Amiről szeretnék nektek tudósítást adni ezúttal, az egy színdarab lenne. Persze ehhez elengedhetetlen ismerni azt a művet, melyből készült. Ez a könyv pedig Gabriel Garcia Márqueztől a Száz év magány.

Mint köztudott, Márquez munkásságáért már Irodalmi Nobel-díjat kapott, s eme munkásság egyik ékköve a sok közül, a Száz év magány.

A regény egy teljesen sajátos univerzumban játszódik, amely csak a legkisebb mértékben függ a tértől és az idő múlását ugyan érzékelteti az író, azonban a regény olvasása közben, nekem végtelennek tűnt. Úgy érzi az olvasó, hogy ennek a történetnek sosem lesz vége. A regény erősen realista benyomást kelt, ugyanakkor meseszerű is. Ezt nevezik az irodalmárok „mágikus realizmusnak”. Eme stílus megreformálásáért és kitűnő alkalmazásáért kapott Márquez Nobel-díjat. A regény maga egy család életét követi nyomon száz éven keresztül. Azon kívül, hogy ez egy epikus mű, mivel történetet mesél el, a mű lényege a szereplők jellemében keresendő. Nem találkozhatunk benne karakterfejlődéssel, mindenkinek meg van a saját jelleme, és ez kíséri végig az egész művön keresztül. Nincsenek hősök, azonban egytől egyig valóságosnak hatnak. Amennyire fiktív eme világ, hozzám annyira közel állt.

Sem a történetről, sem a filozófiai töltetről nem szeretnék bővebben beszámolni, inkább olvassátok el. Csak annyit, hogy nyilván a magány témakörét járja körbe, belevéve minden aspektust ebbe az élet minden területéről. Tényleg érdemes elolvasni és tanulni belőle. Ahhoz azonban, hogy ne tegyük le a könyvet öt oldal után, kell egyfajta lelkület. Nem kell megijedni tőle, s attól sem ha valami nem a szánkba rágja lényeget. Tény, nem egy könnyű olvasmány, főleg emiatt a filozófiai sík miatt.

Sajnos a feldolgozása sem a legegyszerűbb, azonban a Vígszínház a szakemberei megpróbálkoztak vele, s nem azt mondom, hogy hibátlan lett, de nem lett rossz. Persze muszáj még egyszer kihangsúlyoznom: a könyv ismerete elengedhetetlen, legalábbis kell egy fajta lelkület. Sok kedves barátommal tekintettem meg a darabot és be kell vallanom, csak én olvastam, csak én értettem, és én nem álltam fel a páholyból a szünetben, s mentem tova a pesti éjszakába.

Először a külcsínről szólnék pár szót. A díszletekért, jelmezekért Füzér Anni felelt és oldotta meg parádésan a dolgot. A jelmezek abszolút korhűek és visszaadják a latin-amerikai hangulatot, amit a mű áraszt. Az egész színpad mögött egy hatalmas görbe tükör van és a színpad maga, pedig ferde szintekből áll. Remélem, ez direkt van, mert tökéletes szimbólum arra, hogy mennyire képtelen az egész történet és maga a világ is, melyben élünk. Ugyanis nincs sok különbség Márquez univerzuma és a mi világunk között, mindkettő ugyanolyan groteszk és abszurd, csak nézzetek körül.

A rendező Forgács Péter, és az egész megálmodója Schwajda György, azt hiszem jó munkát végeztek a lehetőségeikhez mérten. Mivel a történet hosszú és több mellékszálon is fut, nem lehet végig vinni mindet, sőt még a fő szállat se teljesen, mert akkor nagyon hosszú lenne, és kellene vagy harminc színész. Amit ki lehet hozni a dologból, azt kihozták, azonban akár mennyire is igyekeztek, ez alapján az ember nem fogja megérteni a mű lényegét és csak azt fogja érzékelni, hogy megint egy unalmas előadásra sikerült jegyet váltania. Ez nem egy vígjáték, ez nem nyújt magától értetődő szórakozást. Aki arra készül, pórul jár.

A színészek hozzák, amit hozniuk kell és tisztességesen játszanak. Ki kell emelni a főszereplőt, Börcsök Enikőt, aki páratlan módon tartja össze, ezt a furcsa családot, azonban ő se tudja megtörni a megtörhetetlen és megakadályozni a végső katarzis beteljesülését.

Summa summarum, találkoztam egy jó darabbal, amely nem túl könnyen emészthető, azonban ha valaki veszi a fáradtságot utána nézni és gondolkodni kicsit, bőven kaphat Márquez bölcsességéből.

Egy újabb film, amire véletlen, de mekkora szerencse, hogy rátaláltam. Nulla hype és elismertség, de közben mégis tud meglepetést okozni. Nem is kicsit; a legnagyszerűbb élmények mindig a legváratlanabb pillanatokban érnek el minket.

Egy tini-film, de nem tipikus, csak szimplán tini-film, mert róluk szól. Egy életkép egy iskoláról a '99-es tanév végén. A nyár első napja (inkább estéje) és ezt bizony ünnepelni kell. És nem akárhogy. Stílusosan: egy hatalmas partival. Nem csalás, s nem ámítás, a történet tényleg ennyi: semmi. Nincs kiindulási pontunk, hogy aztán elérkezzünk valahova. Nincs meg a jól bejáratott ötös egység (expozíció, konfliktus, bonyodalom, tetőpont és megoldás) és előrehaladás is csak csekély mértékben figyelhető meg. Egy hangos, sőt üvöltő csendélet a fiatalság életéből. Ahogy azt rendesen kell, megkapta a Rated R besorolást, pedig csak az életet mutatja, kendőzetlenül, bár talán kicsit sarkítva.

24 óra történéseit láthatjuk reggeltől reggelig. A tanév utolsó napja, amikor mindenki csak azért megy iskolába, hogy aztán kijöhessen onnan. Mindezt fantasztikus zenei aláfestéssel teszik. Minden szám tökéletesen odaillik, és csak tovább fokozza a hangulatot. De nem csak a dallam kifejező, hanem a szövegek is. A beszerzése nálam már folyamatban van.

Csupán jó zenével nem lehet eladni egy filmet. Ez így is van, de itt nem is ezzel próbálkozik a rendező. A hangulatra alapoz. Egy hangulat filmet tesz elénk. Egy olyat, aminek a hangulatát gyorsan és minden nehézség nélkül tudjuk magunkévá tenni. Sugárzik a nihil, az élj a mának életfelfogás, de közben egy kis kétségbeesés is érezhető. Ez az, ami sokak utolsó gimnáziumi évét jellemzi, nem csak ott kint, de idehaza is. Talán azért üt annyira a hangulat, mert tél van, és vizsgaidőszak kezdete is van és ez a film egy apró reménysugarat csempész a mindennapokba.

Az utolsó képsorok teszik a filmet tökéletes lezárt egésszé, még akkor is, ha látszólag csak egy szelet az életből, aminek se eleje, se vége. Reggel van. Mindenki alszik az esti buli után. A hajnal első napsugarai szűrődnek át a fák lombján. Az az igazán kellemes nyári hajnal, madárcsicsergéssel és hűs szellővel és persze a nyár eltörölhetetlen szabadság érzésével. Az a bizonyos, amilyet minden reggel kívánunk magunknak a borongós és egyhangú szürke ég helyett.

A színészekről még nem szóltam. Huszonéves tinik, de ez itt most egyáltalán nem zavaró, mert ugye a középiskola vége felé járunk. A filmben a bódulat megfelelő fokának elérése érdekében mindent bevetnek: alkohol, fű és még gomba is. Ez mind szép és jó, de látni is kell és hinni is, hogy tényleg annyira kész vannak. És látjuk s hisszük is. Minden szereplő hozza a maximumot. Talán számomra a két begombázott csaj (tripping, ahogy az angol mondaná:)) nyújtotta a legjobb alakítást. A rengeteg szereplő között elveszik a főszereplő-mellékszereplő megkülönböztetés. A rendező ezzel is szembe megy a tipikussal, mint oly sok más területén a filmnek.

A cím. Ez csupán azért érdekes, mert megváltoztatták. A fesztiválokon még The Beautiful Ordinary címen futott (és imdb-n is így szerepel). Szerintem nem lehet eldönteni melyik a jobb, mindkettő kifejezi a film esszenciáját, csak más oldalról megközelítve. Talán az új cím annyiban több, hogy utal a kicsit életrajzi vonásra, mert a rendező pont benne van a korban, hogy '99-es év számára így teljen.

Még lehetne mit mondani, de minek? Nekem bizony feldobta a tegnap estémet; erre a másfél órára megint nyárnak éreztem az évszakot, és még a határtalan szabadságérzetet is sikerült elcsippentenem. Ez bizony 9/10-et ér az én értelmezésemben.

Ha folytatás és ráadásul már a 3. rész, akkor nagy az esély a gagyira. Itt sincs ez másképp. Az első rész még tényleg szerethető családi vígjáték volt, a második már szenvedés, de még belefért. A harmadik? Talán már kitalálható, hogy a lejtőn nem sikerült megállni, ráadásul még gyorsítottak is a tempón. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy felesleges rászánni az értékes perceket.

Még el sem kezdődött a film, de már mindent tudunk. A karácsony megint veszélyben, de Télapu megmenti és a végén nagy happyend. Közelebbről, Fagy Jancsi próbálja meg ellopni a karácsonyt, hogy üzletet csináljon belőle. Jól csőbe húzza a Télapót, hogy aztán a végén majd elbukjon és győzedelmeskedjen a jó.

Az első egy óra arról szól, hogy Fagy Jancsi hol és hogyan tesz keresztbe a nagy karácsonyi készülődésben az Északi-sarkon. Semmi izgalom és várjuk az első poén elcsattanását is. Ez általában csak olyan felvezető szokott lenni a filmeknél és nem tart túl sokáig. Itt a teljes játékidő 2/3-át teszi ki. Mikor végre kitör a botrány és elérkezünk a konfliktushoz, már alig van hátra fél óra. Ennek megfelelően összecsapott valamit láthatunk megoldás gyanánt. Scott, aki ugyebár a Télapu maga, jön, lát és győz. Ugyanaz a trükk, mint amivel őt is kijátszották. A készítők meg sem próbáltak valami újjal előrukkolni, inkább tojtak az egészre magasról.

A vége? A nagy finálé pedig az abszolút mélypont. Talán felnégyelték a tettéért Fagy Jancsit? Esetleg a galaxis másik végébe száműzték? Neeeeem. Mit kap büntetésül? Átnevelést. Szívmelengető ölelést. Nos, ez szimplán csak szánalmas, de ezt még tetézték azzal, hogy a végén egy nagyölelést is odatoltak a képünkbe. Ekkor elérzékenyülünk tán? Áh dehogy, kínunkban fetrengünk a földön és melegebb éghajlatra kívánjuk a rendezőt.

Tim Allen leragad a ho-ho-ho-nál. Ebben a filmben sokkal többre nem futja neki. Lehet azért, mert hasonló érzelmekkel viseltetett e nagyszerű műremek iránt, mint jómagam. Martin Short, Fagy Jancsi szerepében tetszeleg. Gonosznak nem gonosz, viszont végtelenül idegesítő.

A színészekkel végül is nem lett volna baj, ha nem ebben a filmben szerepelnek. A bajok nagy része a forgatókönyvből eredt és abból a tényből, hogy az egyetlen cél az újabb rókabőr lenyúzása volt a frencsájzról. Akárhogy osztok, szorzok ez bizony 1/10, pedig Fagy Jancsi sérója cool volt a szó minden jelentésében. 

Már nagyon régi tartozásom volt ez magammal szemben. Még tavasszal morfondíroztam, hogy ez a film erősen nézős. Cronenberg és Viggo Mortensen újabb közös filmje, innentől már nem is volt kérdéses. Az előző közös alkotás, az Erőszakos múlt is kellemes másfél óra volt.

Leülök mit sem sejtve a képernyő elé - első jelenet, egy fickó lopakodik a borbély üzletben. Már érezzük a vér szagát, vagy a félig retardált, vagy az ügyfél ér csúfos véget. Ez ott lóg a levegőben. De arra a pofán vágásra, amit kaptam nehéz lett volna felkészülni, talán lehetetlen is. Az első öt perc a filmeknél mindig kicsit szendergés. Még nem történik semmi fontos, vagy váratlan; erre itt kapok egy nyaknyiszálást full totálba, olyan brutálisan és naturalistán felvezetve, hogy a torkomon érzem a pengét.

A gyengébb idegzetű néző itt lekapcsolja a filmet, aztán elájul, netalán fordítva. Innentől kezdve már nem volt gond ébren maradni a film további részein. Még egy ilyen jelenet a kellemes szendergés állapotában, és én sem leszek többet önmagam.

A történtet röviden annyi, hogy szülés közben meghal egy fiatal lány. A szülésznő vissza akarja juttatni az újszülöttet a családjához, ezért nyomozásba kezd. Sikerül beletenyerelnie a dolgok közepébe és kicsit összeakasztani a bajszot a helyi orosz maffiával. Közben ismerkedünk meg Nikolai-jal, a sofőrrel, aki a maffiának dolgozik. A történet emellett még pár apró szálon folyik, amik valahol a mélyben összekapcsolódnak ugyanazon szörnyűség körül.

A rendezés sokszor elementáris erejű, de ehhez párosul még a jó operatőri munka és színészi játék. Viggo Mortensennek jól fekszik ez a fajta karakter. Kicsit már skatulya kezd lenni a kívülálló szerep, de tagadhatatlanul jól hozza minden alkalommal. Armin Mueller-Stahlnak a keresztapa szerepe jutott, nekem kicsit Marlon Brando utánérzés volt, de úgy minden téren. És végül a női főszereplő, a nyughatatlan szülésznő: Naomi Watts. Azon kívül, hogy mint nő nem utolsó, semmi érdemlegeset nem tesz le az asztalra. Ott van a képernyőn, elmondja, amit kell, de ennél többet nem tesz a filmhez.

A zene teljesen beleolvad a háttérbe, szinte összenő a filmmel. Nem létezhetnek külön. Emellett persze a maffiás témának tökéletesen eleget tesz. Szomorú, sötét, és persze illeszkedik a komor valósághoz, amelyet a film fest le. Ez egy nagyon szomorú világ, és csak remélhetjük, hogy távolabb áll a valóságtól, mint valójában. Leperegnek az utolsó képkocák is, de még élesen előttünk él a film és zakatol az agyunk, próbálja kizárni a nyilvánvalót, de képtelenség: a világnak ilyen oldala is van.

A pontok szempontjából már majdnem 8, de még is csak 7/10.  

In medias res kezdéssel rögtön a közepébe vágnék. Osbourne Coxtól megszabadul a cég. Erre Ozzy a nagy semmit tevésében memoárt kezd írni. A jegyzetei egy cd-re kerülnek, onnan meg két, meglehetősen buta edzőtermi alkalmazotthoz. Ők egy kevés juttatás reményében megpróbálják megzsarolni emberünket. A történetbe belekeveredik még Harry Pfarrer is, aki Ozzy feleségét juttatja el a csúcsra meglehetősen sűrűn.

A történet jó alap egy krimis kémfilmhez. Coen tesók mégis jobbnak látták a történetet a háttérbe szorítani és inkább a karakterekre koncentrálni. A váltás nagyon korán megtörténik, így egy krimiből hamar átváltunk egy jellemrajzi filmre. Igazából ezt így, ilyen formában kijelenteni kicsit erős, mert a karakterek jellemei teljes mértékben sztereotípiákra épülnek és meglehetősen egysíkúak. Az emberi kicsinyesség egyes, talán legtalálóbb mozzanatait emelik ki.

A sztár/film arány itt iszonyatosan magas. Ez nem mindig vezet jó eredményre, volt már példa rá, hogy szinte nézhetetlen végeredményt kaptunk. Szerencsére itt nem ez a helyzet. A színészek egytől egyig brillíroznak. Igaz, nem kell túlzottan erőltetniük magukat, mert a szerepek ezt nem kívánják meg, de a maximumot kihozzák a karakterekből.

Pitt iszonyatosan jól hozza a végletekig buta edzőt, olyan igazi neandervölgyi tesitanár jelleggel. Frances McDormand, Linda Litzke szerepében mérnöki pontossággal formálja meg az elviselhetetlen nőszemélyt. Már a bemutatkozó jelenetében is utáltam a karaktert, végig kést kívántam a hátába, de csak nem kapott. George Clooney-nak megint a testhezálló sármos szélhámos szerepe jutott. Ő ebben a legjobb, innentől nem kérdéses, hogy mennyire hozta jól a szerepet. Osbourne Cox szerepében John Malkovich-ot köszönthetjük. Kicsit sok jutott neki a fuckból, de különben ő is a többiekkel egy kategóriába sorolható. A végére maradt az utolsó főszereplőnek mondható karakter: Katie Cox - Tilda Swinton alakításában. Egyedül ő lóg ki a sorból. Megbirkózik ugyan a fapicsa számító boszorkány szerepével, de mégis hiányzik valami. Valami, ami megakasztja a szerepet.

A mellékszereplők közül J.K. Simmonst és David Rasche-t emelném ki, akik a két CIA-s tagot játsszák. Igaz, kevés szerepük van, de az annál viccesebb. Azokon a pár mondatos párbeszédeken én hasamat fogva nevettem.

És ha már humor. A legtöbb poént nem is a történet adja, hanem a helyzetkomikum. Bármelyik apró jelenetre gondolunk, már is felfelé görbül a szánk. Az előbb említett CIA-s párbeszédek, vagy ahogy Pitt táncol a kocsiban, vagy amikor Clooney első alkalommal használja a élesben a pisztolyát. Ezek mind olyan jelenetek, amik önmagukban nem lennének különösen viccesek, de itt, ebben a környezetben új értelmezést kapnak. Tökéletesen abszurdak, és talán ez adja azt a többletet, amin olyan jóízűen tudunk nevetni, miközben kicsit magunkon is nevetünk.

Az átlagemberek kifigurázása mellett néhány tömeghisztériás jelenséget is pellengérre állít. Ilyen például az általános paranoia. A filmbeli ábrázolás nagyon találó. Mindig ott van a fekete kocsi a háttérben. A kicsúcsosodásnál teljesen hétköznapi embereket mutat a kamera. Az eszünkkel tudjuk is ezt, de valahol mélyen mi is bedőlünk a trükknek és átérezzük Harry Pfarrer helyzetét, aki kénytelen így csendesebb vizekre evezni.

A befejezés kicsit meglepetésként ért, egyáltalán nem erre számítottam, de érthető, hiszen ebben rejlik a film tanulsága is. Részemről 9/10, számomra talán az év eddigi legjobb vígjátéka, így magyarázkodnom sem kell.