Ha animációs film, akkor rögtön a Disney-Pixar páros jut az eszünkbe, egy gyengébb pillanatunkban talán a DreamWorks is, de a Sony Pictures Animationhöz nem túl sok animációs filmet tudunk kötni. Nagy meglepetésünkre, egy-két gyengébb próbálkozás után leraktak elénk egy nemcsak értékelhető, de nagyon is élvezhető darabot.

Flint Lockwood egy különc, aki elhatározta, hogy feltalál valami hasznosat, de szerencsétlenségére eddig találmányai mindig balul sültek el. Meg van írva (a forgatókönyvben biztosan), hogy eljön majd az ő napja is, amikor az egyik találmánya tényleg hasznos lesz. A vízből kaját gyártó csodája nem pont az elvárt módon, de beváltja a hozzá fűzött reményeket. A helyiek végre szeretik és tisztelik. Az egyetlen probléma, hogy az emberi természet telhetetlen – és ez katasztrófával fenyeget.

Lehetetlen, de élvezhető történet, egy kevés tanítással, de még éppen belefér. Ez a tökéletes kombináció egy (főleg gyerekeket célzó) animációs film számára. Manapság a kicsik mellett a nagyokra is gondolni kell, ezért akad néhány nekik (nekünk) szóló poén és utalás. S ez utóbbi, ami tényleg dicséretet érdemel: a Star Warsos Halálcsillagot úgy csempészték bele a történetbe, hogy öröm nézi.

A nagyszerű ötletek mellett majdnem végig le tudott kötni. A konfliktus kiteljesedésénél picit elhagyta magát a film, de aztán ahogy közeledett a megoldás és a happy end, visszatért az eredeti lendület. Visszatértek a poénok, és az ötletek is. Így végül elégedetten állhatunk fel a fotelből.

A végére bebizonyosodott, hogy nem csak a Pixarnál tudnak mindenki számára élvezhető animációs filmet gyártani. A Derült égből fasírt hibái és elképzelhetetlenül bugyuta története ellenére is megér 7/10-et. Kicsiknek és nagyoknak egyaránt érdemes rászánni az időt főleg úgy, hogy a karácsony már a nyakunkon és egy ilyen családi mozi pont ideális egy (remélhetőleg) havas délutánon.

Cloudy with a Chance of Meatballs
színes, amerikai animációs film, 100 perc, 2009
r: Chris Miller, Phil Lord

Intelligens, beszélgetős romantikus film nem sok van, mert másfél órára teljesen lekötni a néző figyelmét csupán párbeszédekkel – iszonyatosan nehéz feladat. Nem is vállalkoznak rá sokan. Egy ilyen film értelemszerűen minimalista. Olyan trükköket és ötleteket kell bevetni, ami nem töri össze ezt az illúziót. A felszínen meg kell maradnia egy olyan filmnek, ami inkább közelebb áll egy garázs-projekthez, mint egy stúdiófilmhez, de a mélyben mégis komoly munka lapul.

Ezt a csodát Ethan Hawke-nak és Julie Delpy-nek (Richard Linklater rendezővel karöltve) kétszer is sikerült elérnie. A 2004-es Mielőtt lemegy a Nap után egy évvel Aaron Eckhart és Helena Bonham Carter megpróbált valami hasonlót tető alá hozni. Picit más oldalról közelítve, de újfent egy éjszaka és két (majdnem) idegen történetét mesélik el.

Egy esküvőn két idegen beszédbe elegyedik. Flörtölnek, de közben a köztük feszülő szexuális feszültség előrevetíti a jövőt, de a múltat is sejteti. Áldásos homály fed a jelenen kívül mindent. S csak sejthetjük, hogy a múltban már volt dolguk egymással.

Mint említettem az elején, egy ilyen film szükségszerűen minimalista. Valójában csak a párbeszéd, a színészek mimikája és gesztikulációja áll rendelkezésünkre. A zene teljesen a háttérbe szorul, úgy ahogy a fényképezés is. Egy apró, de nagyon hatásos ötlettel itt mégis előtérbe helyezik a fényképezést. Felosztják a vásznat két részre, így egyszerre láthatjuk a párbeszéd mindkét szereplőjét. Egyetlen momentum sem veszik el a kamera hibájából.

Amikor az egyikük mond valamit, rögtön láthatjuk a másik reakcióját, nincs késleltetés, nem érezzük azt, hogy megrendezett lenne, mint mikor a kijelentés után vált a kamera másik személyre. Minden "egy időben" történik, ahogy a valóságban is.

A zene teljes hiánya olyan feszültséget teremt, amiért más rendezőnek vért kell izzadnia. Nincs életveszély, nem táncol pengeélen senki és mi mégis feszült figyelemmel követjük ennek a két embernek a párbeszédét és a körülöttük állandóan változó hangulatot.

A két főszereplőnk azt nyújtja, amit elvárunk tőlük.  Helena Bonham Carter és Aaron Eckhart már bizonyított így nem kell bizonygatnom a tehetségüket, csupán levonni a következtetést - két nagyszerű színészt láthatunk a vásznon, akik kihozzák a maximumot a karaktereikből. Ennél többet nem is remélhetünk.

A nő másik arca nem egy tipikus romantikus film. Különcsége miatt talán egy picit nehezebb befogadni, de egy esélyt mindenképpen adni kell neki. A jó párbeszédeket két nagyszerű színész kelti életre, s az osztott vászon pedig egyedi rálátást biztosít a történetre. 8/10.

Conversations with Other Women
színes, angol-amerikai romantikus dráma, 84 perc, 2005
r: Hans Canosa

A Shrink alapötletével már nem egyszer találkozhattunk. Adott egy nagymenő Los Angeles-i pszichológus, akit a sztárok pszichológusaként tartanak számon s tényleg nincs is gondja a megélhetésre. A hírességek ügyes-bajos, de műanyagnak tűnő lelki bajaival foglalkozik, miközben a saját gondja teljesen elemészti. Nem tudja feldolgozni felesége halálát, ami súlyos depresszióba taszítja.

Nem maradhat végleg depressziós és füvezhet élete végéig, ezért kell valami, ami kibillenti ebből a nyomorúságos helyzetéből. Ennek megfelelően apja arra kéri, hogy egy középiskolás lánnyal foglalkozzon, akivel talán kölcsönösen tudnak egymáson segíteni.

Sztár pszichológusunkat Kevin Spacey alakítja, a tőle elvárható precizitással és érzékletességgel. A háttérben közben pedig valamilyen ambient zene szól. LA mindig tündököl – állandó a csillogás, a fényűzés, de Henry Carter számára mind ez csak máz. Ezt a kettősséget próbálja megragadni a film.

A gyász, megbocsájtás és elfogadás témakörét járja körül. Ez a téma nagyon kényes és érzékeny - nehéz úgy hozzányúlni, hogy ne forduljon giccsbe már az elején. A Shrink esetében ez a veszély nem fenyegetett, mert a teljesen lezüllött, enyhe drog problémákkal küzdő Henry Carter erre nem adott lehetőséget. A világtól elzárkózott, magába fordult és nem hajlandó elfogadni a segítő jobbot. Ezt kell belátnia, mielőtt képes lenne újra talpra állni és folytatni az életét.

A fő szálba, Henry Carter felépülésébe itt-ott belefolynak más történetek is. Sorsok, amik lazán, de kapcsolódnak hozzá. Olyan sorsok, amikben felfedezhetünk egy-egy momentumot Henry problémájából. Érdekes, hogy láthatjuk az egészet egyben és pici darabokban is.

Kicsit borongós-bús hangulatú (köszönhetően többek között a képi világnak), néhol pedig vicces film a Shrink. Picit talán hasonlítható a The Wacknesshez – ugyanaz a hangulat, s persze a fű központi szerepe is ezt támasztja alá. Az régi-új pontozási rendszerben ez 7/10-et ér. Érdemes elővenni egy esős délutánon.

Shrink
színes amerikai dráma, 104 perc, 2009
r: Jonas Pate

Picit gyorsabban következett be a nagy váltás, mint gondoltam. Ma volt egy kis időm és összeraktam a dizájnt. És a legutóbbihoz képest nem csak kinézetben, de funkcionalitásban is változott.

Minimalista fekete-fehér egy kevés bordóval meghintve. Az egyszerűségre törekedtem, de azt hiszem ez sikerült is. A kinézetet nem ecsetelném tovább, mert szerintem magáért beszél, viszont ha valakinél bugos lenne, akkor kommentelje be kérem szépen.

Nagy divat mostanság a social network, a mikroblogging és az ehhez kapcsolódó megosztás. Mi is lépést tartunk a korral, így került minden bejegyzés aljára az a néhány ikon, ami ezeket a megosztásokat hivatott reprezentálni. RSS, twitter, facebook, iwiw és persze delicious. Ha valami nagyon fontosat kihagytam volna, akkor kérlek titeket, hogy kommentben jelezzétek!

Oldalt is változás van. A jól megszokott dobozokon túl, valahol alul a friss kommentek alatt van a bloghu új közösségi cucca. Már közösséget is építhetünk a blog köré. :) Már régebb óta gondolkodtam, hogy valami hasonlót be kéne vezetni a Filmdzsungelre (Facebookos vagy Google Friendes megoldást), de most, hogy a bloghu berkein belül is van saját közösségi funkció tényleg eljött az ideje. Szóval csatlakozzatok!, aztán majd lesz valami, még előttem sem tiszta teljesen, hogy mire lesz jó pontosan ez a közösségi funkció.

Továbbá oldalra kikerült egy hatalmas RSS ikon, nem titkoltan azzal a céllal, hogy minél többen észrevegyék és feliratkozzanak az RSS listára. Alatta twitter, madárka képében, de csak azért, mert nagyon webkettesek lettünk az új dizájnnal (ott is lehet követni :)).

Kommentben várom a véleményeket. És persze további jó olvasgatást.

Sajnos egy percre sem állhatunk meg és csodálhatjuk meg munkánk gyümölcsét, mert amint kész, rögtön a következő változaton kell gondolkodni. Hogyan lehetne jobb, több… Nos, ez a Filmdzsungel esetében is így van.

Alig pár hónapja kezdtünk kísérletezni az 5-ös értékelési skálával, de most már bizonyos, hogy nem vált be. Vissza kell térnünk a 10-esre. No, nem mintha ez valami hatalmas érvágás lenne, mert valljuk be, sokkal könnyebb a szélesebb skálán értékelni (amellett, hogy kifejezőbb is).

Ebben a döntésemben a közönség segítségét kértem, s az eredmény magáért beszél. Azon túl, hogy beláttam hibám, az olvasóközönség is úgy vélekedett, hogy májusban rossz nem túl jó döntést hoztam a pontozás megváltoztatásáról.

A lényeg tehát, hogy mostantól a jól megszokott 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9 és 10 pontokat fogunk osztani. Egyelőre nem lesznek ilyen kis képecskék, mint az 5-ös osztályozásnál, de amint lesz egy kevés időm, photoshoppolok valamit.

Visszamenőleg nem áll szándékomban megváltoztatni a pontozást, ezért ilyen össze-vissza marad. Egyrészt azért, mert ezt nem tettem meg májusban sem, így most miért tenném. Másrészt, pedig ha visszaolvastok, akkor láthatjátok a fejlődési ívet. Néha én is visszaolvasok…

Valamikor régebben írtam, hogy ideje lenne a dizájnt is lecserélni – és nem tévedtem. A mostani már több mint egy éve feszít, és ez idő alatt elvesztette a varázsát számomra. Az új már készülőben van (már tényleg elkezdtem:)) s majd valamikor december folyamán élesítem is.

Még van néhány ötletem, mit és hogyan kéne változtatni a blogon, vagy inkább mit kéne még csinálni, de ezeket hagyom még picit ülepedni. Majd meglátom mi sül ki belőle. Addig is további kellemes olvasgatást itt a Filmdzsungel hasábjain.