People ask the question... what's a RocknRolla? And I tell 'em - it's not about drums, drugs and hospital drips, oh no. There's more there than that, my friend. We all like a bit of the good life - some the money, some the drugs, other the sex game, the glamour, or the fame. But a RocknRolla, oh, he's different. Why? Because a real RocknRolla wants the fucking lot.

Ezzel a kis monológgal indít a film, de Mark Strong előadásában és orgánumával válik igazán hatásossá ez a felütés. Sokatmondó, és közben már az alaphangulatot vezeti fel. És az a hangulat, amit megalapoz egészen a stáblista utolsó képkockájáig kitart és talán utána is. Még a moziból kifele jövet is éreztem. Annyira körbevesz, annyira bekebelez, hogy nehéz visszazökkeni (szerencsére). Mert ugye ez az, amit elvárnánk úgy általában a filmektől. Vonjanak a hatásuk alá, "rántsanak be"; érezzem, hogy átélem, amit látok és nem csak külső szemlélő vagyok.

Azt hiszem, mondhatom magamra, hogy Guy Ritchie nagy tisztelője vagyok. Bár még Revolvert nem láttam, de majd annak is eljön az ideje. A neve szinte összeforrt a (mondhatjuk) általa teremtett stílussal. Londoni alvilág, össze-összekuszálódó szálak a történetben és kicsit ügyefogyott hősök. Aztán a végén, mint a gordiuszi csomó egyszerre megoldódik minden. És ez kell a népnek, kell nekem is.

A történet most is a jól bejáratott formákat követni. Talán egy hajszálnyival egyszerűbb volt, mint elődeinél. Vagy lehet inkább elnagyoltabb, nem annyira kidolgozott, mint A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső. Bizonyos részleteket nem zárnak le tisztességesen, vagy ha másképp fogalmazok, akkor többet hagynak a néző fantáziájára. Ez felróható negatívumként.

Aztán talán még az is, hogy nem mert újítani a rendező úr. A jól bevált és teszem hozzá nagyon is működő sablonokhoz nyúlt (megint). Ebből rakott össze újabb két órát. Viszont a tény, hogy nagyon szórakoztató két órát rakott össze – tagadhatatlan.

A film boncolgatásának az elején térnék ki a színészekre. Igaz, hogy nem egy, a színészekre kihegyezett filmmel állunk szemben, de mégsem tehetjük csak úgy félre őket. Személy szerint én meg voltam elégedve azzal, amit a vásznon nyújtottak. Talán Toby Kebbellt és Mark Strongot tudnám kiemelni. Kebbellnek elhisszük, hogy ilyen eszelős; hogy csak egy narkós, de közben a fejében lévő káposztalében úszkál valami, amit igencsak jól használ. Mark Strong meg csak egyszerűen jó és még a karaktere is vicces. A többeknek sincs mit szégyenkeznie. A szövegkönyv nagy ura pedig volt olyan kegyes és a legtöbbjüknek adott a szájába egymondatos idézhető szösszeneteket.

Ha már idekeveredtem, akkor forgatókönyv. Mint már említettem a történetben találhatunk kivetnivalót, ha nagyon keressük. Viszont a szövegek. Nos, azok tényleg nagyon a helyükön vannak.

There's no school like the old school, and I'm the fuckin' headmaster.

Folyamatosan szállítja az olyan csemegéket, amiken még sokáig rágódhatunk jóízűen. Az egymondatos idézhető idézetek. És persze a verbális humor. Végre nem bántak annyira csínján a kifinomultabb, egy kevés gondolkodást is igénylő poénokkal.

A végére hagytam a zenét. Már a moziban is fel-felfigyeltem a háttérben a számokra, de akkor még nem tűnt ki annyira. Vége a filmnek, már a végefőcím is lement és akkor éreztem, hogy ez bizony beszerzős lesz. Azóta is ez szól állandóan. Annyira jól sikeredett. Nemcsak a filmhez passzol minden percében, de önmagában is megállja a helyét. Vannak kiragadott monológok a filmből és mikor vége, a következő szám viszi tovább a hangulatot. A végeredményez húzott vagy 1-2 pontot a soundtrack.

Én megadom neki a 8/10, bár A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, vagy a Blöff szintjét nem üti meg, de nagyon közel van. Már nem is emlékszem mikor szórakoztam ilyen jól filmen. Ezt vártuk Guy Ritchie-től és meg is kaptuk. 

A címből következtethetnénk arra, hogy szoros rokonságban áll az Isten városával, de nem. Igaz, hogy könnyű párhuzamokat, vagy éppen ellentéteket vonni és én is meg fogom tenni néhány helyen, de ez a film semmiképpen sem tekinthető folytatásnak. Egy teljesen önálló műről van szó.

Szintén igaz, hogy egy azonos című sorozat filmváltozata ez, de ennek nem sok hatását érezzük. Nem az a tipikus sorozatból filmet forgatunk helyzet. Nem érezzük, hogy a karakterek cipelnének valamit a sorozatbeli múltjukból. Valójában eléggé vaktában lövöldözöm itt ezekkel a kijelentéseimmel, mert egyetlen részt sem láttam a sorozatból. Csupán arra alapozok, hogy nincs meg az a kicsit családiasabb hangulat, mint a sorozatoknál. Szerintem ez már önmagában is teljesítmény, hogy tudjuk filmként kezelni és nem egy sorozat filmmé való bővítéseként.

A történet több szálon fut, de ezek szorosan kapcsolódnak és hatnak egymásra. A helyszín Rio de Janeiro. Nyomor, bűnözés és bandaháború. A történet középpontjában két éppenhogycsak 18 éves, majdnem felnőtt srác áll. Kisgyerekkoruk óta a legjobb barátok, mindketten apa nélkül nőttek fel. Egyikük apja még él, csak nem tudják ki az. Miközben a férfi után nyomoznak, súlyos múltbéli titkokra derül fény. A bandaháború közepette nemcsak az életüket kell menteniük, de a barátságukat is.

Mint mondottam sok helyen párhuzam vonható az Isten városával. Elsőnek ugye rögtön a téma: élet Rio de Janeiro nyomornegyedeiben, bűnözés és bandaháború. Viszont itt a helyszínt áthelyezték a hegyekbe (amik inkább dombok csak) és a bandák helyett inkább az emberi jellemekre és kapcsolatokra koncentráltak. Két főszereplőnk barátsága talán a legfontosabb motívum a filmben, de hangsúlyos még a felelősség is: Acerola még épp csak 18, de már apa és férj. Ebből is látszik, hogy teljesen más ott az élet, mint itthon.

Főszereplőink esetében nem beszélhetünk felnőtté válásról, mert ők már kénytelenek felnőttnek lenni és eközben próbálják megőrizni gyerek énjük utolsó maradványait. Ez nem könnyű feladat az adott körülmények között, főleg egy olyan városban, ahol az emberélet nem ér túl sokat.

A színészek ismeretlenek a számomra. Bár nem mindenhol volt tökéletes az érzelmek ábrázolása, de összességében elégedettek lehetünk. A legtöbb jelenetben elhisszük, amit el akarnak velünk hitetni. A kétségbeesést, a kilátástalanságot, vagy éppen a legmélyebb csalódást. Ezért összességében a színészi alakításokra nem lehet különösebb panaszunk.

A zenei aláfestés szintén remek. Kellemes latin dallamok szólalnak meg. Sajnos azt nem mondhatjuk, hogy a hangulatot minden esetben erősíteni tudja a zene, de akad ilyen eset is.

Az Istenes városával a valós kapcsolatot a producerek testesítik meg. Sajnos a rendezői székben nem köszönthetjük Fernando Meirelles, de Paulo Morelli, aki valójában betöltötte a széket – derekasan helytáll. Részemről megtapasztalhattam, milyen az mikor csak a feliratra hagyatkozhatunk - portugálul beszéltek benne (érthető brazil film lévén) - és nem értjük a szövegelést a háttérben. Amellett, hogy egy kellemes filmet láthattam, ráébresztett arra is, hogy kicsit jobban oda kéne figyelnem a brazil filmgyártásra, mert van ott pár csiszolatlan gyémánt.

A City of Men nem ér fel az Isten városához, de mindenképpen figyelemre méltó. Részemről ez egy 7/10-es.

Egy város a föld alatt. Több száz éve senki nem látta a napot, de még tudomásuk sincs a létezéséről. A nyitó képsorokban pár tudóst láthatunk. Semmiféle magyarázkodás, semmi előzmény, csak azt látjuk, hogy az emberiség megmentése érdekében a föld alá költöztetik a következő generációt. A szabadulásuk kulcsát, egy időzáras dobozt adnak a polgármesternek, hogy majd ha eljön az ideje, akkor visszajussanak a felszínre. Az élvszázadok alatt a doboz elveszett és a készletek is fogyóban vannak, s a várost életben tartó generátor is kezd meghibásodni. Az intő jelekkel nem foglalkoznak és a kiutat is csak két gyerek keresi.

Felmerülő kérdésekre nincs válasz. Mi történt a felszínen? Mi lett az ott lakókkal? Nem ismerjük az előzményeket, ugyanúgy a sötétben tapogatózunk, mint a főszereplőink. Érdekes, de ezen a problémán hamar túl tudunk lépni. Talán azért, mert a film sem foglalkozik vele. Nem a múlt a fontos, hanem a jövő: a kiút keresése.

A történetben sajnos olyan logikai hiányosságok vagy inkább a racionális gondolkodásnak ellentmondó dolgok vannak, ami mellett már nem tudunk szó nélkül elmenni. Első és talán a legkézenfekvőbb: ha csak csecsemőket vittek le a föld alá, hogy ne hiányozzon nekik a fény, akkor eleinte hogyan éltek túl. A tökéletes sötétben, ahol az egyetlen fényforrás a jó öreg villanykörte, hogyan élnek túl a növények? Miért zöldellnek mégis olyan szépen? Vagy ebben az utópisztikusnak mondható társadalomban miért hiányzik az emberiség egyik alapvető eleme, a kíváncsiság? És mi van a környezethez való alkalmazkodással? Az emberek semennyit sem változtak az idők során.

Ilyen és ehhez hasonló kérdések tömkelege tör az emberre a film nézése közben és ehhez nem kell nagyon szkeptikusnak lenni. Elég, ha minimálisan azok vagyunk. Próbálunk ezeken a hibákon túllépni, de nagyon nehéz. És talán könnyebben sikerülne, ha pörgősebb lett volna a film. Mert bizony nagyon lassúcska. Alig akar beindulni a történet. Rengeteget rágódnak a városon, a lakókon és a problémáikon. Igaz, hogy a várost nagyon hangulatosra sikerült összehozni, de ez nem pótol mindent. Főszereplőink csiga tempóval rakják össze a kirakós darabjait.

Már a játékidő kétharmadát is a hátunk mögött tudhatjuk, mikor végre elkezdődnek a valós történések, amik a kijárathoz vezetnek majd végül. Addig mintha csak egyhelyben toporognánk. És utána a kivezető út? Szinte semmi. Egy rövid utazás, pedig én eleinte azt feltételeztem, hogy az utazáson és a kalandokon lesz a hangsúly. Ehelyett az utazás csak egy nyúlfarknyi része az egész mozinak és ráadásul sétagalopp is.

Valamiért minden történetbe kell egy gonosz, pedig itt anélkül is simán helytállt volna a szkript. Csupán egy adalék-szál. Az önző polgármester (Bill Murray) a fogyó élelmiszer készletek közepette is csak magára gondol. Ezzel is csak az időt húzzák. A főszálhoz alig tesz hozzá, szinte semmit nem ad hozzá.

Kicsit túlnyújtott családi mozi. A város tényleg nagyon hangulatos, talán ez adja hozzá a legtöbbet a filmhez. A két főszereplő egész tűrhető, Tim Robbins és Bill Murray pedig csak pár percet kapott. Elég középszer a film, de már a jobb fajtából. 6/10. (A poszter pedig csak engem emlékeztet az MS "nagyszerű" böngésző alkalmatosságára?)

Miért jó listát írni, de még inkább miért jó másokét olvasgatni? Akárhonnan is nézem, ez az év végi listázás kicsit felesleges(nek tűnik). A listák nagy része ugyanazokat a filmeket emlegeti, és a sorrend sem sokban tér el. Megcsillan egy reménysugár, ha a rengeteg lista átnyálazása után találunk valami igazán pikáns csemegét. És bizony, mindig akad néhány film, ami után nagy megelégedéssel állunk fel és az "ez remek volt" valamint ehhez hasonló gondolatok törnek ránk.

Egy eredeti Disney mese 2000-ből. Nem holmi gagyi animáció, ahol a grafikán csak húzzuk a szánkat (az igénytelenség miatt), hanem rajzolt mese. Ez már alapból jó pont, mert igaz, hogy a számítógépes animáció szép és jó, de nekem hiányoznak a rajzolt mesék a mozivászonról.

A történet gyanánt előhúztak a fiókból egy sablont, amivel ebben az esetben tökéletesen ki tudok egyezni. Adott nekünk egy pökhendi és persze csak magával foglalkozó uralkodó, egy gonosz boszi és a bárgyú sidekickje, valamint a morális tanítást magában hordozó pásztor. A vén boszorkánynak a trónra fáj a foga, így megpróbálja eltenni láb alól a fiatal uralkodót. A gyilkossági kísérlete balul sül el és az uralkodó nem hal meg, hanem helyette lámává változik. Az egészet megbolondították még egy dél-amerikai helyszínnel is, ami sokat dob a hangulaton.

Innentől nem mesélném tovább a történetet. Bevett klisékkel operál, és persze végén kötelező a happyend. Ebből a sablonosságból adódik, hogy a történet csak másodlagos. A hangsúly a karaktereken van. És ezek sem valami eredeti ötletek ám. Csupán a meséktől jól megszokott archetípusokat kapjuk. És mégis. Garantálják a teljes játékidőre a földön fetrengős, hasat fogós nevetést. Talán a legjobb az izomagyú Kronk, aki a gonosz boszi bárgyú sidekickje. Az ő karakterének köszönhetünk rengeteg nevetést. Mondhatjuk, minden megmozdulása mosolyra görbíti a szánkat.

A karakterek viccességét már csak tetézi, hogy az egész mese egy hatalmas paródia. A kommersz, mindenki által ismert meséken túl, magát a stílust is kifigurázza. Találunk benne utalást a Tarzanra, a Hófehérkére és Yzma (a gonosz), pedig egy az egyben Szörnyella De Frász. Egy paródia hamar a saját csapdájába eshet, ha túl komolyan veszi magát. Ettől szerencsére itt fényévekre vagyunk.

A szinkron. Kényes pont (persze nem a cél korosztály számára), de itt még ez is nagyon eltalált. Utólag belenéztem az előzetesbe, hogy legyen összehasonlítási alapom. És még ezután is kitartok amellett, hogy a hangok tökéletesen illeszkednek a karakterekhez. Talán Yzma volt az egyetlen, akinél az eredeti valamelyest jobb volt.

A hangok mellett a fordítás is jó. Ötletes, mondhatni. Bár általában falra mászok a gyenge szóviccektől, de itt még ezeken is tudtam nevetni.

...nézz rám és lámulj el!

Kivételesen az előzetes megtekintésétől óva intek mindenkit, mert rengeteg poént lelő. Bár így is marad még jó pár, de a nagy becsapódások mindig első alkalommal ütnek igazán.

Hamisítatlan Disney mese lévén a zene Oscar jelölést ért anno. Morális tanítás is egy olyan jellemző, amit nem lehet kihagyni. Itt ezt elég érdekesen oldották meg. Hirtelen nagyon erőltetni kezdik ezt a tanítsuk a népet dolgot, de aztán leállnak, és inkább kifigurázzák azt is. Jó volt látni, hogy végre szembe mernek fordulni a bevett szokással és kicsit görbe tükröt tartani elé. De még így sem úszhatjuk meg a végső következtetést, szerencsére ez már az utolsó percre marad, amikorra már nem bánunk semmit, mert az izomláz már garantált és a jókedvünket nem lehet letörni.

Abszolút 10/10-es mese. Ajánlom kicsiknek és nagyoknak, de inkább nagyoknak, mert számukra nyílik meg igazán a film. Érettebb fejjel sokkal többet láthatunk belőle.

Nehéz idők (Harsh Times)

Számomra ez a film üres. Túl sokat akart és így nem adott semmit. Egyszerre akar egy társadalmi korkép (az 'o' helyett 'ö' és 'ó' tetszőlegesen választható) és jellemdráma lenni. Egyszerre akar egyfajta útkeresést mutatni: hogyan próbál beilleszkedni és a társadalom hasznos részévé válni két huszonéves fiatal férfi? Hogyan tudják maguk mögött hagyni az önromboló nihilista és hedonista életüket? Egyikük öbölháborús veterán. Ezen keresztül szeretnék bemutatni, hogy a háború mekkora lelki teher és az "öbölháborús szindrómára" kihatását az emberek életére – ennek a betegségnek léte ugye még nagyon is kérdéses. Tipikusan sokat akar a szarka esete…

Bale nem tud hibázni. Bármilyen szerepet is kap, az maximálisan túlhúzza, de még nem lépi át azt a határvonalat, ahol már túljátszásnak éreznénk. Azt hiszem ő simán csak profi. A többi szereplő itt csak asszisztál neki, én súlytalannak éreztem a játékukat.

A tökéletesen öncélú erőszak megbocsájthatatlan a filmben. Semmi köze a történethez, nem viszi azt előre. 5/10.

Egy jó sportdráma. Ennyi. Wahlberg villant, hogy képes azért játszani. Meg izmot is, ami meglepő volt számomra, mert nem emlékeztem, hogy ennyire kigyúrt lenne.

Csak és kizárólag a főszereplő életére koncentrál, de közben bizonyos részeket tökéletesen elfelejtenek. A régi haverokkal való viszonyt kicsit túlzásba viszik, míg a csapatba való beilleszkedésről egy szó sem esik. Egy-két elejtett megjegyzés utal csak rá, hogy nem szívesen látott vendég a Philadelphia Eaglesnél.

Igazából mindent megkapunk, amit a műfajtól várunk, így tényleg egy rossz szavunk nem lehet. És Wahlberg tényleg jó választásnak bizonyult. Én adok neki 7/10-et.