Tényleg nem tudom, miért nem megy ez nekünk. Hiába bármilyen jó sztori, tehetséges stáb, vagy színészgárda, megfelelő technikai alap – Magyarországon javarészt nem készül sikeres közönségfilm. Az alkotásokat nem csak bányamélységeket súroló mozilátogatottság ássa alá (pláne ha magyar művekről van szó), ráadásként még valahogy képtelenek is vagyunk felzárkózni egy nemzetközileg ismert és elvárható színvonalhoz. A 2009-es Fonyód Gergely rendezésében mozikba kerülő Made in Hungária újabb sajnálatos példája: a magyar tömegfilm még nincs kész arra, hogy nagyot durrantson.

Az alaptörténet gazdag (Fenyő Miklós élete és az azóta már-már kultusszá vált Hungária együttes indulása),és  a közeg is megannyi lehetőséget rejt magában – például az atyáskodó szocializmus vicces/ironikus szemléletét, vagy egy kellemes nosztalgiázást a hatvanas évek fölött. A Made in Hungaria azonban esetlen és bizonytalankodó.

A történetvezetés vontatott, még annak ellenére is, hogy az alkotók megpróbálták a lehető legszínesebb cselekményszálakkal kitarkítani. Van itt barátság, szerelem, humor, bűntény, felnőtté válás, társadalomkritika, Ki mit tud – és persze Rock n’ Roll! Most akkor pontosan mit is nézünk? Musicalt, vígjátékot, krimit vagy romantikus drámát? Jó lett volna ezt még a forgatás előtt pontosan eldönteni! A filmben valahogy minden összevisszaságban tengődik, a jelenetek és a dialógusok megkreáltak, túlságosan utalnak saját mesterkéltségükre, még akkor is azt az érzést keltik, hogy önmagukat ismétlik, ha nincs így. Furcsa bugyutasággá fajul a történet – kár érte.

Erre még rátesz egy lapáttal az amúgy tehetségesnek ismert színészek bárgyú idétlenkedése a vásznon. Szabó Kimmel mindent messzemenőkig eltúloz – egyébként ugyanez jellemző Fenyő Ivánra is. Felvetődött bennem, hogy ez az irányított színészi játék talán a megjelenített kor „vagányközpontúságát” hivatott el képviselni. Hát… Nem sikerült. A női mellékszereplőkről meg inkább szót sem ejtek…

Ami talán segít ezen a siralmas helyzeten, az néhány egészen ügyes poén és  természetesen az örökzöld Hungária slágerek, ügyesen belekomponálva a tarkára sikeredett történet különböző jeleneteibe. Gyakran ezeket nagyszabású tánckoreográfia kíséri, amik igen látványosak és a sztorihoz hasonlóan érdekes színkavalkádok (pöttyös ruhák bő szoknyái suhognak, napszemüvegekben villantanak a srácok) – de ezek is idétlen musicalszerűséghez hasonlóan megkomponáltak, ami még többet elvesz a helyzetek spontaneitásából, pedig hát könyörgöm, életrajzi ihletésű filmről lenne szó, vagy mi, amiben legalább minimális szinten illene a realitáshoz kötődni! 

Kedves próbálkozás a Made in Hungária – (több)-kevesebb sikerrel. Talán még mindig nem tart ott a magyar film, hogy felzárkózzon a nemzetközi tömegalkotások színvonalas szintjéhez. Viszont marad nekünk a művészfilm – amiben gyakorlatilag kivétel nélkül mindig képesek vagyunk hatalmasat alkotni! (Hukkle, Taxidermia, Bibliothèque Pascal, Csak a szél, és persze még sokan mások!)

4/10

Woody Allen új filmje az összevisszaságával mutat rendezettséget. Csapong a történetek között, amiknek alig van köze egymáshoz. Egyetlen dolog közös csak: mindegyik egy irányba mutat. A történetek fejlődése azonosan egy kiszámíthatatlan, önmagát igazoló-megcáfoló végkifejletthez vezet.

Mintha lenne értelme annak, amit itt írogatok, de közben furcsán kavarog. A film is ilyen, de közben sosem érezzük magunkat elveszve. Mintha nem is az egyes történetek és azok szereplői lennének a fontosak. Inkább a város maga. Rómának szeretettel egy szerelmi vallomás a városnak. Közben önmagának ellentmondva gúnyolja ki a várost és a már-már őrjítő hatását, amit a benne lakókra gyakorol. Az operarendező történetén kívül (aki már alapból bolond volt) a másik három történet társadalmi elvárásoknak megfelelő életet élő szereplőit űzi saját értékrendjük és értékítéletük szélére.

A négy történet mindegyike tartalmaz apró, végtelenségig elemezhető, filozofikus vitákra sarkalló részleteket, de valahol mégis megmarad egy szórakoztató filmnek. Megragadja Róma lényegét. Pont azt adja, mint amire vágyom, mikor egy külföldi városba utazom. Nem a fő turista látványosságok érdekelnek, hanem a város hangulatára vagyok kíváncsi első sorban. Az apró rezdülésekre, amikre hosszabb ideig ott élve nehéz már felfigyelni, de felületes turistaként szinte lehetetlen. Ezt az oldalát mutatja meg, és teszi ezt olyan hatékonyan, hogy a film után kész lettem volna repülőjegyet váltani Rómába, ha valaki erre buzdít.

A Rómának szeretettel egy olyan könnyed esti film, ami csomagol útravalót. A játékidő elsuhan, a színészek és a zenék belevesznek a forgatagba, csak a történetek és a város marad.

8/10

Sean Penn 2007-es filmje igaz történet alapján készült és nagyon érdekes kérdéskört helyez középpontba. Dicséretes, nem éppen mindennapi alkotás, gyönyörű képekkel tarkítva.

Christopher McCandless előtt ígéretes, pompázatos jövő áll, mely magában hordozza reményekkel kecsegtető amerikai álmot. Ám a furcsa világszemléletű fiú, amint átveszi az érettségi bizonyítványát, egy egészen más, kivételes irányt választ az életének. Szó nélkül elhagyja családját, iratait elégeti, a továbbtanulásra félretett pénzét jótékonysági célokra adományozza és nevet változtatva (Alexander Supertramp) nekivág a világnak, hogy felfedezze a természetben rejlő végtelen szabadság titkait. Kockázatos és bonyodalmas útján bejárja a dél-dakotai búzamezőket, evez a vadvizű Colorado folyón, vándorlásának végcéljaként pedig eljut a vadon őshazájába: Alaszkába. De hogy mennyire képes átlényegülni az emberi civilizációtól elhatárolt, hatalmas és áhított természettel – nos, a film végét nem lövöm le!

Az Út a vadonba elbeszélése epizodikus jellegű – külön részekre osztható Chris utazásának állomásai szerint. Minden egyes megállóban van egy-egy meghatározó karakter, aki a segítőjévé válik, a főhős személyiségfejlődésének részét képezi. Számomra külön tetszetős volt, hogy Chris húga az, aki a narrátor szerepét magára vállalja, olyan személyként, aki még epizódszereplőként sem vett részt bátyja nagy utazásában. Mindössze a kezdetnél volt ott, de mégis ő az, aki érzelmeivel, gondolataival leginkább reflektálni tud Chris útjának történéseire, motivációira. Mindez nagyon hiteles és megragadó.

Érdekes és elgondolkodtató téma, amit ez a film felvet. Vajon mi visz rá egy alig húsz éves fiatal fiút, hogy egyedül, minden felelősségtudat nélkül nekivágjon a nagyvilágnak? Tényleg ennyire megkeseredett volna az emberi civilizációban?

Sajátos, de sajnos elég felemás válasz erre a rossz családi környezet, amire a film állandóan reflektál: Chris szülei boldogtalan, hazug, ám messzemenőkig képmutató házasságban élnek, ahol nemcsak magukat, de gyermekeiket is belekényszerítik egy megrokkant lelkiállapotba. Számtalan ilyen példa van szerte a világon, mégsem kapják hátukra az utazóhátizsákot fiatalok ezrei, hogy a vadon ellen menjenek! A további válasz talán Chris sajátos személyiségében lelhető fel: messzemenőkig idealista (állandóan nagy irodalmi művekbe temetkezik, és ott talál a saját életére vonatkoztatott igazságokat) – és sajnálatos módon a film folyamán egyre nyilvánvalóbban kiderül, hogy önző is (nem csak gyűlölt szüleit hagyja magukra, de szeretett húgát is; ráadásul folyton felbukkanó segítőivel sem bánik túl kegyesen az elválások során).

Persze mindezt felfoghatjuk egyfajta rousseau-i természetes megszállottságként a szabadság iránt és kötöttségek mániákus lerázásaként – de azért Penn burkoltan megfogalmazza ennek a magatartásformának a kritikáját is: Chris mégiscsak elmagányosodik az őt rabul ejtett vadregényes tájban.

A kérdésfelvetés mellett kiemelkedő pontja a filmnek a fényképezés. Bámulatosak a természet hatalmasságát bemutató panorámaképek és a totálokban bemutatott tájak, melyekben Chris bandukol. Néha szinte már dokumentumfilmes precizitásra és naturális szépségre tesz szert. A zeneválasztás mesteri, gyönyörűen festik alá a különböző hangulatú számok a jeleneteket.

A sok pozitívum ellenére azonban az Út a vadonba 140 perce nagyon hosszúnak bizonyult. Az alapvetően lassú tempójú, csellengő film ritmusa egy rövidebb alkotásban lekötő lehet – maga a néző is átlényegülhet ebbe a sajátos hangulatba. De itt már túlment a határon, csúnyán mondva: vártuk már, hogy vége legyen! Ez az unott érzés (ami úgy másfél óránál kezd csíráiban mutatkozni, de a lényeges változások hiánya miatt egyre erősödik) pedig taccsra vágja az alkotás zárlatát, aminek csattanónak kéne lennie.

Ez egy nagyobb negatívum a szememben, mert elrontotta a szépen felvezetett és megalkotott gondolatiságot. Pedig alapjaiban egy jól eltalált, profi munka az Út a vadonba. De túl hosszú!

8/10

A ’Los Tres Amigos’ latin rendezőtrió részeként (Guillermo Del Toro, Alejandro González Innaritu) Alfonso Cuarón ezen 2006-os alkotásával nagy fába vágta a fejszéjét. Az ember gyermeke megannyi komoly témát feszeget mintegy másfél órán keresztül, úgy, hogy közben egy percig sem hagyja unatkozni a kanapé szövetének feszült nézőt. Kivételes profizmusról árulkodik, hogy a nagy ívű kérdésfelvetés és az állandóan fenntartott akcióhelyzet mégsem oltja ki egymást – sőt, mintha erősítenék!

2027-et írunk, rémisztő disztópiákba illő állapot uralkodik a Földön. A nők terméketlenné váltak, immár 19 éve nem született gyermek – a széthulló társadalmakon pedig egyre erőteljesebben uralkodik el az anarchia. Egyedüli kivétel ez alól Nagy-Britannia, ahol az alkalmi terrorakciók, a mérhetetlen illegális bevándorlás és nagymértékű gettósódás ellenére viszonylagos rend uralkodik. Theo (Clive Owen), aki régen a politikai változás élharcosa volt, itt él. Élete váratlan fordulatot vesz, mikor egykori szerelme - aki jelenleg egy bevándorlók jogaiért küzdő terrorszervezet feje – szívességet kér tőle: egy nőt kell kijuttatnia az országból egy külső menekülttáborba. Hamarosan azonban kiderül, hogy Kee nem egy egyszerű asszony – gyermeket hord a szíve alatt, azaz benne lakozik a 19 éve hiányolt élet, a jövő kulcsa. Ám a kilátástalan társadalmi állapotba belekeseredett és emberségüket veszetett személyek eszközként akarják használni az anyát és gyermekét, ezért Theo-nak menekülnie kell velük. De vajon ki lesz a segítőjük és ki fordul ellenük? Kiben bízhatnak meg? Kit hat még meg egy ilyen brutálisan eltorzult világban az, ha egy gyermek sírását hallja a csatazajban?

Az ember gyermeke állandó és sürgető kérdésfelvetéssel dolgozik. Amellett, hogy látványában és mozgalmasságában minden pillanatban a képernyőhöz kötöz, a feszegetett témák olyan gondolatmeneteket indítanak el az egyszerű, mindennapi nézőben, amelyeken még a film leforgása után is hosszasan pörögni lehet. Ki, hogyan viselkedne egy elkeseredett háborús helyzetben – pláne ha egy olyan körbe van belekényszerítve, ahol szükségszerűen áldozattá válik? Mennyit tenne meg egy másik élet védelméért? Vagy más kérdéssel: az Élet védelméért? És valójában itt bújik meg Alfonso Curaón alkotásának központi problematikája: az elvadult emberiség viszonya az Élet tiszteletéhez. A rendező talán választ is ad rá: az egyik végső jelenetben a kegyetlen utcai harcban összeütköző felek minden személye leengedi gyilkos fegyverét, elhallgat és alázatosan térdre borul a csöppnyi csecsemőjét karján hordó Kee előtt.

A film nem csak történetében és tematikájában kivételes mű, hanem technikai megvalósításában is (nem véletlen hogy legjobb fényképezés kategóriában Oscarra is jelölték). Kiemelendő a kiváló operatőri munka: Emmanuel Lubezki hosszú beállításai a legapróbb részletekig megkreáltak. A snittek alatt a kamera állandó mozgásban van (még ha egy autó belsejében szemlélődik is – gondolok itt a határokon kívüli első lázadó-támadásra), ez a film végére már gyakorlatilag a háborús tudósítás módszeréhez közelít. Az operatőr együtt fut Theo-val a puskaropogástól és robbantásoktól hangos utcákon, megbújik, előrefut, vagy épp bemegy vele egy romokban álló lakóházba. Pillanatnyi szemlélődései – ahogy „szeme” megakad egy-egy összeroncsolt testen, vagy jajgató anyán – az emberi tekintet sajátosságát idézik. Megrendítően életszerű, mintha mi is zaklatottan menekülnénk a főszereplő mellett.

Ez a sajátos, már-már naturalizmushoz közelítő realizmus a film több pontján felüti a fejét. A brutális történéseket nem hatásvadász premier plánokban láthatjuk, hanem emberi szemmel, távolról nézzük végig őket. Kee szülését (vagyis a színésznőét) pedig egy az egybe teszik a képernyőre az alkotók.

Számomra ugyan néha az erőszakos jelenetek már túllépték azt a határt, amivel Cuarón az arcunkba kívánta ordítani annak az undorító igazságnak a tényét, hogy az ember pusztító. A mondanivaló enyhébb módon is átjött volna, bár ezt aligha róhatjuk fel tényleges hibának: a mai eldurvult világban talán csak a heves felháborítás az egyetlen eszköz a mindennapi ember gondolkodásmódjának megmoccantására. Sikerült!

9/10

Ui: Ez egy olyan film, amiről igazából kisdoktorit is tudnék írni, annyi megbúvó szimbólum és fontos, feldolgozható téma/elem van benne – sajnálom, de a karakterek lekorlátoznak abban, hogy mindenre kitérjek.

A Jim Abrahams, David és Jerry Zucker nevével fémjelzett, 1980-as mű elvezet minket a testvérpárra későbbiekben is nagyon jellemző abszurd/groteszk filmes humor gyökeréhez. Az Airplane! az alkotótrió minden tagjának elsőfilmes alkotás – és bár ennek furcsa hátulütői néhol elég erőteljesen megmutatkoznak - egy különleges, szórakoztató filmről beszélhetünk.

Ted Strikerrel, háborús veteránnal szakít barátnője, Elaine, aki légikísérőként dolgozik egy utasszállító repülővállalatnál. Tedet teljesen megrázza az elválás feldolgozhatatlan híre, ezért szenvedélytől vezérelten azonnal a lány után megy, hogy meggyőzze döntése megmásításáról. Jegyet vesz arra a repülőre, ahol Elaine dolgozik, ezzel pedig egy hatalmas traumájával néz szembe – újra a levegőbe kell emelkednie, mint a háborúban, ahol pilóta volt. Közben vírus tör ki a fedélzeten, ami többek között a pilótákkal is végez, így ki másra hárulna a nagy feladat, hogy a gépet letegye, mint Tedre? Felidéződik pár emlék; néhányan elájulnak; két fekete tolvajnyelven kajabál; a földi vezérlőegység tagjai vagy teljesen infantilisek, vagy beszívtak; és Leslie Nielsen színre lép, akárcsak egy szexéhes, gumi robotpilóta; de végül csak leszáll a repülő. Káosz és zűrzavar értelmetlenségbe oltva – mindennek valahol mégis megvan a maga kellemes és vicces bája.

Az Airplane! a Csupasz pisztoly trilógiában továbbvitt és –fejlesztett humor alapköve, azaz innen indul minden. Az alkotók úgy machinálnak a jelenetekkel, hogy gyakorlatilag mindegyikbe belecsempésznek egy-egy oda nem illő, végletekig abszurd szituációt vagy groteszk párbeszédet. A lebujkocsmában kifordított végtagokkal táncolnak a vén tengeri medvék a Bee Gees: Stayin’ Alive-ra. Az egyszerre parodisztikusnak és romantikusnak megfestett, idétlenül színes tánctérbe néha berepül egy hulla, hátba szúrnak valakit, vagy a háttérben verekszik két részeg nő. A elájult elsőpilótát otthon egy lóval csalja a felesége. A szőke légikísérő naiva gitározás közbeni beleélésében kitépi a szívbeteg kislány infúzióját, pedig dalával őt akarja felvidítani, az utasok tömege éjenez. De mindezen jelenetek szóban szinte leírhatatlanok a keltett hatásukhoz képest! A kifordított poénok váratlan erősséggel ütik mellkason a gyanútlan nézőt, aki már csak a hirtelen meglepetéstől is kénytelen mosolyra fakadni – aki ismeri (és netán kedveli is) a fent már említett Csupasz pisztoly-filmek humorérzékét, pontosan tudja, miről beszélek. Zuckerék gagjeinek ereje pont ebben rejlik: a hihetetlen kiszámíthatatlanságban és néha már infantilizmus határát nyaldosó abszurd poénokban, vagy vicces helyzetek generálásában. Előszeretettel élnek humoros szófordulatokkal vagy szójátékokkal – magyar részről pedig erény, hogy ezt a szinkron is képes hozni.

Mindezek megjelenítése pedig nevetségesen gagyi – már bocsánat a kifejezésért. A jelenetek mindegyike súlyosan stúdiószagú, a világítás nemhogy egyszerű, de majdhogynem teljesen kidolgozatlan (80-as években járunk!).  A kellékek pedig – hát… A bábok nagyon is bábszerűek, a viharban hánykódó repülőről pedig szinte üvölt, hogy modell. Ám előnyére váljon, hogy az Airplane! nem is próbálja saját mesterkéltségét leplezni! Nem követi el azt a hibát, hogy valami valósnak ható, illuzórikus világba kalauzolja a közönséget – sőt, nagyon is utal ezen megjelenítési hibák által saját kreáltságára. Újabb poént teremt – viccessé teszi a maga idióta világát a megfestés nevetségessége által is. Mintha az Airplane! esetében működne a furcsa szólás: „Annyira rossz, hogy már jó!”

A színészi alakítások már nem olyan hasfalrengetőek minden esetben, mint a szituációalakítás és a dialógusok nagy része. Kicsit ügyetlenkedő, esetlen, mintha maguk a színészek sem tudnák, hogyan nyúljanak az általuk eddig ismeretlen jellegű humor megformálásához. Még a későbbiekben kiválóan brillírozó Leslie Nielsen sem ütött akkorát.

Ismervén és kedvelvén a Csupasz pisztolyokat, az Airplane!-t kicsit gyengébbnek érzem: a viccek elsütése néhol még bizonytalankodó és nem annyira következetes, mint a már kiforrott, nagysikerű trilógiában. Bár elismerendő: ez az eredet, innen indult a híres menetelés az amerikai filmes abszurd egyáltalán nem könnyű útján – legalábbis Zuckerék részéről.

7/10