Visszanéztem a trailert, hogy mit is várna az ember ettől a mozitól. Vagy egyáltalán mik jutnak az eszébe, mikor az a röpke 2 pereces montázs pörög. És nem sokkal lettem okosabb. Egy dolgot tudok biztosra: nem azt kapjuk, amire számítunk. Az előzetesben végig ott van a feelgood hangulat, az állandó mosolygás, amiből kapunk is a film során rengeteget, de közben súlyos témák is előkerülnek, amikre egyáltalán nem számítanánk. És ezeket mégis könnyedén és sallangmentesen kezeli.

A '90-es évek közepe, '94 nyara. Egy srác, Luke Shapiro az egyetem előtti utolsó nyarat New York utcáin tölti és füvet árul. Bár nem tudja, de ez a nyár lesz számára a felnőtté válás rögös útjának első nagy mérföldköve. Egy fiatal problémáival küzd: népszerűség, szex, csajok, barátok. Mindent akar, de sem kap semmit. Ez vezeti el őt Dr. Squireshöz, a pszichológushoz, aki már kiégett és újra fiatal akarna lenni, de közben felnőtt is akar maradni. Az ő kapcsolatuk, kialakuló barátságuk teszi a ki a film nagy részét. Közben Luke Stephanie-ra is vágyik, aki Dr. Squires mostohalánya.

Talán itt rögtön az elején térnék ki a zenére. NYC, '90-es évek, akkor hip-hop. De az az igazán jófajta. Semmi rinya, semmi sallang csak a "coolság". Bár nem szeretem a rapet, de úgy en bloc és itt mégis belopta magát a szívembe. Azt persze már mondanom sem kell, hogy tökéletesen passzol a filmhez. Mind hangulatában és legtöbbször mondanivalójában is (értsük ezt szövegnek inkább:)).

Ben Kingsley és Josh Peck nagyon jók a szerepeikben. A szétesett, még egyszer igazán élni akaró pszichológus karaktere már alapból is vicces, de erre Ben Kingsley még rátesz egy lapáttal. Josh Peck a kicsit önmarcangoló magányos farkas szerepében. Néha esetlen, néha szenved, de sohasem játékában, a karakterét mindig mesterien formázza meg. A mellékszereplők is sokszor remekelnek. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy felnőnek a két főszereplő játékához. Szerencsére Olsen kisasszony minimális szerepet kap, a plakáton elfoglalt helyéhez képest.

A képeknek sikerült visszaidézni a '90-es évek fülledt nyári New Yorkját. Egy kivalló operatőri munka mindig megdobogtatja a szívem. Mindig húz a mű értéken. Most is ezt teszi. Már-már érezzük a szellőt az arcunkon és a pulzálást, ami csak úgy árad mindenből.

Említettem még az elején, hogy van ez a felnőtté válás dolog a filmben. Ezen már sok film úszott el. Ha a rossz végénél ragadjuk meg, akkor hamar a viszályára fordulhat a dolog. Itt nem ez van. Csak annyit kapunk, amit mindenki csuklás nélkül lenyel. És persze ezen a keresztül még sokfelé kitekintünk, súlyosabb témák felé is.

A befejező jelenet megérne még egy hosszabb misét, de inkább csak nézzétek! Minden a helyén van a filmben, szerethető karakterek, jó zene, persze a rendezés és a fényképezés is. 8/10, az sima ügy.  

Néhány kérdés napok óta motoszkál a fejemben és nem szeretek a sötétben tapogatózni, ha válaszkeresésről van szó. Ezért most egy kérdés erejéig meginterjúvolok minden kedves erre tévedőt. Nos, akkor nem is halogatom: mindenki kattintson arra az opcióra, ami legjobban tükrözi az igazságot rá nézve!

Ha azt mondom, hogy ez a film furcsa, nem mondok semmit. Pedig az. Méghozzá valamilyen megfoghatatlan módon. Valami körülírhatatlan atmoszféra veszi körül, amiből kitörni lehetetlenség. Ha elkezdjük nézni, nem enged egészen addig, míg a végfőcím utolsó képkockája le nem pereg. De itt messze nem fejeződik be az alkotás: a fejünkben forog tovább. Száguldoznak a gondolatok, de közben nem sok értelmük van. Ez, a filmre is jellemző vonás egy csodálatos, de néhol rémisztő hangulati világot teremt. Nem úgy rémisztő, mint a sötétből előugró baltás szomszéd, hanem mint egy belülről kifele törő érzés, amit nem tudunk irányítani.

Egyfajta furcsa kettőségben megbúvó ellentétpárok végigkísérik a filmet. Egy emberközeli drámának kéne lennie, ami minden percében az emberi jellemekre koncentrál. Ehelyett csupán archetípusokat kapunk sok esetben. A jellemfejlődés – ha egyáltalán van – nem látványos, de közben a történet sem tartogat csavarokat. A story ugyan nem sablonos, de közel sem rejt magában hatalmas izgalmakat és alapesetben a feszültség fenntartása is kétségesnek tűnik. De eközben egyes jeleneteknél pattanásig feszülnek az idegeink. Számunkra teljesen idegen emberekért aggódunk úgy, mintha saját szerettünk lenne.

A végtelennek tűnő 2 és fél óra elszáll, mintha sohasem lett volna. A film úgy szegez a fotelhez, mint egy tökéletesre szabott thriller, de közben úgy megmozgat érzelmileg, mint a legjobb drámák a filmtörténetben. Ezek tények egyetlen dologra mutatnak rá a napnál is világosabban: a rendezés tökéletes. A film nagyszerűsége talán ebben rejlik, de annak nagyobb fele biztosan.

A színészi játék csak erősíti a rendezés által keltett hullámokat. Brad Pitt és Cate Blanchett, az amerikai házaspár szerepében. Talán ők a legjobb példa, a fentebb említett állításra, miszerint a szereplők jelleme csupán egy-egy archetípus. Szerepeiket az elvárható könnyedséggel oldották meg: semmi erőlködés, csak profizmus. Bár húzónevek, de egyáltalán nem dominál a kettőjük játéka. Ők is csak szereplők, nincs különösebb kitüntetett szerepük. A többi színésszel kiegészülve tudják csak nyújtani ezt a kiemelkedő szintet. A többi színész minden nehézség nélkül felnő hozzájuk, sőt van aki le is előzi őket. A süket-néma japán lány (Kôji Yakusho) játéka tökéletesen kifejező. Még úgy is, hogy nem beszél és a kézjeleit sem értjük.

A film négy egymástól tökéletesen elválasztott embercsoport (ez itt tényleg csak néhány főt jelent) pár napját és szenvedését mutatja be. Bár földrészek választják el őket egymástól, minden szál között van egy apró kapocs, ami egyáltalán nem nyilvánvaló. Nem is befolyásolják egymás, sőt interakció sincs, de mégis megmutatkoznak közös vonások. A bemutatott pár nap megvilágítja az egymásrautaltságot, és bepillantást enged a szenvedésbe, ami véletlenek és félreértések végett keletkezett.

A marokkói sivatagban utazó amerikai házaspár női tagját lelövik. A semmi közepén úgy néz ki, hogy nincs menekvés, és csak a helyiek jóindulatára számíthatnak. Eközben az ügyük szárnyra kap, és diplomáciai válságot okoz, amit a paranoia csak elmélyít. A tetteseket a lelkiismeretük őrli fel épp, miközben próbálják elkerülni a következményeket. Japánban egy süket-néma lány próbál magára találni, az anyja öngyilkossága után. Keresi az érzelmeket, de a testiséget is. Nem látja a határt, és a keze is meg van kötve némasága miatt. Eközben az amerikai földrészen egy dadus kényszerül döntéshelyzetbe és ezáltal dilemma elé. Mit sem sejtve hozza meg a szerinte egyetlen helyes kompromisszumos döntést.

Tökéletes zenei aláfestést az Akadémia 2007-ben egy szobrocskával jutalmazta. Ez már csak hab a tortán. A film gerincét a majdnem tökéletes rendezés és színészi játék alkotja. Ezekbe igen nehéz vagy inkább lehetetlen belekötni. A rendező mesterien teremt a semmiből hangulatot és zúz szét illúziókat másodpercek alatt. Nem meghitt karácsonyozáshoz való film, de mindenképpen megtekintendő. 9/10. 

Füstölgő Ászok (Smokin' Aces)

Kicsit talán több akar lenni, mint valójában. Gengszterfilm Guy Ritchie módra - ezt szeretné utánozni, több-kevesebb sikerrel. Az alapötlet jó: mindenki rámozdul a maffia ellenségére, mikor az a fejét (pontosabban a szívét) akarja. A helyzet szolgáltat jó pár poén lehetőséget, amit többnyire ki is használnak.

A film legnagyobb problémája, hogy túl sokszor válik unalmassá. Az ilyen hullámvölgyekből aztán nehezen mászik ki. Viszont amikor pörög, akkor 110%-on teszi és egyetlen rossz szavunk sem lehet. Ezek a jelenetek főleg a végén, a tetőponthoz közeledve tűnnek fel a színen.

A film nagy hangsúlyt helyez a színészi alakításokra. Emellett olyan sztárparádét vonultat fel, ami után bárki megnyalhatja mind a 10 ujját. Szerencsére aggódnunk nem kell színészi alakítások miatt, mindenki hozza az elvárhatót. Elég természetesen adják a különböző figurákat, hogy ne legyen okunk húzni a szánkat. Talán csak Jeremy Pivent emelném ki, mert ugye az Entourage-ból látogatott át, másrészt pedig itt is hozza a tőle jól megszokott formát. It's always a pleasure.

Ez a film is egy ilyen "mi lett volna, ha" kategóriába esik. Lehetett volna a 2007-es év egyik legnagyobb durranása akció fronton, de nem lett. 6/10 azért megvan.

Sasszem (Eagle Eye)

Shia LaBeouföt nyomják az arcunkba erősen. Sztárpalánta a javából. Igaz, ami igaz nem tehetségtelen a srác, de közel sem egy színész-zseni. Itt sincs olyan szerepe, amihez különösebben meg kéne erőltetnie magát. A nemtörődöm vagány srác szerepével megbirkózik. A partnere Michelle Monaghan, aki még mindig gyönyörű és persze tehetséges is. Megint csak a forgatókönyv hibájából nem csillanthatja meg a benne lakozó zsenit.

A forgatókönyv, ha már ilyen ügyesen szóba hoztam. Nos, ez elég gyenge pontja a filmnek, és ez mind azért van, mert kiszámítható. A csavart már máshol is láttuk, és láttuk már jobb tálalásban is. Valahol a közepén rájön az ember, hogy akkor ki áll a háttérben és onnantól már csak szenvedés kicsit.

Ha csuklás nélkül lenyeljük az összes techno blablát, még akkor is marad egy pontja a filmnek, amit már a legedzettebbek gyomra sem képes bevenni. Abban az univerzumban valahogy minden percre pontosan történik. Na, ilyen nincs. Ezen bukik a hihetőség sok helyen. A 6/10-et itt is ki tudom szórni, mert az akciójelenetek azért jók voltak, még ha kicsit túl feszesre is vágták őket.

Toy Story 2

Egyik gyerekkori kedvenc rajzfilmem folytatása. És bizony-bizony simán felér az első részhez. Nem érezzük erőltetettnek sem a történetet, sem a karaktereket. Ez igaz mind a régiek, mind pedig az újak esetében. Öt bátor játék felkerekedik, hogy megmentsék elrabolt barátjukat. Kalandok és viccesebbnél-viccesebb helyzetetek között a morális tanítás is helyet kap. És egyáltalán nem érezzük, hogy az arcunkba próbálnák erőltetni ez egészet. Bár igaz, hogy a kisebbek nem sokat foglalkoznak a dolgok morális vonatkozásával, szimplán csak élvezik, amit látnak.

Így (majdnem) felnőtt fejjel sokkal többet ad a film. Olyan részletek is feltűnnek, amiket kisgyerekként nem láttam meg. Ezek az új szintek teszik még mindig érdekessé és élvezhetővé ezt a remekművet még húszadszorra is. Most már odafigyel az ember a vágásra vagy a rendezésre is, amiben nagyon sok jó ötlet van. Vagy ott van a zene, amik tényleg nagyon kellemesek és a magyar szöveg is találó.

A grafika még így 10 év távlatában is simán helytáll, sőt sok mai filmet is maga mögé utasít. 9/10 könnyedén megvan. Kicsiknek és nagyoknak egyaránt bármikor fogyasztható.

Lezárás gyanánt: kívánok békés, boldog karácsonyt minden rendeszeres és idetévedő olvasónak!

Néha, mikor pár perc erejéig elgondolkodunk a magyar filmgyártás jelenéről (talán jövőjéről is) mindig ott lyukadunk ki, hogy a nagy idők már elmúltak és mára csak a vegetálás maradt. Ebben van némi igazság, de azért néhanapján felbukkan egy-egy alkotás, ami hazai szinten kiemelkedő, és igényes is. Így az év végére kettőt is kaptunk, elsőként a Kaméleont, ami megosztotta a közönséget és most pedig a Valami Amerika második részét.

Már épp írni kezdtem a történetet, de aztán rájöttem, hogy értelmesen csak nagyon hosszan lehet összefoglalni. De ugye a történetmesélés hosszával exponenciálisan nő a spoiler veszélye is. Ezért csak röviden címszavakban: főhőseink a svindliben még mindig elég járatlanok, így rájuk marad az East-West című darab megrendezése. A háttérben megint Alex próbálja rángatni a szálakat. Az egész helyzetet már csak bonyolítja Bala, a magyar maffiózó.

A film egyik nagy erőssége a forgatókönyv. A történet kellemes, bár tartalmaz néhány sablonos fordulatot, de még így is bőven megállja a helyét. A szövegek is frappánsak lettek. Sikerült olyan mondatokat a szereplők szájába adni, amik rendszeresen tornáztatják a rekeszizmainkat. A verbális humort a helyzetkomikum csak erősíti. Mikor egy poén még épp csak lecsengett, már a ott a másik. Mindezek kombinációjának az eredménye: 110 perc folyamatos nevetés és jókedv.

A történetben benne volt a lehetőség, hogy leüljön, és hamar unalmassá váljon. Szerencsére ez egyáltalán nem jellemző, sőt folyamatos a pörgés, mindig történik valami. Ha egy szál már kifulladni látszik, gyorsan nyitnak egy újat. Ettől válik – mondhatni – bonyolulttá (vagy inkább nehezen megfoghatóvá) a cselekmény, de megmarad könnyen érthetőnek és nyilvánvalónak. A szálak között esélyünk sincs elveszni, mindig pontosan tudjuk mi történik. Bár igen furcsa lenne, ha egy hangosan nevetős vígjáték esetében, akár csak egy percre is elveszítenénk a fonalat.

És akkor a színészek. Sokszor rajtuk áll vagy bukik a produkció. Itt kétség sem férhet hozzá, hogy melyik esetről beszélhetünk. Az színészgárda együttesen nyújt kiemelkedő élményt. A három fivérnek vannak jobb és rosszabb pillanatai. Bár kétség kívül több a jobb, mint a rossz. Ónodi Eszter egyenletesen és mindig precízen hozza szerepét, egyszer sem esik ki belőle. Vivi szerepében Tompos Kátya aki durván eyecandy, de ha ettől sikerül elvonatkoztatni (és ez tényleg nem könnyű feladat), akkor láthatjuk, hogy színészi tudása is megcsillan nem egyszer a film során. Oroszlán Szonja marad a hisztis kislány szerepében, amit minden megerőltetés nélkül prezentál számunkra. Meglepetés volt Lucia Brawley, de csak jelenlétében, mert szerepet alig kapott. Viszont tagadhatatlan, hogy most sokkal jobban domborít, mint a Lorában.

A végére hagytam a leggyengébb láncszemet. Szervét Tibor Alex szerepében erőtlen volt. Sokszor volt súlytalan a játéka, pedig karakterének kulcsfontosságú szerepe lett volna néhány helyen. Jelenetei mégsem tűnnek el a süllyesztőben, mert megmenti őket a többi színész.

A zene természetesen slágergyanús, és ez talán el is várható az első rész után. A betétdal talán egy kicsit sokszor csendül fel, de ez még megbocsátható a többi szám fényében.

Részemről ez egy könnyed 8/10, simán hozza az előző rész színvonalát, talán még felül is múlja azt. Összesen csak a romantikus szál gyengélkedik kicsit, de jelenléte szükségszerű, hisz a konfliktust valaminek ki kell alakítania.