Ejj a fejem! Basszus hol vagyok? Mit keres itt egy szobor? Mi ez a csirke? Basszus hiányzik egy fogam? Nagyon odacsaphattunk tegnap este. Na mindegy, végül is csak egyszer van Doug haverunk legénybúcsúja. Apropó hol van Doug? Hogy mi van a klotyóban?! És mi ez a sírás?! Hát ezekről a kérdésekről szólna a film, melyet ajánlanék mindenkinek, aki szeretni látni végre egy jó vígjátékot. Következzék a The Hangover.

Adott négy srác. Doug, Phil, Stu régi haverok. Ott van még Alan is, Tracy bátyja. Tracy Doug menyasszonya. Két nap múlva lesz a nagy esemény. Így hát kell még csinálni valamit, amíg mindenkinek szabad. Legénybúcsú, irány Vegas! Nem mondok többet, mert nem túl bonyolult a sztori, nem akarom lelőni a poénokat.

Régen felfigyeltem már erre a filmre. Néztem a zene MTV-t és ott ment az előzetes. Először azt hittem valami újabb barom reality tőlük. Most csütörtökön azonban leesett, hogy ez egy film méghozzá elég ígéretes. Hiszen olyan emberközeli. Legalábbis velem már előfordult, hogy azt se tudtam hol vagyok másnap. Teljesen bele tudtam magam képzelni a srácok bőrébe. Amúgy, nem tudom ez a téma hogy nem jutott senkinek az eszébe eddig?! Legalábbis én nem emlékszem rá, hogy lett volna ehhez hasonló vígjáték. Javítsatok ki ha tévedek.

A szereplők megválasztása is bölcs. Van itt mindenféle típusú személy. Ott van például Doug, a vőlegény. Visszafogott, azonban laza srác. Nem oldódik nehezen, de mégis kell neki egy kis lökés. Ennek megadására van ott Phil, a társaság érdemi irányítója, aki mellesleg egy iskolai tanár, jó is az, ott a gyerekek kirándulás pénze, abból lehet menni Vegasba. Stu nem az a bulizós fajta, igazából egy papucs. Tudjátok ő az, aki nem meri elmondani a barátnőjének, hogy elruccan Vegasba, mert nem engedné meg neki. Persze, ahogy ez lenni szokott, rajta lehet a legjobban meglepődni pár kör után. Emellett ott van Alan, aki egy kissé érdekes arc, magának való, azonban egy őrült, a szó jó értelmében. Egy tipikus baráti társaság, mindenki megtalálhatja a neki szimpatikus karaktert.

Vegas természetesen gyönyörű. A fényképezés is pompás. Tetszenek a színek, a környezet, tetszenek a megoldások, melyeket használtak. Sikerül fenntartani a néző figyelmét. Erre persze ott vannak a poénok, melyek leginkább a helyzetkomikumra épülnek, előfordulnak jó dialógusok is, de nem ez van túlsúlyban. Jó ötletnek tartom, hogy nem mutatja be a lényegi bulizást, hanem a szereplőkre van rábízva a történések kiderítése. Így naná, hogy figyel a néző, sőt még ő is gondolkodik, mi lehet a megoldás.

Ez a film nem akarja megváltani a világot, szimplán szórakoztatni. Nincsen mögöttes tartalom, tanulság, akármi. Lefogadom, ha ez tényleg így megtörtént volna ezekkel az emberekkel, és még egyszer megcsinálhatnák, örömmel tennék. Én is így szeretnék legénybúcsúzni.

Látjátok, olyan jó film, hogy már sikerült kér kritikát is írni róla. Tényleg a nyár végjátéka.

The Hangover
színes amerikai vígjáték, 100 perc, 2009
r:Todd Phillips

Richard Nixon az amerikai történelmi tabló ezerarcú szégyenfoltja – „legendája” a filmesek számára is mesterien használható nyersanyag. Lehet belőle tragikus hőst faragni (ahogy tette Oliver Stone 1995-ös Nixonjában, a főszerepben az isteni Anthony Hopkinsszal), de dilinyós vígjátékba is bármikor benyomható (az 1999-es Dick Dan Hedaya-val), ugyanakkor nincs kizárva az sem, hogy valaki paradox életművének médiadrámába sűrített summázatára vetemedjen. Ez a valaki esetünkben Ron Howard rendező, aki A remény bajnoka és A Da Vinci-kód ragacsos cukormázából csöppent a Frost/Nixon csapatkapitányi székébe.

Megtörtént eseményeken alapul a film (mi máson?): David Frost tévés személyiség Nixonnal folytatott 1977-es interjúszériája köré épül a meglehetősen érdekes kanyarulatú cselekmény. Frost (Michael Sheen) egyszerű showmanként tengeti életét: cápavigyorával és filléres modorával földrészek között ingázik, hogy bűvészmutatványokról és egyéb frivol szenzációkról tudósítson. Míg egy nap kiötli, hogy kellene csinálni egy átfogó riportot a Los Angeles-i nyugdíjaséveit élvező Nixonnal (Frank Langella). Egykori „elnökünk” még mindig remegő térddel gondol a vérgőzös politikai arénában töltött évekre, és kapva-kap az alkalmon: úgy gondolja, ha a kamerák elé áll, könnyen kicselezi a zöldfülű tévés bohócot, rehabilitálja szétzúzott hírnevét, és ismét fontos feladatot kaphat a kormányzatban. Csakhogy Frost nem kevesebbre készül, mint az évszázad szenzációjára: nagy, könnyes bocsánatkérést akar kicsikarni az öreg ex-elnöktől, és ennek érdekében furfangos szakértőstábot toboroz maga köré.

A Frost/Nixon lebilincselő műfaji turmix. Tipikus „high concept” mozi, amit rendkívül kimunkált színészi alakítások támogatnak. Howard élvezettel ragasztja össze a különböző műfaji szegmenseket koherens egésszé: a Frost/Nixon nem médiadráma, mégis velős betekintés a hivatalos újságírás és a televíziós szakma illúziótlan, szenzációhajhász és indulatoktól roskadozó „alkotói közegébe.” Nem karakterdráma, mégis akkurátus lélekportrét fest az idős Richard Nixonról – néhány költői képbeállítás és lakonikus tömörségű dialógus, és máris együtt érzünk a csatasorba visszakívánkozó, kiöregedett szélhámossal. A Sheen által megjelenített Frost olcsó bazári mutatványosként kezdi, de paradox módon kettejük ravasz presztízsharca az ő szakmai/emberi apoteózisával zárul, míg Nixon kénytelen visszamasírozni a polgári anonimitás kényelmetlen ércfalai közé.  
Már csak azért is kötelezően ajánlott ez a film, mert kiderül belőle, hogy Ron Howard tud visszafogottan is rendezni – nyilvánvaló, hogy ezúttal erre hegyezte ki a ceruzáját. Filmje csigalassan döcög, sokat időzik az interjúciklus genezisének hosszú és ellentmondásos procedúrájánál, és ahelyett, hogy esendő, vagy épp szatirikus fényben áztatná a főbb karaktereket (Frostot és Nixont), sokszor nem is törődik velük, inkább globális panorámát ad a ’70-es évek derekának vegyes amerikai korhangulatáról. Ez pedig már önmagában is nagy szó a rendezőtől, és ha mindehhez hozzászámítjuk Frank Langella kolosszális alakítását, a gyönyörűen fotografált képeket, a remek mellékszereplőket (Sam Rockwellt ezúttal is érdemes megjegyeznünk magunknak), akkor az idei/tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetését kapjuk. Ne szalasszuk el, ha lehet.

Frost/Nixon
színes amerikai politikai dráma, 122 perc, 2008
rendezte: Ron Howard

Lezárult a szavazás és egyben zsűrizés a szórakozás kategóriában, amiben mi is idultunk. Gondolom nem mondok nagy újdonságot, hogy nem kerültünk bele a legjobb 10 közé. Ez várható volt, és megint az van, mint tavaly. Tudtam, hogy ez lesz, de legbelül mégis reménykedtem - persze mindhiába.

A mostani lista pocsék. És a Geekzen kívül nem is tudok őszintén gratulálni a helyezettek nagy többségének, ezért nem is teszem. De azért a Geekznek kijár az a virtuális vállveregetés: csak így tovább fiúk!

Ultimátum (Normal Adolescent Behavior)

Néha nem értem, bizonyos filmeket miért kell egyáltalán leforgatni. Tökéletes pazarlás. Erőforrás, pénz, meg minden, amit akarsz. Ez is egy pont ilyen. Egy olyan konfliktust mutat be, ami ígéretes ugyan, de már az elején kristálytiszta minden: a szerepek, ki kinek alárendelt, kivel és hogyan lesz a bonyodalom. Lehetett volna érdekes is, mert a téma kurrens és a fiatalok bizony ilyet is csinálnak, de valami elromlott. Talán a forgatókönyvet lehet megjelölni bűnbakként, mert még a rendezés is belefért.

6 fiatal alkot egy zárt és nagyon összetartó csoportot. Megosztanak mindent: élményeket, érzéseket és a testüket is (értsd: minden szombaton mindenki mindenkivel csinálja). Egy új srác érkezik az iskolába és egyikük nagyon közel kerül hozzá és ezzel a csoport léte kérdőjeleződik meg. Addig lappangó érzések és konfliktusok jönnek a felszínre.

A film – szerintem – a tinédzser kor egyik alapkérdésébe tenyerel bele. Barátok vs. szerelem. Emellett a baráti kör ereje és hatalma az egyén felett. Lehetne érdekesen is megoldva, de itt sajnos már minden előre lejátszott, így nem tartogat izgalmakat. Mellesleg meglehetősen Skins életérzést próbál utánozni, de nem sikerül neki. Ami a briteknek tökéletesen sikerült, itt az nem működik. Szex, drogok, szabadság és fiatalság - ezt próbálja meg átadni, de egyáltalán nem jön össze.

A fel-felcsendülő jobb zenék enyhítenek kicsit a helyzeten, de a színészek gagyik, ahogy a rendezés is épp elmegy kategória. Dráma akarna lenni, de nagyon mű íze van az egésznek. Lehetett volna valami, de nem lett.

Normal Adolescent Behavior
színes, amerikai filmdráma, 93 perc, 2007
r: Beth Schacter

College

Átlagon aluli, szokásos, "csak a szex" vérmérsékletű amerikai tini-vígjáték. Ennyi. Nem nagyon érdemes többet erről beszélni. Semmi izgalom, semmi eredetiség. Csak másolják, amit eddig kitaláltak, csupán az arcok és a zenék változnak. Viszont a karakterek nem. És ezt nem értem. Miért kell lennie mindig egy dagadt wannabe jóarc srácnak, aki mellesleg nem jó arc, csak sokat káromkodik. A Superbad óta ez a divat? Vagy már előtte is ez volt?

Ja, hogy történet is van? Elvileg akadna, csak elveszik a rengeteg poén között (érezzük ide a maró gúnyt…). Szóval annyi lenne, hogy három végzős srác átugrik egy egyetemre megnézni milyen is lesz majd ott. Sok bulit remélnek, piát, csajt és persze azt, hogy összejön valami a hétvégére, és használhatják azt, ami a két lábuk között lengedez.

A már sokszor látott "poénokon" nem tudunk nevetni. Egyszer-kétszer talán egy halovány mosoly megjelenik az arcunkon, de ezen kívül semmi. Pedig itt az agyatlan szórakozásnak kéne tombolnia. A három lúzer srác nemcsak lúzernek tűnik, de az is. És mindennek a tetejébe még meglehetősen bénán is játszanak. Az egyetlen pozitívum a cicik megdöbbentően magas száma. :) Ez menti meg a filmet a teljes kudarctól. (A legjobb pillanat az elején a főcím, de ott el is fogyott az összes eredetiség.)

College
színes, amerikai vígjáték, 94 perc, 2008
r: Deb Hagan

A Boszorkány-hegy (Race to Witch Mountain)

Bírom Dwayne Johnsont - ezért is néztem meg a filmet. Egy újabb kalandos Walt Disney mese, kis akcióval, de családi csomagolásban. Dwayne múltkori próbálkozása elment (The Game Plan), de ez most nagyon nem jött be. Végül is, majdnem végig egész jól funkcionál – eltekintve pár gagyi jelenettől, ahol nem sikerül nevetni, pedig kellett volna – csak a végére romlik el nagyon. A búcsúzkodós jelenet nélkül még lehetett volna közepes darab, de így bizony nagyon gyenge.

Jack egyszerű taxisofőr, de belecsöppen a dolgok sűrűjébe, amikor két idegen ül be a hátsó ülésre. A Föld és persze az emberiség sorsa a tét (plusz még szülői ösztönei is felszínre törnek), így segít a két idegennek felkutatni az űrhajójukat, amivel hazatérhetnek és megelőzhetik az emberiség pusztulását.

Race to Witch Mountain
színes, amerikai kalandfilm, 98 perc, 2009
r: Andy Fickman

Mindhárom alkotás kerülését javasolnám, bár gondolom ez kiderült már. :)

Köszöntök minden kedves olvasót, így fél év téli álom után. Sajnos valahogy le kellett érettségiznem, de ez megtörtént, így ismét hódolhatok az egyik kedves szenvedélyemnek, a filmnézésnek.

Ezúttal nem egy mostani darabról szeretnék nektek írni. Biztos vagyok benne, hogy már mindenki látta. Aki esetleg mégsem, mindenképpen nézze meg. Tényleg kötelező darab. Ez pedig nem más, mint a Yellow Submarine a Beatlestől.

Azt mindannyian tudjuk, hogy van egy azonos című lemeze a Beatlesnek, mely felfogható tulajdonképpen, mint ezen film soundtrackje. Ha ezt gondoljuk nem tévedünk nagyot, hiszen az akkori kritika is így tekintett erre a lemezre. A dalok nagy része már előző lemezeken megtalálható volt, kevés készült konkrétan a filmhez. Ezzel azt akarom hangsúlyozni, hogy ezt a lemezt semmiképpen nem tekinthetjük koncepció-albumnak, mint például a Pink Floyd The Wall című lemezét, és az ahhoz kapcsolódó filmet. Mindkettő brilliáns alkotás és animációs film, de nem párbaállíthatóak. Amúgy ezek a zenés filmek általánosságban is megérnének pár szót, na de majd legközelebb.

Az a csodás a Beatles-filmekben, hogy egyszerűen magukkal ragadják az ember. A A Hard Day's Night egy egyszerű vígjáték, amely tényleg vicces és nem akar többet mondani a spontán vicceknél, a Beatles-életképnél. A Yellow Submarine már mondhat többet is, ha szeretnénk. Lehet egy sima animációs film, egyszerű történettel, pompás zenével. Szülhet azonban komolyabb gondolatokat is, melyek a dalokból meríthetők. Ott van például a Nowhere Man című rész, vagy vegyük az Eleanor Rigby című számot, de az All You Need Is Love című slágerről is el lehet gondolkodni. Ezekben a részekben a magány kérdésköre jelenik meg, mely annyira jellemző az emberekre manapság. Nem fogom bővebben kifejteni, mert nem az számít hogy én mit gondolok erről, hanem az hogy ti személy szerint mit. Emellett ez csak egy témakör volt amit felölel a film. De, mint mondtam nem muszáj, lehet e nélkül is nézni, mert tök jó animációs film.

A zene tökéletes, és nekem az animációval sincs semmi bajom, hiszen mégiscsak 1968-ben adták ki. Nem lehet sokat várni ilyen téren még, meg nekem amúgy is bejön a stílus és a színvilág. Igazi popart.

Érdekes látni ahogy a Beatles is felnőtt. A kezdeti 3 akkordos, lineáris gondolatokból elkezdett elindulni mind a zeneiség, mind a gondolkodásmód egy összetettebb irányban. Eme folyamat ékköve a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band című album, mely nem véletlenül lett minden idők 500 legjobb albumát felsoroló listáján az első. Ugye senki nem fog megsértődni hogyha azt írom, a Beatles a világon élt legnagyobb hatású zenekar. Nem tudtak hibázni.

Yellow Submarine
színes, angol zenés film, 90 perc, 1968
r: George Dunning