A világ leghíresebb ügynöklegendájának 50. születésnapja évében igen nagy várakozás övezte a legújabb Bond-filmet. Nem véletlen, hogy a mozi szép számú közönséget vonzott még a bemutató után két héttel is. 007-es most sem hagyott kívánnivalót maga után: igényes akciófilm, kellemes nosztalgiázás.

A Sam Mendes rendezésében vászonra kerülő Skyfall megfutja a hősmítoszokat kortársi közegben felelevenítő/vagy feldolgozó alkotások már-már kötelező körét: nosztalgiázik a hagyomány és a karakter fölött, miközben felveti annak idejétmúltságát is. Az eddig legyőzhetetlen ügynök felett bizony eljárt az az „50 esztendő”: már az első akciójelenetben elbukik – M parancsára női társa egy célponttal való dulakodás közben véletlenül Bondot találja el, aki vonathídról a szakadékba zuhan, ahol elnyeli a víz örvénylő mélysége. Sorsa – és így a film tematikája is – megpecsételve látszik (ahogy erre a cím, és az Adele által jegyzett gyönyörű főcímdal is utal). Nincs többé halhatatlanság: a hanyatlás egyszer mindenkit elér, így a 007-est is.

Bujtatott empátia uralkodik el a Skyfall-on: az ügynökteszteken sorra megbukó, kiöregedett, de szerepétől szabadulni képtelen, lázadó hős már korántsem olyan erőteljesen szórja az ütéseket és a golyókat, mint korábban – mégsem hibáztatjuk érte. Inkább a nosztalgia és az örökké titokzatos Bond karakter mélyrehatóbb megismerése válik érdekessé. Állandó téma a letűnt múlt – ezzel párhuzamosan, hogy az ügynököknek mennyi szerepük lehet még a modern korban - és bár a bukás borítékolva látszik, Bond, minden nehézség ellenére ismét bizonyít. Emellett fontos szerepet kap a hős személyiségének mélyre ásó vizsgálata: betekintést nyerünk gyermekkorába és az őt ott ért traumájába.

A történet ugyan nem kifejezetten kiemelkedő, de szép alapot nyújt a fent említett sajátos és elgondolkodtató tematika beágyazására. Szerencsére azonban a Skyfall simán megugorja a minőségi akciófilmek magas mércéjét – bár ez azért alapvető elvárás volt vele szemben. Profi megvilágítás és utófényelés (a végső, elkeseredett üldözés a skóciai telken szinte az égő pokol vízióját tárja elénk), vad és látványos kameramozgások, megannyi fordulat – sosem unatkozunk. Pár másodpercnyi snittek, végsőkig megkomponált és nagy apparátusú akciószekvenciák, robbanások, lövések, üldözések sora. Bár néha óhatatlanul beleesik a sémák csábító csapdájába (a vonat tetején történő harcnál - naná, hogy - jön egy alagút) – de a nosztalgiázás keretén belül ez talán megbocsátható.

A színészek kiemelkedően teljesítenek (bár az alkotók ügyesen össze is válogattak egy kiváló gárdát): Daniel Craig, Ralph Fiennes hozzák a tőlük elvárt színvonalat, Judi Dench nagyszerűen alakítja a történetben ezúttal nagyobb szerepet kapó M erkölcsileg megbicsakló, ám mégis büszke karakterét. Javier Bardem-nek gyakorlatilag az első ilyen műfajú filmje, mégis ügyesen játssza a bosszúéhes, pszichológiai roncs Silvát – kár, hogy az antagonista megalkotása ezúttal nem lett olyan erőteljes, mint például a Casino Royale-ban.

Nem életem legjobb filmje, de nagyon kellemesen szórakoztam: megérte megnézni!

8/10

 A cirkusz témája már régóta meghatározó a filmművészetben: Chaplin „A cirkusz”- ától, Fellini „Bohócok”- ján keresztül egészen Francis Lawrence „Vizet az elefántnak”- jáig. Deák Krisztina legújabb alkotása, az Aglaja is ebbe sajátos közegbe kalauzol minket, ami gyermekkortól a felnőtté válásig átszövi a címszereplő életét.

Aglaja cirkuszi famíliába születik a diktatórikus Romániában: édesanyja, Sabina (Ónodi Eszter) artista, édesapja, Tandarica (Bogdán Zsolt) bohóc. A család jobb élet reményében elmenekül az országból, külföldön azonban csak Tandaricát szerződtetik, Sabina féltékeny, otthonülő feleséggé válik, aki irigykedve nézi a vándorcirkuszosok sikereit. Azonban egy napon megáldja a szerencse és egy vietnámi artistától megveszi produkciója titkát: hajánál fogva csüng a cirkuszi sátor kupolájából, miközben égő fáklyákkal zsonglőrködik. A karrierje innen felfele ível, ám lánya, Aglaja egész felnőtté válását meghatározza az elviselhetetlen rettegés, hogy édesanyja egy napon lezuhan a magasból. Pedig tudja, hogy a jövőben a családi tradíciónak megfelelően át kell vennie Sabina helyét: ő lesz az Acélhajú Nő. Érdekes történetalap, felemás eredmény.

Az eseményeket végig Aglaja szemén keresztül láttatja velünk a rendező. A kislány a narrátor, gondolataival és érzéseivel kommentálja az történteket, amelyekhez sajátos, gyermeki viszony fűzi. Aglaja nézőpontját erősíti a képi világ kifinomultsága a film első felében – Máthé Tibor itt kiváló munkát végzett. A jelenetek gyakran a gyermekvilág idilli, arany fényében úsznak, visszatérő elemei – mint a kockacukor, vagy a kedvesen félrerúzsozott száj – békét, nyugalmat sugároznak. Még a tragikusabb események is - mint a papától való elválás - festői totálban kerülnek a szemünk elé: a kis Aglaja magányosan áll az iskolaudvaron.

Bár az cselekmény központi szervező érzelme a rettegés (a mama lezuhanásától), érdekes, hogy erre utaló konkrét vízió csak egyszer jelenik meg a filmben, mikor Aglaja intézetbe kerül. Aglaja félelmét és a végsőkig fokozott feszültséget sokkal inkább az ismétlődően elsuttogott mondatok („Nem szabad sírni!”; „Nem fogok üvölteni!”); a visszatérő motívumok (szürke kő szájba vétele) az ijesztően lelassított felvételek, ahogy Sabina a magasban leng; és a kísérteties látványt fokozó haj recsegésének hangja hozza létre.

Ez az a rettegés, ami a kis Aglaját gyermekkorától kezdve végigkíséri, még akkor is vele van, mikor felnőtt lányként kilép az intézet ajtaján, ahol a hét éve nem látott, a karrierje által megszállott anyja várja. Sajnos, ez az a pont a filmben, ahol a törés bekövetkezik. Ez részben a felnőtt Aglaját játszó Móga Piroska kiforratlan ügyetlenkedéséből adódik – furcsa módon össze sem mérhető a kislányt alakító Jávor Babettel. Míg az utóbbi teljes természetességgel azonosul karakterével, és kiválóan adja vissza hol a bánat keltette gyermeki nihilizmust, hol a gondtalan örömöt – Móga Piroskának mintha fogalma sem lenne róla, mi a szerepe.

Ez azonban nem csak az ő hibája – az addig, nagyjából egy órán át szépen vitt karakter váratlanul megbicsaklik. Egyrészt, mivel a papájától elváló, intézetben rekedt kis Aglaja története bizonyos mértékben már lezárásként csapódik le a nézőben – ehhez képest a film új epizódot nyit: a felnőtté vált Aglaja történetét. Érdekes folytatás, de a szereplő megalkotottsága erejét veszti. Gyakorta komoly, felnőttes gondolatokat fogalmaz meg az életről, ehhez képest viselkedésében még mindig a gyermetegséget viszi tovább. Gyanútlan naivaként száll be Milo (Kamarás Iván) kocsijába, aki egy „kis autózásra” csábítja. Közben meg is jegyzi, hogy ő sosem tudna levetkőzni a színpadon, pedig alig pár perce láttuk részeg férfiak előtt ringatva magát – az a falatka tanga és a mellén viselt két csillag választotta volna el a bűnös meztelenségtől? Ez a felnőtt és gyermeki viselkedés kellemetlen és furcsa ellentmondásossága feszíti a film végéig az idősebb Aglaja személyiségét, ezáltal a történetet is.

Bizonyos feloldozást csak a végső tette ad, bár továbbra is kérdés, hogy a gyermeki félelem, vagy a felnőtt döntés ereje vitte erre. Jóhiszemű értelmezés esetén az utóbbi: Aglaja lerázza magáról azt a terhes sorsot, ami sosem volt a sajátja. Levágja az őt Acélhajú Nővé tévő kontyát, elfogadva ezzel azt, amit édesanyja sosem tudott: hogy nem ő Sámson.

7/10

Most, hogy a To Rome With Love kapcsán mindenki Woody Allen lázban ég, időszerűnek találtam, hogy a mester egy régebbi alkotásának felidézésével még mélyebbre ássak a munkásságban. Vessünk egy pillantást az 1977-es Annie Hall-ra!

A film szinte az életmű legelején helyezkedik el, és az első – széles közönség által is – díjazott alkotása Woody Allen-nek (négy Oscar- és öt BAFTA-díjat is bezsebelt), aki forgatókönyvíróként, rendezőként és főszereplő színészként is részt vett benne. Ami miatt még külön figyelemmel tüntethető ki: az Annie Hall-ban mutatkozik először, teljesen kiforrott formájában a mesterre jellemző élethelyzetek furcsa, improvizatív spontaneitása a filmvásznon, amelyet abszurd humorral fűszerez.

Alvy Singer (Woody Allen) negyvenéves, New York-ban élő komikus, akinek az élete akkor vesz sajátos fordulatot, mikor barátnője, Annie Hall (Diane Keaton) elhagyja. Alvy ennek hatására kezd visszaemlékezni az életére, sorra veszi nőügyeit, ám Annie kiemelt szerepe végigvonul gondolatain. Hiába a megannyi veszekedés, torzsalkodás, a se veled se nélküled kapcsolat, a komikus elhatározza, hogy mindenképp visszaszerzi élete szerelmét. Eltökéltsége azonban számos akadályba ütközik: nemcsak önmagával és paranoid összeesküvés-elméleteivel, de Annie hullámzó érzelmeivel és szexuális szokásaival is meg kell küzdenie, miközben gyűlöli a lüktető várost ahol él, de a világért sem költözne el onnan. Vajon hova vezet ez emberi természetek e törvényszerű furcsasága?

A sajátos adagolású és jellegű humor mellett az Annie Hall a tipikus hollywoodi történetmesélő sémák teljes kifordítása. Itt nincs borítékolható happy end, ám a boldogtalan vég sem tragikus, hanem rámutat arra, hogy a való élet nem a dráma színhelye – „Minden megy tovább!” A szituációk kiszámíthatatlanok, az élet spontán működése lakozik minden egyes percükben, innen jön a Woody Allen filmek kellemes furcsasága: soha nem lehet tudni, mi történik a következő percben, mert nézőként mást várnánk el egy filmtől, mint ami az életben történik. De miért is? Pont itt van a vicc elrejtve: az Annie Hall teljességgel kifordítja a nézői elvárásokat, mi több – helyenként már-már gúnyt űz belőlünk.

Az elidegenítés amúgy is kedvelt eszköze a rendezőnek. Ez nem csak a jelenetek túlzott életszerűségében lakozik, ami által a filmi jelleg egyre inkább gyengül (szereplőink tétlenül tengődnek életükben, kitörési kísérleteik inkább kényszeredettek, mint valós szándékúak); hanem az elbeszélés is igen töredezett és ugráló, a cseppet sem realisztikus emlékek felelevenítése miatt; itt nincsenek sem hősök, sem antihősök (a megszokott hollywoodi azonosulásnak ezzel annyi); ráadásul állandóak a kamerába történő kiszólások, javarészt a főszereplő által, de a történteket rendszeresen kommentálják az utcai járókelők is, gyakorta furcsa bölcsességeket megfogalmazva. Hogy mi a célja ezzel? Talán rámutat arra, hogy most életeket és nem csak egy szépen megalkotott filmet nézünk.

Az Annie Hall kivételes darab, egyik legmeghatározóbb alapköve a később hasonló szellemben kibontakozó Woody Allen életműnek. Bár a sajátos humor és a film megalkotásának nem mindennapi jellege még mindig kellemes és szórakoztató, de talán napjainkban kevésbé üt akkorát, mint saját korában. Minden esetre: érdemes megnézni!

8/10

A Színház- és Filmművészeti Egyetem operatőrjei a Szakítás tematika köré épülő vizsgafilmekkel álltak elő, amiket ezúttal a széles nézőközönség elé tárnak. Október 24-én, szerdán (azaz holnap) 21 órától és 31-én, kedden 19 órától tekinthető meg az 5-9 perces alkotásokból összefűzött szkeccsfilmet a Toldi moziban, mindössze 500 forint ellenében.

A Szakítás témakörben készülő kisfilmek állítólag nagyon jók lettek, sikerük már most borítékolva van. Ráadásul a nyolc apró mű a legkülönbözőbb helyzetekbe, időkbe és terekbe kalauzol minket, úgyhogy a nézők az azonos tematika ellenére egyáltalán nem fognak unatkozni, sőt - elég széleskörű élményt élhetnek majd át a vetítés során.

Máthé Tibor harmadéves operatőr osztálya egyedüli az évfolyamában, azaz sem forgatókönyvírók, sem rendezők, sem vágók nem segítették őket a munkájukban, ami az egyik oldalról nézve nehézség volt, viszont magasabb szintű szabadságot biztosított számukra. Az alapfeladat, amit megadtak számukra, mindössze annyiból állt, hogy elképzeljék egy férfi és egy nő szakításának kulcsjelenetét, és ennek kikörvonalazódása mentén a második félévre egy pár perces vizsgamunkában filmre is vigyék ezt, gyakorlatilag nulla pénzügyi alapból (az SZFE és a Visionteam támogatásával). Kemény munka – ígéretes alkotások.

Ráadásul a művekben (vagy azokkal kapcsolatban) nagyobb magyar filmszakmai nevek is feltűnnek majd, többek között: Stohl András, Nagy Zsolt és Pálmai Anna, színészek, valamint Pálfi György, rendező.

Mindenképpen ajánlott, kellemes program! Én holnap ott leszek!

 Forrás: http://www.origo.hu/filmklub/20121019-szakitos-filmek-a-toldi-moziban-stohl-andras-nagy-zsolt-borbely.html