Már láttam néhányszor a filmet, de minden egyes alkalommal ugyanazt az élményt nyújtja. Mindig ugyanolyan szórakoztató. Mindig tudok nevetni a poénokon, és mindig frissnek hatnak. Nincs az az érzés, hogy a jeleneket elhasznált gagyik lennének. Minden alkalommal van valami új bája a filmnek.

Tagadhatatlan, hogy Niel Gaiman egy zseni. Eddig még csak filmes vonatkozásban találkoztam vele – tudom ideje lenne már valami írott művével is megismerkedni. Viszont filmes téren nem nagyon nyúlt eddig mellé. Így hirtelen a Coraline és a Tükörálarc az ami beugrik és Niel Gaiman nevéhez köthető. A Csillagpor esetén sincs okunk panaszra. Bár Gaiman csak a regényt írta, és forgatókönyvbe nem sokat szólt bele, de szerencsére Niel Gaiman varázslatos világa megúszta a forgatókönyvvé alakításos csonkolást, és bizony nagyszerű történet kerekedett belőle a vásznon is.

Általában igaz a filmekre, hogy minden megnézésnél új részletek bukkannak elő – persze ha megéri a mű, hogy újra elővegyük. A Csillagporral sincs ez másként. Tegnapi megnézés alkalmával figyeltem fel rá, hogy Claire Danes egyre gyönyörűbb, ahogy halad előre a film. Már az elején sem lehet csúnyának mondani, de ahogy egyre boldogabb és megtapasztalja a szerelmet a film folyamán, úgy válik egyre szebbé és szebbé. Megmagyarázhatatlan. Pedig nincs olyan drámai átalakulás, mint mondjuk a szokásos Hamupipőke történetekben. Csak a kisugárzása változik. És ezt azt is jelenti, hogy Claire Danes nem csak szép, de egészen jó színész is. :)

A többieknek sincs miért szégyenkezniük, ha a színészi játékukat vesszük górcső alá. Ott van például Robert De Niro, aki parádésan játssza a kicsit más hajóskapitányt. Tristant alakító Charlie Coxot is kiemelhetnénk, de számára „csak” a jó jelző marad, mert De Niro lopja showt, ahogy Danes kisasszony is, de ő inkább lenyűgöző szépségével.

És ekkor még ki sem tértem rá, hogy az egész film hemzseg a jobbnál jobb ötletektől. A hét testvér szellemei, a boszorkányok vagy – hogy csak egy apróságot említsek – a kecskék. Apró részletek jól kidolgozva. Érdekes módon ezek teszik naggyá a filmeket. A lényeg a részletekben van – szól a mondás és talán igaza is van.

A soundtrackről is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Bizony sok helyen új színezetet ad, vagy éppen teljessé egészíti ki az élményt.

A történet is nagyszerű. Egyszerre kalandos, vicces és romantikus. Igazi mese, annak minden kellékével, de csak az előnyöket vonultatja fel, a hátrányok most elmaradnak. Kicsiknek és nagyoknak egyaránt nyújt szórakozást. Nem akar kinyúlni az egyik felé sem. Persze akad egy-két poén, amihez már picit több megélt év kell mint 10, de inkább mondanám korfüggetlennek a filmet. Nincs az az erőlködés, hogy adjunk vicces kulturális vonatkozású poénokat a nagyoknak, a kicsiknek meg maradnak a fingós-böfögős örökzöldek. Nem. A humor végig szellemes marad a teljes játékidő alatt. És ez nagyon dicséretes. Több ilyen kéne.

A Csillagpor az a családi film, amit bármikor elő lehet venni. Hangulattól és napszaktól függetlenül. Csupa mosolygás az egész, miközben azért egy coming-of-age cucc az egész. A végén Tristan férfivá válik és megtalálja az igaz szerelmet, és még a happy end sem csöpögős.

Talán érezhető, hogy nagyon szeretem ezt a filmet. Nem is tudok miért pontot levonni. Valójában rossz a megfogalmazás, mert levonni sosem akarok, csak sokszor vagyok kénytelen. Itt szerencsére nem is kell. Szóval csak keressük elő a filmet, és a kényelmes kanapéból elevenítsük fel az élményt. Ezt a 10/10-es élményt.

Sajnos kiállításra járni még kevesebb időm van, mint filmet nézni, de néha napján akad rá lehetőségem. Ráadásul most kivételesen fizetnem sem kellett, ami bárhonnan is nézzük külön öröm.

Maga a kiállítás nagyon tetszett. A filmeken kívül a fotózás a másik témakör, ami nagyon közel áll a szívemhez. A fotósok valami furcsa szűrőn keresztül látják a világot. Mindig valami olyat tudnak kiragadni a valóságból, ami messzemenőkig általános, de abban a beállításban mégis megváltja a világot. Martin Munkácsi sem különbözik ebben a fotósoktól. Nagyszerű pillanatokat sikerült megörökítenie.

A tárlatvezetés tanúság szerint művészi szintre fejlesztette egy-egy kompozíció összeállítását. A legkisebb részletekig megkomponált képek, de közben ott lapulnak a gyűjteményben a spontán ellőtt képkockák is.

Számomra ezek a képek sokkal meghatározóbbak voltak, mint a precízen beállított és "összerakott" fotók. Egy-egy különleges pillanat képkeretbe foglalása szerintem sokkal nehezebb és számomra több értéket is képvisel, mint egy beállított kép.

Tárlatvezetésen mindenképpen érdemes részt venni, mert érdekes dolgok hangzanak el. Számomra a szűkös időkeret miatt picit rohanósra sikerült a kiállítás megtekintése, de érdemes rászánni az időt. A tárlatvezetés után mindenképpen újra végig kell menni és az elhangzottak fényében újra kell értékelni és értelmezni a képeket. Ha lett volna még legalább fél órám, akkor sokkal többet tudnék most írni. Így be kell érnetek és nekem is be kell érnem ennyivel.

A tárlatvezetés ingyenes, ha jó időpontban megyünk. Elméletileg minden este 6-kor indul, amiért – a rendes belépőn kívül – nem kell fizetni. A kiállítás este 8-ig van nyitva, így rohanni sem kell. Még 2011. január 9-ig megtekinthető a Ludwig Múzeumban a kiállítás. Én mindenkinek ajánlom, hogy látogasson el.

Mom Park, 1-es terem. Teltház. Már az eszemet sem tudom mikor voltam utoljára teltházas vetítésen. Lehet, az is valami blockbuster volt, mint ez is. Irdatlan mennyiságű reklám és filmelőzetes után (volt TRON Legacy is :)), végre megérkezik az utolsó korhatármegjelölés a film előtt. Vékony sárga karika, benne egy hatalmas 12-es. Én pedig csak pislogok – tényleg jól látom?

Nincs sok értelme ezeknek a színes karikáknak, de ha már kiteszik, legalább megfelelőt tegyenek. Az első két rész még bőven családi szórakozás volt, de mostanra ezen jóval túlhaladt a széria.  Ahogy a könyvek is lassan, de biztosan mozdultak a gyerekmesétől az ifjúsági fantasy regény kategóriába, úgy a filmek is követték ezt a tendenciát. Az én korosztályomnak ez pont megfelelő volt, mert együtt nőttünk fel Harry-vel. Így a besötétedés nem volt megrázó, vagy urambocsá személyiségformáló. Jó volt az adagolás. Viszont ez csak ránk igaz. A széria nem veszített szinte semmit a népszerűségéből, és mesekönyvnek van titulálva. Talán egy 10 éves kisgyereknek még korai a 7. részt moziban nézni...

Ne kalandozzunk a könyvek felé. Maradjunk csak a filmnél. Erre a filmre a 16os korhatár – szigorúan betartva – lenne az ideális. Bőven kimeríti a nyugalom megzavarására alkalmas képsorok fogalmát. Volt néhányszor, hogy tudtuk, hogy a kígyó most fog beleugrani a kamerába, de még is felszisszentünk mi is.

Viszont örömmel konstatláltam, hogy a főszereplő trió végre felnőtt a feladathoz. Persze nem egyenként, de mint csapat elég jól működnek. Rupert Grint számára ez talán még csak a kezdet, de a többieket hamar elfelejtik majd. Watson kisasszony felcseperedett a szemünk előtt. Még csak alig volt, hogy az első részben okoskodott, aztán mostmár egészen nőnek néz ki (ha épp jól van tálalva).

Ahogy az eddigi részekben is a felnőtt szereplőgárda egyszerűen alázza a fiatalokat. Csak egy-egy villanásnyi időt kapnak ebben a részben és Harry-ék kénytelenek elvinni a filmet a hátukon (ami sikerül is legtöbbször). Viszont ha van lehetőségük, akkor odateszik magukat. Nem mondanám, hogy ők mentik meg a filmet, mert akkor hazudnék, de mindenképpen emelik a színvonalat.

Ez a két részre bontás anyagilag mindenképpen megéri, de így a rajongóknak is tudnak kedvezni. Most aztán tényleg nem maradt ki semmi. Minden jelenet benne van. És ami a könyvben működött, vagyis, hogy küzdenek az unalommal és gondolkodnak naphosszat – nos ez képi megjelenítésben kényelmetlenül sok üresjáratot eredményezett. Szépek azok a képek, ahol valamelyik a háromból magában ül egy sziklán mögötte egy tó és a horizont. Közben csontig hatoló hideg van és a hó is szállingózik. Ebbe tényleg nehéz belekötni, csak 25-ször már picit soknak érzem.

Bár kicsit fáj, hogy ketté vágták a filmet, de azt legalább megfelelő helyen tették. Így az első rész egészen kerek és lezárt. Most, hogy már a könyv eseménytelen részén is túlvagyunk, a befejező résztől azt várjuk, hogy zúzzon. Ne legyen lazítás, ne legyenek üresjáratok, hanem minden percben történjen valami. Rohanjanak, átkokat szórjanak és a végén a csata ne csak egy elkent valami legyen, hanem legyen súlya. Mégis csak egy hét részes, 10 évet felölelő széria lezárásáról lesz szó. Remélem nem pazarolják el, holmi románcra Hermione és Ron között.

Az első rész egy tisztességes felvezetés. Rendesen össze van rakva. A zene hibátlan. A képek kellően sötétek, a hangulat borús. És itt meg kell említeni, hogy sokkal jobban eltalált, mint mondjuk a 6. részben, ahol szétesett az egész 2 perc után. A színészek teszik a dolgukat. A Halál ereklyéi első része jól sikerült. Egy gyenge 8/10-et már megüt. Remélem a lezárás azért ennél nagyobbat fog szólni. Mostmár nagyok az elvárások.

Már a plakáton feltűnő sárga izék is jelezték, hogy itt nevetés lesz. És tényleg. Mikor vége lett a filmnek, csak ültem hatalmas vigyorral a képemen és csak annyit sikerült kiböknöm, hogy "ez vicces volt, basszus". Lehet, hogy csak megfelelő hangulatban talált a film, de az is lehet, hogy tényleg ennyire jó. Ezt nem tudom eldönteni, de engem mindenképpen levett a lábamról.

A Gru nagyon gyerekes mese, és az idősebbeknek szinte nem is kedveskedik. Pedig ez a divat mostanság. És a végén kiderül, hogy erre nincs is szükség. Egy mesét komoly felnőttként is lehet élvezni – nem mintha magamat ide sorolnám. Tele van a film idétlen, fingós-böfögős poénoknál csak egy fokkal kifinomultabb poénokkal. Nincsenek hatalmas ötletek, viszont ami van, azt teljes szívvel odateszik. Talán pont ez számít a legtöbbet. Nem az, hogy mennyire vagy kreatív, vagy újító. Ez egy gyerekmese. Az újszülöttnek pedig minden új. De ez csak a célközönség. Akkor én hogy jövök a képbe?

Én már láttam ugyanazeket a poénokat és fordualtokat nagyon sokszor - néha jobb, néha roszabb tálalásban. Itt most egyértelműen a jobb kategóriáról beszélünk, de ez még mindig nem lenne elég. Van valami megfoghatatlan bája az egész filmnek. Lehet a gyerkek vagy a sárga kis minionok, de az is lehet, hogy a kettő kombója adja ezt az ellenállhatatlan bájat.

A Gru levesz a lábadról (engem mindenképpen), elvarázsol másfél órára. Mosolyt csal az arcodra, sőt néhol még hangos nevetés is kibukik. Közben pedig aranyos, kedves és szerethető. Persze nem egy Pixar mese, ahol mindig kinyúlnak a nagyokért mondanivalóban is. Itt olyan nincs. Talán csak az örök tanulság – a szeretet a leghatalmasabb erő, még a feketére mázolt gonosz szívet is újra beindítja.

A poénok egy jelentős hányadát a sárga minionok szolgáltatják. Ez persze nem meglepő, sőt már-már általános. És itt a legfurcsább dolog, ami előjön a filmmel kapcsolatban. Általános. Sok részére ráhúzhatjuk ezt a jelzőt, de ez nem csorbít a film érdemein. Vagyis pontosabban azon, hogy mennyire jól lehet rajta szórakozni.

Nincs szívem pontozni, mert ha racionálisan nézzük, akkor "csak" egy jól megcsinált átlagos mese, kevés kreativitással. Viszont ezen most olyan szórakoztam, ahogy filmen már rég. Úgyhogy én csak bíztatnék mindenkit, hogy  minél előbb rohanjon moziba, amíg játsszák és tekintse meg. Életkorra való tekintet nélkül. Persze eredeti hangon. J

Egy tévészpotban láttam először, hogy létezik ez a film. Csodálkoztam is, hogy még nem hallotam róla, pedig ez pont nekem való film. Olyan igazi guilty pleasure, amit az ember már talán inkább letagad, de hogy egy blogon nyíltan vállalja. Sőt bevallja azt is, hogy élvezte is. Hát azt nem sokan.

Pedig a film másfél órája igazán élvezetes és kielégító a műfaj kedvelőinek. Megjelennek a szokásos klisék, csak néhol csavarunk rajtuk egyet-egyet. A bevált panelek mellé be-becsúszik egy-egy eredeti is. Talán még olyan is, amit tini film köntösben nem, vagy csak nagyon ritkán láthatunk.

Kis vérfrissítés jótt tett már. És persze nagy elődök felemlegetése, vagy éppen pofátlan nyúlása? Inkább az első, mert ha lopott is, akkor azt olyan jól teszi, hogy nincs kifogásunk ellene. Például Ferris Bueller musicalbetétje pofátlan nyúlás lenne, ha nem lenne jó, de itt bizony jól időzítik a dolgot. Emma Stone jó pillanatban ugrik ki a fahasábok közül, és lejt enyhén kihívó táncot.

Feltörekvő színésznőcske, de egyelőre a butuska tini komédiáknál többre nem vitte. Jól alakít itt is, valamennyi tehetség is szorult belé. S az sem elhanyagolható, hogy szívesen elnézegetjük a vásznon. Legjobb barátnőt alakító Alyson Michalka viszont pont a másik véglet. Ugye feltűnt, a Hellcats című sorozatban (amit részemről másfél rész után kaszáltam, de még a biteket is újrairtam a vinyón, nehogy valami maradjon utána). Neki van hova feljődnie minden téren. Játszani nem tud, és annyira mű nő hatását kelti, hogy egy felfújható gumibaba is elbújhat mellette.

A többiekről talán szólni sem érdemes. Közhelyes karakterek, nulla mélységgel. Persze ezt felesleges felhánytorgatni a filmnek – nem ezért ültünk le elé. Esetleg még Amanda Bynes esetében kérdezhetjük meg magunktól, hogy hova tűnt a lány a WHAT A GIRL WANTS című filmből.

Az EASY A könnyed, vicces és érdekes módon sehol sem kínos. Minden jelenet vállalható, egyiknél sem érezzük azt, hogy mi szégyenkezünk a főhős helyett. Pedig itt a téma miatt talán lehetne is. Ügyesen van megoldva a film, az egyszer biztos.

A mindenütt feltűnő ismerős és ismert arcokat pedig csak üdvözölni tudom. Színesítik a filmet, még akkor is, ha csak néhány mondat erejéig ugranak be.  

A műfaj kedvelőinek melegen ajánlom a filmet – nem fog csalódást okozni. A nagy "tanulságért" persze kár, és azért is, hogy ennyire szájbarágós, de legalább már nem libatömés jellegű, csak olyan szájba rimánkodós. Végeredményben repül rá a 7/10. Könnyed esti szórakozás.