Egy kis ráadás a Star Wars világ boncolgatása közben. Ezzel talán az összes említésre méltó Star Wars világhoz kapcsolódó mozgókép említésre került a blogon. Javítsatok ki, ha tévednék.

A második és harmadik rész között tátong egy hatalmas történeti hézag. A szeparatisták és a Köztársaság közötti háború lángba borította a galaxist, mikor megérkeztek a klónok a Geonózisra. Ezt a hézagot próbálja meg betömni ez a sorozat. 2008-ban volt egy rémisztően hasonló című animációs film és egy ahhoz kapcsolódó sorozat. Nos, ez nem az. A most tárgyalt sorozat még 2003 és 2005 között készült és majdnem teljesen kitölti a történeti hézagot a 2. és 3. rész között.

3 évadot élt meg és a történetet éppen addig görgeti előre, ahol a Sith-ek bosszúja kezdődik, azaz mikor Grievous tábornok elrabolja Palpatine főkancellárt.

Szerkezetileg két részre oszthatjuk ezt a három évadot. Az első két évad rövid (kb. 5 perc hosszú) epizódokat tartalmaz, amik elsősorban a harcokra koncentrálnak.  Kevés beszéd, de annál több csata. Természetesen feltűnnek régi ismerősök és néhány új arc is. Érdekes, hogy a klón katonáknak sosem látjuk az arcát, mindig viselik a sisakjukat. Különálló epizódok vannak ebben a részben, nem áll össze az egész egy nagyobb történetté. Egy-két csatába belekóstolhatunk, de valójában nem ad túl sokat a történeti tudásunkhoz.

Ez a rész nem csak történetvezetésében, de rajzstílusában is különbözik a másodiktól. Sokszor elnagyoltak és kidolgozatlanok a rajzok. Főleg igaz ez a különböző járművekre, űrhajókra.

A második rész már hosszabb összefüggő epizódokat tartalmaz. Elsősorban Anakinra koncentrál, a motivációira, és arra, hogy lesz igazi jedi lovag. Itt kevesebb a harc, több a történet. A rajzok is változnak – számomra – a jó irányba, mert kidolgozottabb lesz a világ.

Az összes részt Genndy Tartakovsky rendezte, az a Genndy Tartakovsky, akinek a Dexter laboratóriumát is köszönhetjük. Érződik is a hatás, de a legszembetűnőbb (az eleinte) nagyon hasonló rajzok. Tartakovsky jó, ezt már korábban is bizonyította, és most sem hagy minket cserben. Egy elfogadható sorozatot tesz le az asztalra, ami méltó a Star Wars világhoz. Nem fércmunka, nem összecsapott. Élvezhető, de egyértelműen az kisebb korosztálynak készült.

Az összes epizód hozzáférhető összegyűjtött formában és rövidsége miatt összesen 2 óra végignézni az egészet. Érdekesség ez a rövid sorozat, semmit több. Egyszeri szórakozás, megnézését csak annak ajánlom, aki nem intézi el egy vállrándítással a Star Wars világát.

Az abszurd ötletekre mindig felkapjuk a fejünket. A Cold Souls alapötlete elég abszurd, de mégis egyszerű. Mi lenne, ha minden érzést és kételyt egyszerűen csak félre tudnánk söpörni. Erre akad egy megoldás, csak a lelkünket kell eltávolítatni.

Paul színész és túlontúl azonosult szerepével, de ez talán a legkisebb gondja. Szabadulni akar a lelki terhek alól. Kis rábeszélés után eltávolítatja a lelkét, de nem teljesen azt kapja, mint amit várt. Vissza szeretné kapni a saját lelkét, de mire erre rájön, az már valahol Oroszországban van. Így kénytelen felkerekedni és átutazni a fél világon, hogy visszakapja a lelkét.

A film valahol az elborult vígjáték és komoly dráma között egyensúlyoz. Teljes mértékben egyik javára sem tud dönteni, de az elején inkább morbid vígjáték, és ahogy közeledünk, a vége felé egyre drámásabbá válik. A humora végig éjfekete és vígjáték helyett érdemesebb szatírának nevezni, mert akarva-akaratlanul is görbe tükröt állít lélektelen társadalmunk elé.

Az egész történet nulla realisztikusságra törekszik. El tudom képzelni, hogy ez valójában koncepció és nem melléfogás. Egy teljesen lehetetlen világot fest le, ahol az orosz maffia türelmes és előzékeny, már-már megértő. A valóságtól való teljes elrugaszkodás csak jobban kiemeli ezt a lehetetlen helyzetet, amikor szó szerint lélektelenül járjuk az utcákat, és nem gyötör minket semmi, de közben mégsem olyan szép az élet, mint gondolnánk, hogy lelkiismeret nélkül lenne.

Görbe tükör a társadalomnak és a modern embernek… Ezek a dolgok a filmben alattomosan közelítenek, és hátulról vetik ránk magukat, de súlytalanok. Meg sem érezzük, hogy plusz terhet cipelnénk magunkkal. Lehetett volna ezt a vonalat picit jobban kidomborítani a filmben, de nagyrész így is látjuk, hogy a rendező mit akart mondani.

A Cold Souls nem kiemelkedő alkotás, de ettől még jó film. Picit elgondolkodtató, morbid módon vicces is. A rendező talán egy picit csapongó volt, és nem tudta eldönteni, hogy hol legyen a hangsúly, de ez nem teszi tönkre a filmet. Egyszer mindenképpen érdemes rászánni az időt, ha ki akarunk szakadni a hollywoodi műanyag birodalmából. 7/10.

Cold Souls
színes, amerikai vígjáték, 101 perc, 2009
r: Sophie Barthes

A rútul félbehagyott Csillagok háborúja sorozatom végére tennék most pontot azzal, hogy az utolsó két részt is górcső alá veszem.

Ha a Star Wars világára tekintünk nincs egyszerű dolgunk. Kronológiailag az első résszel kezdődik a saga, de a Baljós árnyakban már egy kiforrott világot kapunk jedikkel, mindenféle űrlényekkel és kialakult konfliktusokkal. Ezzel szemben a negyedik részben még csak formálódik a világ. Persze ez valamennyire érthető, hiszen tudjuk, hogy a negyedik rész 20 évvel az első előtt készült.

A negyedik részt nagyjából lezártnak tekinthetjük a Halálcsillag felrobbantásával (akad néhány elvarratlan szál, de melyik blockbusterben zárják el magukat a készítők egy lehetséges folytatástól?). Ennek ellenére az ötödik rész nagyon ügyesen veszi fel a történet fonalát. Úgy folytatja a lázadók küzdelmét, hogy szinte fel sem tűnik, hogy egyszer már győzedelmeskedtek a Birodalom felett. A történet kezdete körül van egy kisebb hézag, amit meg sem próbálnak betömni. Csak annyit tudunk, hogy a lázadók még tartják magukat, a Birodalom pedig rendületlenül próbálja felszámolni őket.

A Birodalom visszavág

Egy olyan történetet húztak a meglévő vázra, ami banális ugyan, de kellően fordulatos. A Hoth bolygó megtámadásától egészen a sokat idézett "Én vagyok az apád." mondat elhangzásáig izgalmas a történet. Lezárás helyett egyszerűen csak félbevágják, és a következő – egyben záró – részben teljesedik ki a béke visszaállítása a galaxisba.

A film le sem tagadhatja popcorn mozi mivoltát. Csak és kizárólag a történetre koncentrál, s arra hogy igazi élmény legyen. Nem akar semmilyen pluszt adni, nem akarja, hogy gondolkodjunk a látottakon, csupán a szórakoztatás a célja. És miután nem akar több lenni annál ami (ez nagyon sokszor nem mondható el manapság), 100%-osan el is éri a célját. Ez alatt a két óra alatt teljesen elvarázsol ez a távoli galaxis a furcsa lényeivel, intrikával, szerelemmel és fénykardokkal.

Már majdnem 30 éves a film és a trükkök még ma is állnak és élvezetesek. Bár ha egy random film lenne, akkor is ezt mondanánk? Ez persze nem változtat a tényen, hogy élvezettel nézzük, ahogy az Ezeréves sólyom cikázik a hatalmas birodalmi hajók között.

Az ötödik rész látványos és izgalmas, de felesleges belelátni plusz dolgokat, ahogy felesleges a többi részbe is. A Birodalom visszavág talán a legjobb mindközül. Igazi űrkaland, ami minden alkalommal ugyanolyan élvezetes. Kevés film mondhatja ezt el magáról.

A jedi visszatér

A történetet ott vesszük fel, ahol múltkor elhagytuk. Han szénbe fagyva, Luke már majdnem jedi, Leia pedig még mindig szép. A Tatooine perzselő homokjából bravúrosan megmenekülve hőseink esélyt kapnak, hogy végleg leszámoljanak a Birodalommal. A lázadók mozgósítják nem annyira maroknyi seregeiket, hogy megsemmisítsék a készülő új Halálcsillagot.

Nem tudom miért, de itt kiveszett az előző rész izgalma; nem az egyes jelenetekből, hanem az egész történetet egyben tekintve. Kiszámítható vált a sztori, mert Hollywoodban olyan nincs, hogy a gonosz elnyeri megérdemelt jutalmát és a jó bűnhődik. Emellett a csaták is veszítettek a lendületükből. Nem tudott úgy megmozgatni, mint az előző rész. Egyszerűen csak nem sikerült már ugyanazt hozni, mint a Birodalom visszavágban.

Az eredeti kiadás óta eltelt sok évben felújították az eredeti trilógiát, ami nem baj. Itt-ott javítottak a látványon, kicseréltek zenéket, de szerencsére nem sikerült elrontaniuk a Star Wars-élményt. Ez a kijelentésem egészen A jedi visszatér zárójelenetéig igaz, amikor is megjelenik Luke-nak a három halott jedi szelleme. A színészt, aki eredetileg Darth Vadert/Anakin Skywalkert megtestesítette kicserélték a nyálas képű Hayden Christensenre. Ezt egyszerűen nem tudom hova tenni.

A sagat lezáró rész egyáltalán nem rossz, de én csak azért veszem elő időről időre, mert a történet teljessége megkívánja ezt. A jedi visszatér semmilyen téren nem ad hozzá újat a Star Wars világához, és ezt nem igazán szoktuk meg.

A Star Wars univerzuma elég nagy és nyitott ahhoz, hogy bármikor ki lehessen egészíteni. Ennek az eredménye a számos mozgókép és videojáték. Mindegyik picit hozzátesz az egészhez, alakítja a világot. Talán pont azért olyan vonzó ez a távoli galaxis, mert kiutat mutat a mindennapok rutinjából egy kalandokkal és izgalmakkal teli világba.

Egy kis kitérő után visszatérek a meg nem nevezett sorozatomhoz, ami a tini-filmekre és a felnőtté válás témájára koncentrál. A mostani darab picit kilóg talán az eddigiek sorából, mert itt senki sem akar felnőni. Mindig fiatalok akarnak maradni a néha kegyetlennek tűnő, de mégis kellemes gimnáziumi miliőben.

A történet a zsáneren belül a lehető legtöbbet használt sablonra épít. A nerd srác hogyan emelkedik a gimnáziumi ranglétra tetejére, és hogyan nyeri el a legdögösebb és legnépszerűbb csaj szívét. Százszor láttuk már ezt, százféle tálalásban, de mégsem megy ki soha a divatból.

Ronald Miller egy nerd, geek vagy lúzer, hívjuk, aminek tetszik. A lényeg, hogy a gimnáziumi társadalom egyik alsó szintjét képviseli. A végzős évére nem úgy szeretne emlékezni, mint amilyen az eddigiek voltak, ezért felbéreli a suli legnépszerűbb csaját, hogy játssza a barátnőjét egy hónapig. Ettől reméli a népszerűségi indexének hihetetlen megugrását. A terv működik, talán túl jól is…

Már láttam néhány filmet a műfajon belül (igaz nem eleget), de ezzel a megoldással még nem találkoztam. Mondhatni üde színfolt volt, még akkor is, ha a film maga már több mint húsz éves. Ennek ellenére nem tudott meglepetést okozni a film. Minden "terv" szerint haladt és a végén a happy end sem maradhatott el. Persze ezeken felesleges rugózni, mert itt nem a világmegváltó történet volt a lényeg, hanem hőseink szárnypróbálgatásai az ellenkező nemmel szemben.

A filmben akad néhány emlékezetes momentum. Elsőnek talán Patrick Dempsey alakítása. Kezdhetjük azzal, hogy itt még pimaszul fiatal, másrészt pedig játékával is meg lehetünk elégedve. Jól adja a naiv srácot, sőt talán ez sokkal jobban megy neki, mint a nagymenő szívtipró. Amanda Peterson Cindy Mancini (a jócsaj) szerepében köszönthetjük és alig hisszük el róla, hogy alig 16 éves a film forgatásakor.

Minden tini-film próbálja picit nevelni a fiatalságot. Itt sincs ez másképp. A népszerűség szép és jó, de vannak árny oldalai is. Mennyire maradhatsz önmagad, ha állandóan meg kell felelni a külső elvárásoknak? Persze ez csak mellékesen kerül elő két publikus megaláztatás között, de a végén mégis belátja hősünk, hogy csak a saját bőrében lehet az, aki szeretne. (És a csajt is csak így kaphatja meg. :))

A Can't Buy Me Love egy szórakoztató film, amiben az eredetiség szikrája is megvillan, de aztán hamar el is alszik. A zárójelenetben már azt hittem, hogy életszerű lesz, de aztán mégse – ez mégis csak egy mese, viszont annak nem rossz. A vállalhatatlanul gáz magyar cím ne riasszon el senkit! Kellemes másfél óra ez a '80-as évek végéről. 7/10.

Can't Buy Me Love
színes, amerikai romantikus vígjáték, 94 perc, 1987
r: Steve Rash

Leírom, mielőtt elfelejtem.

Be kell vallanom, hogy az utolsó jelenet kérdésfeltevései annyira lenyűgöztek, hogy elfelejtettem tudatosan összerakni a történet darabkáit, így csak valami maszat lett. A film 110 percében végig azt várod, hogy végre értelmet nyerjenek a képsorok és mikor megtörténik, csak hagyod tovasuhanni és inkább a súlyos kérdésekre koncentrálsz, amiket eléd dob a film. Velem pont ez történt. Picit utána olvasva és a történet darabkáit összeillesztve feltárul a film és még jobban lenyűgöz…

Egy polaroid fénykép halványul el, majd lassan egy ember agyveleje is visszakerül a helyére. Ez már előrevetíti, hogy Nolan nem valami szokványossal próbálkozik itt. Valami készül. Valami furcsa, de egyben fantasztikus is. A majdnem két órás játékidő minden percében feszülten kell koncentrálni, hogy ne vesszünk el, de mindenképpen megéri.

Leonard a felesége gyilkosát keresi. Csak a bosszú élteti, de a nyomozását hátráltatja, hogy a rövid távú memóriája sérült, és ezért nem emlékszik csak a támadás előtti eseményekre. Fényképek és jegyzetek segítségével próbálja fenntartani az illúziót, hogy képes a normális életre (már ha bosszúállást normálisnak lehet nevezni).

A Memento egy olyan film, amit többször kell megnézni. Nem csak azért, mert annyira jó, hanem mert elsőre (teljes egészében) befogadhatatlan. Nekem sem sikerült. Tudtam mire vállalkozom, tudtam, hogy visszafele vannak az események, de az élmény szavakkal alig kifejezhető.

Nekiülünk a filmnek, hogy akkor ez most csudijó lesz, és nem. Az elején csak kapkodjuk a fejünket, nem értjük a körülöttünk zajló eseményeket – értelmetlen kavar az egész. Nem értjük a rendszert, nem bízhatunk senki szavában sem, igazából az ösztöneinkre sem hagyatkozhatunk, mert cserbenhagynak. Tökéletes képet fest a film arról, hogy milyen lehet rövid távú memória nélkül élni.

Ahogy pörögnek a percek, lassan kezdünk megérteni dolgokat, kezdünk belelátni a filmbe és ami a legfontosabb kezdjük élvezni, amit látunk. Eljön egy pillanat, amikor véglegesen beránt a film a világába és hiszünk Leonardnak. Aztán két idősík összeér, és bumm! nem találjuk az állunkat sehol. Kérdések repkednek a fejünkben, közben a sztorit is szeretnénk egészben látni, de nem lehet. Választani kell: történet vagy elmélkedés. Ezen csak az újranézés segíthet.

A történet zsenialitása eltakar minden mást a filmben. Én sem szóltam még Guy Pearce nagyszerű alakításáról, vagy Nolan feszes rendezéséről. Talán így is van jól. Talán azért pont olyan jók az összetevők, mert belesimulnak a történet szövetébe és szinte észre sem lehet venni őket. Nolan filmje egy hatalmas 10/10-es. Egyszerűen kihagyhatatlan darab.

Memento
színes, amerikai thriller, 110 perc, 2000
r: Christopher Nolan