Nem sok jó hírrel szolgálhatok.

Mikor már a kezemben éreztem a Watchmen 3. kötetét, kiderült, hogy még egy hetet várni kell. Elhalasztották a megjelenést. Sőt a megjelenés napján beszerezni szinte lehetetlen. Már alig van a film premierjéig, de talán előtte még sikerül beszerezni és elolvasni (pontosabban befalni, mert már nagyon kíváncsi vagyok a végkifejletre).

Az ígéretemet, miszerint megtekintek és véleményezek minél több Oscar jelölt filmet (különös tekintettel a legjobb film kategóriára) teljesítetlennek kell nyilvánítanom, annak ellenére, hogy még van 2 napom.

A hazai mozikba 2 film még meg sem érkezett, sőt a nem teljesen legális források sem adnak okot a túlzott bizalomra. Ebből következik, hogy „kénytelen” leszek megadni a módját és széles vásznon megtekinteni a filmeket, de csak a maguk idejében.

Szerzőtársaim sem erőltették meg magukat; sajnos. És azt kell mondjam, hogy ezt már megszokhattuk. Bár ne kéne ezt mondani…

A végére egy technikai részlet: én is beindítottam ezt a twitter bizét, szóval ott is lehet követni.

Hirtelen ennyi lenne. 

A legjobb eredeti forgatókönyv? Még nem tudjuk, de vasárnap biztosan kiderül. Részemről valami nagyon átütő erejű forgatókönyvet vártam, ha már ebben a kategóriában nevezték. Ehelyett elég átlagos volt, sőt néhol kicsit le is ült.

Poppy életének egy rövid szakaszába pillanthatunk bele. Bármennyire is nézzük jóindulatúan, ő is csak egy közülünk és az élete sem James Bondéhoz hasonló. Egy általános iskolában tanít, gondja van a pártalálással és még jogsija sincs, pedig már 30 éves. Egyszóval ő is a szürke hétköznapok rabja, csupán a hozzáállása más. Végletekig optimista, számára a pohár mindig félig teli és ezt az attitűdöt próbálja másokra is átragasztani, több-kevesebb sikerrel.

A történet több szálon fut, bár ezek nem választhatók szét egyértelműen (pont úgy, ahogy a való életben). Talán a legfontosabb közülük az autóvezetői tanfolyam. Itt találkozik Scottal, aki Poppy tökéletes ellentéte. Elégedetlen az életével, és ahelyett, hogy kicsit magába nézne, inkább a környezetét hibáztatja saját bajáért. Így (nem mondja ki, de) gyűlöli az embereket, a kormányt, és persze a vallást is. De legfőképpen Poppy szúrja a szemét, aki tökéletesen elégedett az életével.

Scott karakterét Eddie Marsan varázsolja a képernyőre és valami fantasztikusan teszi. Kiemelkedő alakja ő a színészi gárdának. Főleg az utolsó kirohanásánál remekel. Poppy szerepében Sally Hawkins tűnik fel. Nem okoz csalódást, de nem is emelkedik ki. Színes ruhák, széles mosoly és már csak egy nagyon kevés plusz kell, hogy elhiggyük tényleg boldog. Ezt a pluszt viszonylag könnyedén szállítja is.

 A forgatókönyvben nem láttam azt a pluszt, amiért ki kéne emelkednie a hasonló drámák (inkább dramedy-k) közül. Igaz, hogy vannak nagyon jó pillanatai, de összességében mégsem értem a jelölés miértjét. Mint az elején is említettem, néhol leül a történet. Ezekből a gödrökből kicsit nehézkesen kászálódik ki.

A zene egy érdekes kérdés, mert sokszor használja ugyanazt a zenei témát. Egy idő után unalmassá válhat ez, viszont ha azt nézzük, hogy az alkotók ezzel akarták kihangsúlyozni az élet monotonitását, már nevezhetnénk ötletességnek is. Kár, hogy ez nem változtat sokat azon, hogy tényleg rengetegszer fordul elő ugyanaz a dallam.

A hibái (és saját értetlenségem) ellenére is folyamatosan ott lebeg az optimizmus és egy kevés feelgood hangulat a levegőben. Ez nagy részben, vagy inkább teljese egészében Poppy-nak köszönhető. Ez az, ami kiemeli a filmet a tömegből és ez az, amiért érdemes megnézni.

A gumiarcú Jim Carrey egy nem annyira gumiarcú szerepben. A profilváltás, egy skatulyából való kitörés sosem egyszerű, sőt sokszor kudarcba is fullad. Jim Carrey Ace Ventura marad nagyon sokaknak még akkor is, ha a lelkét kiteszi és próbál új karaktereket belegyömöszölni a számára kiosztott skatulyába. Én nyitott vagyok általában, de nehéz elszakadni a jól megszokottól.

Most is erre törekszik. Egy érdektelen, a világtól elforduló emberkét játszik (eleinte). Itt volt érezhető, hogy csak döcög a szekér és nem halad. Aztán mikor „igenember” lett, onnantól helyre jöttek a dolgok. Akkor már biztos talajon mozgott, és tudta hozni a szokott formát. A végén volt megint kis megingás, mikor a józan eszét kellett használnia és végre „normális” emberként viselkednie.

Az igenember, Carrey néhol döcögős alakítása ellenére is nagyon szórakoztató. Valójában ezt vártuk tőle. Legyen vicces, harsányan nevetős, mert a túlzott életigenlés ide vezet. Jó ötlethez jó megvalósítás is párosult. Amikre rábólintott nem voltak annyira elrugaszkodott ötletek, és így képesek voltunk valamennyire átérezni a helyzetet. Részemről ez sokat dobott az élvezhetőségen.

Még a nagy szomorkodást is jól oldották meg (ez mindig egy kényes pont). És a kiváltó ok is a helyén volt. Végre nem egy sima csavar, hogy az ex-feleséggel kavar, vagy akármi. Nagyon helyesen, valami eredetibbel rukkoltak elő, és ez dicséretes.

A sok nevetés mellett a szerelmi szál volt igazán meghatározó még. Zooey Deschanel. Ennél többet már nem nagyon kell mondanom. A The Go-Getternél már értekeztem róla. Szép - nagyon; tehetséges – mérsékelten. Mégis, nehéz rá rosszat mondani, elhomályosít valami. :))

Az egyetlen negatívabb mozzanat az enyhén szólva is szektás igenember konferencia volt. Összegyűl a birka nép és gondolkodás nélkül üvölt. IGEEEEN! Ez enyhén szóval is frusztráló, és különben is én kérek elnézést. Ezt leszámítva viszont egy könnyed szombatesti mozit hoztak össze. Ennek örvendezni kell, mert nem olyan sűrű esemény ez, mint kéne lennie.

Nos, igen. Így történt, hogy szépen csendben mi is megértük ezt az első kerek évet. Vártam (valamikor még az év elején), hogy mikor jön el a nagy nap, mert ugye mégis csak stílszerű lenne pont aznap megemlékezni. A várakozás kábé egy nap után alábbhagyott és elfelejtettem az egészet. Csak most az előbb jutott eszembe, hogy mostanság lenne esedékes. Megnézem és tényleg. Első bejegyzés 2008.02.10-én történt. Az volt az a történelmi pillanat, mikor megalapult szerény blogunk, nagyra törő célokkal - teszem hozzá.

Kicsit szomorú vagyok, hogy egy év alatt nem sikerült elérnem, amit reméltem, de közben büszke is. Fantom szerzőkből nálunk nincs hiány – sajnos – viszont még így is viszonylag színvonalas és kis túlzással rendszeres megjelenéssel bírunk.

Egy év alatt rájöttem, hogy ismeretlen és méltatlanul mellőzött filmekről való irkálás (ez lett volna az elsődleges cél) nem a leghálásabb feladat. Bár a statisztika mutatja, hogy erre is tévednek látogatók, kommentelési hajlandóságuk alacsony. Ez érthető is, ha azt nézzük, hogy mit kommenteljen az egyszerű olvasó egy számára tökéletesen ismeretlen filmen.

Mindezek ellenére nem lehet okom panaszra, mert legalább annyit kaptam a blogtól, mint amennyit bele kellett tennem. Elsősorban filmélményt, természetesen.

További kellemes olvasgatást kívánok, magunknak pedig kitartást és ihletet a folytatáshoz.

Rohan az idő, az Oscar gála a nyakunkon és még csak Gombos Benjamin került terítékre. Egyszóval kicsit bele kell húznom, mert megint lemaradok, mint tavaly.

Másodikként a meglepetés kategória nevezőinek a sorát erősítő Slumdog Millionaire kerül terítékre. Sokan és sokféleképpen zengtek már ódákat róla és igazuk is van (valahol a messzeségben), de semmiképpen nem emelkedik ki annyira. Oscarra természetesen esélye sincs, már csak presztízs okok miatt se. Ha mégis megkapja (legjobb filmnek járó díjra értem), akkor bizony megkóstolom a kalapom.

Danny Boyle rendező úr nagyon érti a dolgát, ezt már számos alkalommal bebizonyította. Ezért a tőlem kijáró plusz egy vállveregetés mit sem nyom a latba, de azért kiosztom. Bizony, bizony itt is odatette magát, és egy nagyszerű filmet tett le az asztalra. Egyedi ötlet, jó forgatókönyv, ismeretlen, de jól alakító színészek. Pár szóban ezt kapjuk abban a két órában, amit a filmre „áldozunk”. Ez nem is áldozat, de inkább öröm.

A mindenki által ismert Legyen Ön is Milliomos című kvízműsorból kerekített egy érdekes és szívhez szóló mesét. Egy fiúról, akinek a sorsa, hogy nyertes legyen. Három idősík fut párhuzamosan: a jelen, a fiú története és a játékban eltöltött idő. A végére ez a három kicsit különálló szál összekapcsolódik, összeérnek a történetek, hogy teljes legyen a mese.

Miért mese? Mondhatnánk, hogy hihető a történet, mert csodák márpedig vannak. De elég, ha a vallató rendőr fiúhoz való viszonyulását tekintjük. A fiú egy senki, egy csóró a nyomornegyedből. A rendőrnek semmi oka nem lenne, hogy feltétel nélkül higgyen a fiú szavaiban, de mégis megteszi. Jamal élete nem különbözik a többi gyerekétől. Csak próbált életben maradni, mint mindenki ezen a sárgolyón, csak van, akinek ez sokkal több erőfeszítésébe kerül. A vallatás végére mégis meglágyul a vallató tiszt szíve és hagyja, hogy a fiú beteljesítse a sorsát.

Az egzotikus helyszínek mindig dobnak egy filmen. India egy nagyvárosa, csak egy a sok közül, de a Föld ezen részéről nézve nagyon is egzotikus helyszín. Olyan, mintha fényévekre lenne, pedig „alig” pár ezer kilométerre van. Egy más világ, minden szempontból. És ahogy az Isten városában is, itt is sikerült elég jól elkapni a város hangulatát. Átadni, hogy mennyire lehet nehéz csupán egyetlen napot is túlélni. Emberfeletti erő kell hozzá, gondolhatnánk, mert innen úgy tűnik. Közben pedig nekik ez jelenti a mindennapokat.

A színészek bár ismeretlenek, de kellemes játékuk mellett ez fel sem tűnik. A műsorvezetőt már az első pillanattól könnyű utálni. Az ellenségképre mindig szükség van, és érdekes, hogy itt nem a rendőr volt az. A végére a rendőr pozitív karakter lesz, sőt még a báty is, aki sokszor tett keresztbe Jamalnak.

A zene, ahogy illik, nagyon a helyén van. Nagyon kellemes soundtracket hoztak össze. A főcím pedig már csak hab a tortán. Mindig jó egy kis ötletet látni a film utolsó utáni perceiben is. Ezért külön is jár a plusz pont.