"Könnyekig megható, romantikával teli vígjáték"
(dmi - filmzsungel.blog.hu)

Az Egy boltkóros naplója után nem volt igazán hangulatom a vígjátékokhoz. A negatív élmény jelentősen befolyásolhatja szerintem a stílushoz való hozzáállását az embernek. De úgy éreztem, egy rossz filmes élmény hatására, nem írhatok le egy egész műfajt. A Nász-ajánlat, revansot vesz, kiköszörüli a vígjátékokon esett csorbát.

Margaret Tate (Sandra Bullock) már elnézést a vulgáris kifejezésért egy fap*csa. Kiváló képviselője, korunk törtető karrierista business-dívájának. Előre jutásáért mindent megtesz, neki semmi sem szent, az a szó, hogy érzelem nincs a szótárában. Az egyik kiemelkedő multicégnél építi egyre emelkedő karrierjét a könyv kiadás berkein belül. Mivel senki nem tökéletes, még ha annak is gondolja magát, ő is elkövet egy pici bakit. Mivel kanadai származású, egy meggondolatlan lépése miatt, a bevándorlási hivatal fókuszába kerül. Már az ajtóban "kopogtat" a kiutasítás szelleme, valamit tenni kell. Kapóra jön a már három éve hűségesen dolgozó asszisztense Adrew (Ryan Reynolds), aki mindenre képes, hogy ne vesszen kárba a hosszú évek talpalása. Margaret hirtelen ötlettől vezérelve, egy megállapodást kínál Adrew-nak, elkerülvén a kitoloncolást és elérvén a régen vágyott előléptetést - házasodjanak össze. Igen ám, de ezt hosszú procedúra előzi meg, és hol is lehetne jobban megismerni egymást, mint Alaszkában, Andrew nagyijának 90. születésnapján. 

A story lassan indul, már kezdünk aggódni hogy ismételten egy lapos, semmitmondó történettel állunk szemben. De nem! Az események kibontakozásával egy időben láthatóvá válik Margaret lelki átalakulása, ahogy a szigorú, mindenkit távol tartó üzletasszonyból, egy érző szívű, már-már vonzó fiatal nővé érik. A poénok nem hasfal rengetőek, de mindig a helyükön vannak, jókor jó időben. A romantikus vonalat sem húzták túlságosan csöpögősre, inkább a megindító jelzőt találom ide illőnek.

Személy szerint, régen láttam már Sandra Bullockot vásznon, de nyugodt szívvel mondhatom, hogy régi fényében tündököl. Talán kissé le is játssza Ryan Reynoldsot a vászonról. Régi vesszőparipám a mellékszereplők. Egy filmnek a különleges ízét, kellemes hangulatát ők adják meg. A tündéri Annie nagyi (Betty White) és az "univerzális", hol sztriptíz táncos, hol bolti eladó, de ha kell pap szerepében brillírozó Ramone (Oscar Nunez) megadja a "szükséges pluszt" a mozinak. Ajánlom mindenkinek, olyan igazi "összebújós" film a Nász-ajánlat.

Ráakadtam erre a filmre, megnéztem a történetet és gondoltam jó szórakozás lesz. Egy ohioi nő, aki sikeres a munkájában, családi élete is rendesnek tűnik, csak egyetlen problémája van. Képtelen az orgazmusra. Pontosabban eddig még nem sikerült a csúcsra jutnia. Ez a tény férjét enyhén szólva is depresszióba taszítja. 10 évet húznak le egymás mellett, mikor a férj végre lépni mer.

A képernyőről annyi ismerős arc nézett le, hogy nem is értettem, eddig hogyan kerülte el a figyelmemet ez a film. Persze aztán lassan rájöttem… Szóval ott van rögtön a főszereplőnő, Parker Posey, aki nagyon ismerős, csak nem tudom honnan. Danny DeVito, Paul Rudd, Tim Russ (egyik Star Trek sorozatból :)) és Mischa Barton. Őket tudnám így hirtelen említeni. És ha már a neveik így szóba kerültek, akkor a színészi teljesítményükre is kitérnék.

Igazából nem lehet rájuk rosszat mondani, de különösen jót se. Teljesen átlagos szintet hoznak, amilyet minimum elvárunk. És ahogy a színészek játéka semmilyen, pontosan úgy, a film is semmilyen. Nincsenek karakteres vonásai, nem rajzolódnak ki erővonalak. Semmi. Csak úgy másfél órányi random képkocka? Azért annál több. Mellesleg DeVito nekem mindig furcsa egy szerető szerepében; őt valamiért összekapcsolom azzal a tipikus vígjáték figurával (akinek a karakteréhez nem kapcsolódik nő).

A The Oh in Ohio inkább dráma, mint vígjáték, annak ellenére, hogy néhány jó poén is belefért. Ezek jelentik a film legjobb pillanatait. Az összességében csak hömpölygő film csapong az egyes kérdések között. Próbál kicsit görbe tükröt tartani a prűd társadalom elé, de közben egy lélekrajzi dráma is akar lenni. Egyik sem sikerül. Semmi sem jön össze, és pont ezért érezzük súlytalannak a filmet. Olyan igazán semmilyennek.

A végső döfést a lezárás viszi be. Az utolsó percek egy erős közepesről, egy nagyon gyenge közepesre lökik le a filmet. Már-már nyeregben érezzük magunkat, előkészítettek mindent, kirobbanhatna a konfliktus és akkor egyszer csak a semmiből vége lesz. Bevágják a stáblistát és kész. Nem lehet rá felkészülni. Nincs korrekt lezárás, hiányérzetünk van. Bár így visszagondolva elvarrták a szálakat, de mégsem érezzük, hogy vége lenne. Talán azért, mert érzelmileg vágták ketté, bizonytalanságot hagyva.

Már az előzetesből is kiderült, hogy a film joggal pályázik majd a nyár vígjátéka címre. Az előzetes nem akarja becsapni az ösztöneinket, mert nincs rá szüksége. Pont olyan szórakoztató, vagy inkább még szórakoztatóbb, mint amit ígérnek.

Doug most házasodik, de előtte még a haverokkal egy hatalmas legénybúcsúra készülnek Vegasban. Másnap reggel iszonyatos másnaposan ébrednek és egy ember mínuszban vannak. Megindul a keresés, mert mégsem mehetnek vissza az esküvőre vőlegény nélkül. Ahogy lassan a helyükre kerülnek a részletek, egy nagyon durva éjszaka körvonalazódik.

Talán kezdjük a nyilvánvalóval. A Másnaposok vicces. Nem is, mert ez még nagyon gyenge kifejezés, mert van ahol sírva röhögős, de mindenhol széles mosoly húzódik az arcunkon. Szinte az első pillanattól az utolsóig. Még a stáblista alatt is megoldották, hogy felfele görbüljön a szánk.

Ezen felül pedig mindig tud meglepetést okozni a film. Amikor már azt hinnénk, hogy ennél durvább éjszakájuk nem nagyon lehetett, akkor kiderül egy új részlet és tessék. Megint rátettek egy lapáttal. Még őrültebb és még viccesebb dolgok kerülnek elő, ahogy haladunk előre Doug keresésében. Mindig egy új szintre emelik az őrületet. Kezdve az ébredéstől, egészen a pofon egyszerű befejezésig.

Minden nagyszerűsége ellenére a hangulat az, ami igazán kiemeli ezt a filmet a tömegből. A játékidő 100 perce alatt szinte észrevétlenül bújik meg a háttérben. Én is csak akkor éreztem igazán, hogy mennyire üt, mikor kijöttünk a teremből. Teljesen átéreztem a másnapos életérzést, nyakon öntve egy kevés pánikkal a haver elvesztése miatt. A hangulatot tökéletesen építették fel és ragasztották észrevétlenül a nézőre. Mestermunka.

Az összehatást a zene csak jobban erősítette. Jó pillanatban szólaltak meg jó dalok, és amikor tökéletesen illesztették a szöveget a képsorokhoz… Elmondhatatlan fun érzés volt. Hogy csak egyet említsek: Tyson felbukkanása.

Összességében nem csalás és nem ámítás, ez bizony a nyár vígjátéka. Bármikor fogyasztható, akár többször is. Néhány apró hibája ellenére majdnem tökéletes szórakozást nyújt, és erre vágytunk már nagyon hosszú ideje. Részemről mehet a maximális pontszám.

Ez tipikusan az a film, amikor a nem is hallottam róla és a meg akarom nézni között csak az előzetes időtartama áll. Beülsz egy filmre, várod, hogy végre kezdődjön, amiért fizettél, már csámcsogsz a kukoricán, szürcsölgeted a kólád és akkor egyszer csak beúszik a piros hajó. Radio Rock és te érzed, hogy itt megint egy csoda van születőben.

Mikor végre eljön a premier és sikerül időt szakítani (a nagy nyári semmittevésben :)) a megtekintésre, gyűjtesz magad mellé még néhány embert, mert a jót érdemes megosztani. Mentek, beültök a hűs mozi terembe és kezdődik a móka. Ez a film ilyen. Tökéletes nyáresti kikapcsolódás. Semmi komolyság, semmi gondolkodni való, csak rekeszizom próbáló nevetés, jó zenék, és lazulás.

'60-as évek, Anglia. Populáris zenét alig játszanak a rádiók. Az Északi-tengeren horgonyzó Radio Rock pont ezen szeretne változtatni és ezért sugároz pop- és rockzenét 24/7-ben. Ide érkezik Carl, mert kirúgták az iskolából. Közben a kormány nem nézi jó szemmel a kalózrádió tevékenykedését és minden eszközt bevet, hogy leállítsa.

Igazából a történet nem szól semmiről. A kormány kísérletei nem kapnak hangsúlyt, csak egy plusz humorforrás. Képviseli azokat, akik nem képesek változni és foggal, körömmel ragaszkodnak a jól beválthoz. A hajón történtek pedig az abszolút hétköznapok kategóriájába esnek. Zenét játszanak, műsorokat csinálnak, és közben buliznak.

A történet nem csúcsosodik ki semmilyen erkölcsi, vagy morális tanításban. Nincs konkrét mondanivaló, de még törekvés sincs erre. És ez lehetne hiba is, mert így üressé válik a film, de ott van nekünk a poénok tömkelege, ami kárpótol minket és kitölti ezt az űrt.

Nincs olyan, hogy ne nevetnénk, de legalábbis egy jóleső mosoly ne terüljön el az arcunkon. Ez sokban köszönhető a forgatókönyvnek és persze a színészeknek, akik jól tálalják számunkra poénokat. Nem hagynak időt, hogy azon gondolkozzunk van-e értelme a filmnek, van-e célja. Aztán felállunk székből, még a főcímzene megy és elégedetten nyugtázzuk, hogy ez bizony kellemes két óra volt. Elfeledtette az élet összes baját, ha csak rövid időre is.

Talán említeni sem kell, hogy a zene nagyon jó. Részemről a klasszikus rock minden mennyiségben fogyasztható, így külön öröm volt a soundtrack. Rengeteg ismert és sokat játszott (és a hallgatók által sokat dúdolt) dalt szólal meg.

Nyáresti szórakozás, ezt nem lehet tőle elvitatni. Semmitmondó történettel, jó színészekkel és alakításokkal, de legfőképp nagyon jó zenével. Ezt kínálja, ezt adja, semmi zsákbamacska. Érdemes elmenni a nagy melegben.

"A kultuszfilm olyan alkotás, amely mindamellett, hogy megosztja a világot, gondolkodásra ösztökéli az embereket." (Ismeretlen szerző) 

Már egy ideje érlelődött bennem az elhatározás, hogy véleményemnek adok hangot ezzel a filmmel kapcsolatban. Viszont fennáll a veszély, pontosan a Pop, csajok, satöbbi stílusú filmek kapcsán, hogy nagyon megoszlik az emberek véleménye. Nehezen mondhat bárki, ebben az esetben, olyan "kritikát" a moziról, amire a többség helyeslően bólogatna: igen, én is így gondolom. Ez ráadásul azért egy "extrém" helyzet, mivel témáját tekintve egy olyan lelki folyamatot boncolgat, amiben szerintem tíz emberből nyolcnak biztosan volt már része.

Chicago városában él Rob Gordon (Jonh Cusack), a Championship Vinyl nevű kis lemezbolt tulajdonosa. Élete nem bővelkedik túl sok izgalomban egy teljesen átlagos, hétköznapi ember. Bár, ez nem teljesen igaz, mivel ha valaki olyan fanatikus szinten foglalkozik a zenével mint ő, és ehhez még tudás is társul, akkor már valótlan az átlagos jelző. Az unalmas napok végetérnek, mikor Laura (Iben Hjejle) egyik napról a másikra szakít Robbal. Ettől a perctől kezdve indul meg Rob képzeletbeli vesszőfutása, saját életének visszatekintése. A számára nagy tragédiaként megélt érzelmi válságot követhetjük végig, miközben betekintés nyerhetünk a Chicagoi zenei élet és a már-már "kockafejűeknek" is nevezhető zeneértők világába.

Stílusbeli besorolásaként láttam már néhány helyen felfedezni a vígjáték kifejezést erre a filmre. Nem teljesen értek egyet a dologgal. Az igaz, hogy a történet során bőven van részünk poénokban, amit a "Bajnok Bakelit"  önjelölt eladói Barry, akit a zseniális Jack Black akakít, és a szinte árnyékként meghúzódó, tipikusan "bocsánat, hogy élek" karakterű Dick (Todd Houiso) prezentálnak. A humorra voltaképpen azért van szükség a filmben, hogy azt a fajta lelki depressziót, amit Rob pesszimista-optimistaként él át, kissé színesítse és ne késztesse a nézőt ereinek felvágására. A lemezbolt, mint helyszín, úgymond csomagolása az érzelmi szálnak.

A Nick Hornby nagysikerű regényéből készült film nem lett blockbuster. De nem is baj! Volt szerencsém olvasni a könyvet és állítom a film visszaadja a könyv hangulatát, ami igen ritka. (Gondoljunk csak a Stephen King könyvekből készült film adaptációk jelentős részére.) Ha nem is feltétlenül szórakoztató, de mindenképpen elgondolkodtató alkotás. Az írás elején egy idézettel indítottam. Számomra a Pop, csajok, satöbbi kultfilmnek számít. Ha valaki most csodálkozó arccal ráncolná a szemöldökét, hogy nem vagyok tisztában a fogalommal, engedtessék meg egy személyes emlék. Több mint nyolc éven keresztül dolgoztam egy lemezboltban, és ha nem is ilyen, de nagyon hasonló szituációkban és emberekhez volt szerencsém, mint a film szereplőinek. Szóval, tudom miről beszél(n)ek!

(régebben írtunk már róla: vélemény itt)