Valamiért az élt bennem, hogy a magyar cím a Dicsőségünk zászlaja, ami nem is lenne olyan rossz, tekintve, hogy mennyire amerikai érzületű a fim vagy mennyire nem az. Egy kis cinizmus és kiábrándultság vegyül a patriotizmussal és a hősképpel. Kicsit görbe (de már majdnem sík) tükröt akar tartani az amerikaiak elé, de közben megsimogatja a buksijukat is – minden rendben van, mégiscsak mi vagyunk a jófiúk.

Eastwood két filmet forgatott ugyanarról a csatáról. Iwo Jima két ellenfél szemszögéből. Először az amerikaiak küzdelmét tekintettem meg, a japánok utolsó vérig tartó kilátástalan harcát majd következő alkalommal. Az Iwo Jima-i csata 5. napján tűztek ki zászlót az amerikaiak a Suribachi hegyre. Ezt a pillanatot megörökítették és ez a fotó vált a remény szimbólumává az amerikaiak szemében. Ez jelentette nekik az utolsó kapaszkodót, hogy a csőd szélén lévő országuk még képes nyerni ebben a végtelen harcban. A három zászlóállító katonát, aki túlélte a csatát, hazarendelik, hogy pénzt gyűjtsenek a háború folytatására.

A film – elsősorban – nem magáról a csatáról és a harcokról szól, hanem a politikai játszmáról, ami a hátországban folyt. Ennek a 3 katonának a megpróbáltatásairól, akiknek végig turnézni az országot és mindenkivel jó pofizni nagyobb kihívás, mint a fronton futni az életükért nap, mint nap.

A film megtörtént, valós eseményeket mutat be, ami ráadásul érdekes is. A rendezői székben Clint Eastwood ült, akiről az utóbbi években kiderült, hogy ehhez jobban ért, mint a színészkedéshez. Akkor mégis min csúszott el a film? Eddig ugyan nem emeltem ki külön, de A dicsőség zászlaja igencsak közepes, amit nem szoktunk meg Eastwood bácsitól.

A film tempója őrjítően lassú. Persze meg kell adni a módját, mert mégiscsak egy háborús drámáról beszélünk. A mondandónak ülnie kell, a néhány csatajelenetnek agyszaggatónak kell lennie (nem látványban, hanem átélhetőségben). Ezeket meg is próbálja a film átadni, de valahol útközben balra fordul jobb helyett. A csaták jók lettek, elég naturalista, elég pörgős, viszont a hátországban játszódó jelenetek borzalmasak. Vontatottak, alig történik valami. A színészek a szenvedést és a terhet, hogy ők koktélt szürcsölgetnek, míg a bajtársaik a fronton hullanak ezerszámra, nem tudják kellő átéléssel bemutatni. Talán Ryan Phillippe az egyetlen, akinek elhittem, hogy belülről emészti még a háború, pedig ő mutatta a legkevésbé. A másik két túlélő katonát alakító színész néha már a ripacskodás határait súrolta, de ez csak egy-két ponton vált zavaróvá.

A film mondandója lehetne az erőssége, csak nem sikerül kidomborítani rendesen. Hősökre csak a hátországnak van szüksége, mert a katonák, akik "hősként" térnek vissza a frontról tudják, hogy nem tettek mást, csak próbáltak életben maradni, és amit tettek egyáltalán nem egyeztethető össze azzal a hős fogalommal, amit hazulról vittek magukkal még mielőtt kihajóztak volna.

Sajnálom, hogy a végére csak ennyi lett ez a film. Nem sikerült jól összevegyíteni a történetmesélést a személyi drámákkal és a "ki is a hős valójában?" tárgykörrel. A színészek nem bírtak el a szerepeikkel és Eastwood sem hozta a legjobb formáját. Ettől függetlenül néhány jelenet egészen kiemelkedő lett, de ez nem segít az összképen. Ez bizony most csak egy közepes. 6/10.

Flags of Our Fathers
színes, amerikai akciófilm, 132 perc, 2006
r: Clint Eastwood

Egy mese, de csak felnőtteknek. Elsőre talán hihetnénk, hogy ez csak részben állja meg a helyét, és a kisgyerekeknek is érdemes elkalandozni a nagy szőrös valamik szigetére, de ha jobban belegondolunk, rájövünk, hogy a film akkor teljesedik ki, ha megértjük a mondandóját.

Max egy hánytatott sorsú kissrác, de legalábbis magáról ezt gondolja. Anyja egyedül neveli nővérével, így nem jut kellő figyelem számára, pedig ezt mindennél jobban igényelné. Egyik veszekedés után Max megszökik otthonról, és végül egy szigeten köt ki, ahol furcsa szőrös vadakra bukkan. Egy családszerű közösségben élnek, és Max szerencséjére hiszékenyek, így királyukká teszik. Max az a szigeten töltött idő alatt rájön, a világ igazságtalan, de egy családnak mindig össze kell tartania.

A szigeten élő vadak némelyike Max egyes jellemvonásainak felnagyított és eltúlzott változatai. Mások Max családtagjait "képviselik", de legalábbis Max számára meghatározó tulajdonságaikat sűrítik magukba, amik nem feltétlenül jó tulajdonságok. Kis hősünk akkor érik meg a világba való visszatérésre, mikor felismeri, hogy a vadak kik is valójában, és megpróbálja rendbe tenni a dolgokat.

A filmben rengeteg réteg feszül egymásnak, és nem könnyű őket szétválogatni. Vannak megválaszolatlan kérdések, de a többinél is a nézőnek kell a helyes sorrendbe raknia a mondatokat, hogy a végén kiderüljön az igazság, amit mindenki tud, csak néha megfeledkezik róluk, de most a vadak emlékeztetik ezekre.

A film hangulata szomorkás, de néha azért felfele is görbül a szánk széle. Talán jobb is így, mintha végig mosolyognánk, mert így a végén nincs hatalmas jókedv, viszont tudunk néhány percet arra szánni, hogy átgondoljuk a látottakat.

Az eltalált hangulat mellé kapunk egy fantasztikus soundtracket, nagyszerű fényképezést (engem elvarázsoltak a sivatag és az óceán találkozását bemutató képek), és hihetetlen jelmezeket. A vadak egyszerre szerethetőek és ijesztőek, kifejezőek és suták.

Maxet alakító kissrác jól játszik, Spike Jonze jól rendez. Többet nem is kívánhatunk a filmtől. Érdemes megnézni, és bár egyelőre semmi hír a magyarországi bemutatóról, ne csüggedjünk, mert vannak alternatív utak is. 8/10.

Where the Wild Things Are
színes, amerikai kalandfilm, 101 perc, 2009
r: Spike Jonze

A filmről nem rég írtunk, és a könyvet is épp most fejeztem be, így itt az ideje, hogy egy rövid bejegyzésben a könyvről is megemlékezzünk.

A film a könyv mondandóját és érzelemvilágát 90%-ban visszaadja, ami egészen dicséretes. A történet már más tészta – egy-két kényes résznél átszabták, hogy a vászonra illeszkedjen. Persze ezzel nincs semmi baj, mert a film egy adaptáció, ami inkább kezelendő önálló műként, mint a szavak mozgóképpé varázsolásaként.

A történet elég érdekes, hogy olvastassa magát, de közben elég egyszerű is, hogy ne vesszünk el az időben. Ezt nagyban segíti, hogy minden jelenet elején egy kis időbélyeg jelzi, hogy éppen milyen időben vagyunk és kik vannak jelen, s ők hány évesek. Ebből a szempontból az író nem bízott semmi az olvasó értelmi képességeire. Egyetlen mondat erejéig sem érezzük magunkat elveszve az időben, ami nagyban megnehezíti, hogy megértsük Henry helyzetét.

Az időutazás tényét az író letudta azzal, hogy van és kész – igaz egy romantikus regényben nem ez az elsődleges szempont. A jelen befolyásolása a múlt megváltoztatásával? Érdekes kérdés, durva paradoxonokhoz vezethet. Az író itt is a könnyebb utat választotta: predesztináció. Minden eleve elrendelt és változtatni képtelenség. Nem azért, mert nem rakhatod arrébb a követ a múltban, csak lényegében mindegy, hogy hol van a kő. Így az író megkímélte magát az esetleges logikai csapdáktól. Még egyszer kell hangsúlyoznom, hogy az időutazás pontosabb ábrázolása ebben az esetben nem érdekes, mert egy romantikus regénynél nem ez az elvárás, csak ha már valamit csinálunk, akkor csináljuk rendesen.

Ami viszont nem megbocsájtható, hogy ez érzelmek ábrázolása meglehetősen gyengécske volt, persze nem mindenhol, mert akadt néhány jó pillanata az írónak. A karakterek vívódása egyszerűen elsikkadt a történetben - még a biztos halál tudata sem volt lesújtó, vagy nyomasztó, egyszerűen csak közöny ölelte körül.

Az érzelmek kifejezésének a hiánya talán a regény nyelvezetében keresendő. Egy irodalmi műtől, még ha ponyva is, elvárunk egy szintet. Nem a társalgási nyelvet szeretnénk olvasni a lapokon, nem szeretnénk "nemtom"-okat látni. Az egyszerű nyelvezetet néhol a szövegbe nem illő szavakkal töri meg az író. Főleg ha a szexualitás kerül előtérbe - mintha félt volna választékosan fogalmazni, hirtelen olyan lesz a légkör, mint mikor egy kamasz srácot maszturbáláson kapnak. Nagyon furcsa volt, főleg Az eastwicki boszorkányok után, ahol az író a szexualitást teljesen természetesen kezeli és ezáltal válik életszerűvé.

Az időutazó felesége pont azért nem egy a sokból romantikus történet, mert az időutazás egy csomó dilemmát hoz a felszínre. Egészen sokkal foglalkozik a regény, de csak megemlítés szintjén. Mindössze egy-két fontosabbat szemlél közelebbről, a többi épphogy csak látótávolságba kerül. Nem értem ezt, hiszen a karaktereket ezeken keresztül sokkal jobban meg lehetne ismerni, mint szimpla történetmeséléssel.

Hibái ellenére Az időutazó felesége szórakoztató könyv. A feltételezésekkel ellentétben elfogadhatóan csöpögős és érzelgős. Pihentető olvasmánynak tökéletes.

Furcsa, hogy míg a tini-filmek irányába már-már perverz rajongást tanúsítok, a gimnáziumok életét feldolgozó sorozatok teljesen hidegen hagynak. Egy-két ritka kivételtől eltekintve nem szeretem és nem is nézem őket. A Glee esetében nem tudom mivel sikerült kiiktatnom az alapvető viszolygásom, de örülök, hogy ez történt, mert az eddig vetített 13 rész minden percét élveztem.

A Glee nem az a tipikus gimis sorozat, amit megszoktunk. Nem egy kaliforniai menő suli menő diákjairól szól, akik szüleik hatalmas házaiban tartott házibulik között tengetik napjaikat, de nem is komolykodó dráma, ami a "jaj de nehéz tininek lenni" kérdéskört feszegeti. A Glee egy könnyed, vicces, paródiába hajló sorozat, ami tele van élettel és jó dalokkal.

A gimnáziumi szintér szinte összes kliséjét kihasználja. Felvonul a teljes iskolai hierarchia, a különc lúzertől a menő focistáig. Ebbe az állóvízbe robban bele a Glee Club, ami egyfajta szürke zónaként funkcionál, ahol megfér egymás mellett a pompon lány és tolószékes srác, sőt talán nem csak megfér, de valami kölcsönös tisztelet is kialakulóban van.

A diákok kavarnak egymás között, ami természetes; vannak bonyodalmak, pofonok, de öröm is akad bőven. Sokkal érdekesebb ennél a háttérben zajló tanári háború. Nem is tudni miért harcolnak; persze van itt pénz, "akkor is én vagyok a jobb" bizonygatás, de mégsem derül ki, hogy mi is a valós ok. Ebben a harcban egyedül a diákok szívhatnak és szívnak is. Mindig így van – a felsőbb hatalmak csatározása a tehetetlen tömegen csapódik le. Mr. Shue jó tanár és minden törekvése arra irányul, hogy a gyerekekkel tegyen jót, mégis néha elveszik és magát teszi előre. Aztán rájön, hogy ez nem helyes és megint a Glee Club és a diákok kerülnek az első helyre, s mintha valami felső hatalom munkálkodna – helyrejönnek a dolgok.

Eddig a pontig a Glee lehetne egy átlagos, semmitmondó sorozat is, de itt jön be, hogy mi is a Glee Club valójában. Tánc és ének. Kórus, akik tánccal teszik színesebbé a dalt, amit énekelnek. Ahhoz, hogy ez működjön, nagyon jó stáb kell, akik tényleg tudnak énekelni. És Ryan Murphy vette a fáradságot, hogy megkeresse ezeket a színészeket, s meg is találta.

Az egyes részek fénypontjai az énekelt dalok. Ismert dalokat újra feldolgozva, összekeverve, és könnyed táncos koreográfiával kiegészítve. Néha nevetünk, néha a szemünket törölgetjük ezeknél a musical betéteknél, mert nem csak látvány, de érzelembombák is ezek. A pilot részben egészen az első énekes részekig kételkedünk, de aztán elszáll minden ilyen érzés, és csak az endorfin túltengés marad.

Remélem, hogy mikor áprilisban új részekkel visszatér, nem veszít lendületéből és képes lesz fenntartani a színvonalat. Ha telhetetlen lennék, mondanám, hogy talán valami újdonság is csúszhatna bele, de nem vagyok az. Így is élveztem, és percek alatt váltam rajongóvá. Április még két hónap, addig is vágom a centit…

Új szerző mutatkozik be ezzel a rövid kis írással, reméljük többször is találkozunk majd vele a blogon és nem csak egy egyszeri kaland lesz ez. - tmichel

Ahhoz,hogy ezt a filmet megnézhesse az ember, valamiféle tudathasadásos állapotba kell kerülnie, egyszerűen muszáj elfelejtenie mindent, ami ellentmond a józan ész törvényeinek.

A tovább mögött spoilerek hada, csak saját felelősségre.