeff Bridges és Colin Farrell nagyon kellemes dallamokat csiholt ki a gitárból.

Részletesen ki lehetne térni arra, hogy a film mennyire zseniálisan mutatja be a hanyatló sztár újra felemelkedését, ami persze lejtővel kezdődik. Szerintem ez felesleges, mert a film megtekintése után mindenkinek nyilvánvalóvá válik, hogy miről ködösítek itt. Ezért inkább azt javasolnám, hogy ha kimaradt volna, akkor pótoljuk mihamarabb ezt a nagyszerű filmet. 8/10.

A ’70-es években míg a fiúk a rendszer ellen lázadtak, addig a lányoknak azért kellett küzdeni, hogy egyáltalán gitárt ragadhassanak. Joan Jett a fejébe vette, hogy ő bizony rock sztár lesz, méghozzá neki nem kellenek ehhez fiúk. Ő egy lánybandával akar az élre törni. Ennek szellemében, Kim Fowley segítségével alakult a The Runaways nevű banda.

Ez a film a banda keletkezésének és hanyatlásának akar emléket állítani. A hangsúly itt a próbálon van, mert sajnos nem igazán sikerül neki. Bár nem ismerem a The Runaways történetét, de a Wikipedia gyors átfutása után nekem nagyon összemosottnak tűnik a film. Elveszik az idő. Nem érezni, hogy telnek az évek. Pedig nem egy év alatt futottak be, vettek fel két stúdióalbumot és koncerteztek Japánban. És közben jó néhányszor kicserélték a basszusgitárost is. Érdekes módon a filmben ezt a posztot egy fiktív személy tölti be, mert nem találtam a nevét sehol a zenekar történetében.

Lehet nem is az volt a cél, hogy pontos képet fessenek a The Runawaysről. Lehet inkább az életérzésre koncentráltak. Arra, hogy milyen lehetett a ’70-es években tizenéves lányként elveszni a bulik, a szex és a drogok világában. Ha ez volt a cél, akkor már egész jó irányba indultak. Nagy kár, hogy a film felénél már nagyon unalmas látni, hogy szinte még gyerekek belőve, egy szál zsebkendőben tépik a gitárt.

A főszerepben Dakota Fanning bizonyít, hogy talán van még keresnivalója a vásznon. Elmosódott smink, falatnyi ruhák és drogproblémák. Ezt a szerepet kéne meggyőzően nyújtania. Néhol nagyon izzadság szagú az alakítás. Mintha egy jókislányt akartak volna beleerőltetni egy kurva testébe. Mellette Kristen Stewart feszít, aki nem képes elszakadni a drogos, depressziós, világ fájdalomban szenvedő tini szereptől. Itt is ugyanezt hozza, mindössze csak egy kis hanyagságot kéne belekevernie, de ezzel is meggyűlik a baja. Még szerencse, hogy Dakota Fanningre koncentrál inkább a film.

A zenére nem lehet sok panasz, már ha bejön ez a punkos rock. Próbálnak valamilyen hangulatot teremteni a zene segítségével, de ezek elveszett próbálkozások. A film végig steril. Egy pillanatra sem alakul ki semmilyen hangulat. Sokszor erőlködés szaga van a jeleneteknek. Főleg a film második felében, ahol már úgy látszik elfogyott az ötlet. Fuldoklunk a drogban, de közben nem történik semmi. A konfliktus halovány, a kivitelezése pedig szinte nem is pislákol.

A film vége próbál valamilyen megnyugtató „happy end”-szerűséggel kedveskedni, de ez csak elpazarolt celluloid. Ugyanolyan semmitmondó a befejezés, mint maga az egész film. A The Runaways hálás alapsztorival szolgál, amit nemes egyszerűséggel kidobnak az ablakon. Ezért bizony kár volt leforgatni ezt a filmet. 4/10.

Legyünk őszinték magunkkal. Itt a blogon nem alakult ki közösség. Ez persze nagy részben az én hibám. Csak write-only módban működöm. Nem sokat válaszolgatok a kommentekre – arra a 1-2 beesőre havonta. Ezen szeretnék picit változtatni. Picit szeretném közelebb hozni az olvasókat.

Erre nincs is jobb eszköz, mint egy Facebookon oldal. Ezért is döntöttem úgy, hogy gyorsan létrehozok egyet. Mindössze pár kattintás volt. :)

Még csak alakul az ötlet, hogy merre is vigyem pontosan a dolgot, de nem szeretnék belőle egy újabb rss feedet csinálni. Persze megjelennek majd a linkek, de inkább szeretném, egyéb tartalmakkal feltölteni.

Miután a Filmdzsungelen csak hosszabb filmvéleményezések jelennek meg, ezért a blogra fel nem jutó filmekről néhány mondatban meg lehet ott emlékezni. Vagy esetleg lehet filmeket ajánlani. Végeredményben „extra” tartalomról beszelünk. Olyanról, ami más nem elég, hogy felkerüljön a blogra, de mindenképpen érdemes a megosztásra.

Az egész dolog még alakulóban van. Ötleteket, véleményeket szívesen fogadok, mint mindig. Főleg a profilképet illetően. Kommentben, e-mailben, vagy esetleg az újonnan alakult Facebook oldalon.

Nem árt, ha meg is találjátok az oldalt: a Filmdzsungel oldalának linkje.