Az animációs filmek szerencsétlen helyzetben vannak. Nem sokat hallunk róluk, és csak nagyon kevésnek sikerül eljutnia nagyobb tömegekhez. Jellemzően ezek nagy stúdiók (kommersz) meséi. Remélhetőleg Wes Anderson új filmje nem merül a feledés homályába, hanem nagyobb tömegek is megismerik, talán itthon is.

Fantastic Mr. Fox Roald Dahl regényét viszi vászonra. A történet csupán csak egy gyerekmese, ami sem nem túl csavaros, se nem túl bonyolult, mégis megkapó. Talán én picit komolyabb tervezős-rablós történetre számítottam, de nem látom be, hogy miről asszociálhattam erre. A történet szerint Mr. Fox sikeres tyúktolvaj, de mikor életük veszélybe kerül, megfogadja feleségének, hogy többet nem rabol. Aztán a kísértés mégis csak elragadja, amikor a három önbizalomtól duzzadó farmer szomszédságába költözik. A gazdák nem hagyhatják megtorlatlanul a történteket, ezért szövetkeznek a róka semlegesítésére.

A filmmel kapcsolatban több dolgot is ki lehet emelni, de kezdjük talán az forgatás technikájával. A Fantastic Mr. Fox stop-motion technikával készült, ami tömören azt jelenti, hogy képkockánként fotózták, majd szerkesztették mozgóképpé. A másik meglepő tény, hogy nem rajzolt karaktereet látunk, hanem bábokat. Profin kivitelezett és részlet gazdag bábokat.

A bábok mimikája meglehetősen szegényes, ezért a szinkronszínészeknek a hangjukkal sokkal jobban kell játszaniuk, mint általában és talán mi is jobban figyelünk rá. Ezért is tűnik ki sokkal inkább, hogy kik adták a hangjukat a filmhez. Végigfutva a listát nagyon sok néven megakad a szemünk, szinte mind ismert név. Ellentétben a legtöbb animációs filmmel itt sokszor felismerhetőek a szinkronszínészek a hangjuk alapján.

Bár a látvány magában is megállná a helyét, mégis a nagyszerű soundtrack-kel válik teljessé. Picit furcsa összekeverni a látványt a zenével, de meglepődnénk mennyire elválaszthatatlanok. Ha nincs zene, akkor megmagyarázhatatlan feszültség uralkodik el rajtunk. Itt erről szó sincs. A látványvilág és a háttérzene nagyszerű keveréket alkot.

Mr. Fox kalandja a három gazdával egy mindenképpen egyedi és élvezhető mese. Szerethető karakterek, jó forgatókönyv – minden egyben van, hogy valami maradandó szülessen. 8/10.

Fantastic Mr. Fox
színes, amerikai animációs film, 2009
r: Wes Anderson

Ferris Bueller megkerülhetetlen karakter a tini-vígjátékok világában. Előbb vagy utóbb eljutunk hozzá, de már elöljáróban elárulhatom, hogy jobb előbb, mint utóbb. John Hughes minden iskolás álmát vitte vászonra – a büntetlen lógást a suliból.

Ferris Bueller egy napsütötte reggelen úgy dönt, hogy nem akar iskolába menni, ezért betegséget színlel, ami jól sikerül, így maradhat. Ed Rooney igazgató nem akar bedőlni a trükknek, és megpróbálja levadászni Ferrist és példát statuálni rajta. Eközben Ferris, Cameron és Sloane életük egyik legjobb napját töltik a városban.

A történet ennél egyszerűbb nem is lehetne és ez az egyszerűség biztosít elég mozgásteret, hogy Ferris és barátai életük egyik legjobb napját éljék meg. Egyik váratlan helyzetből kerülnek a másikba, már-már abszurd, miket csinálnak a nap folyamán, de éppen ezért olyan jó. Szöges ellentéte a mindennapi rutinnak.

Az egész mozgatórugója Ferris, aki minden olyan tulajdonságot ötvöz, amire egy kamasz vágyhat. Szerencsés, népszerű, mindenki a barátjának tekinti, kellően vakmerő karizmatikus, és minden sikerül neki. Nem ismeri a lehetetlen, apró kis csínyekkel a legszorultabb helyzetből is kivágja magát. Ha egy ilyen karakter szájába jó szöveget, és társul egy hipochonder, önértékelési problémás társat adunk – kész a siker. Az ellentétek jól kiegészítik egymást és nem érezzük, hogy túllépne a realitáson a film, pedig pont ezt teszi. Eltúloz és felnagyít mindent.

Matthew Broderick néha esetlen, néha pedig briliáns. A végén talán az utóbbi felé billen a mérleg nyelve. Az önértékelési problémás barát szerepében Alan Ruck sütkérezik. Vannak nagyszerű pillanatai, például Mr. Peterson megszemélyesítése telefonon keresztül, egyszerűen zseniális, de nála is akadnak gyengélkedő pillanatok. A harmadik főszereplő Mia Sara, aki ellopja a showt. Nem színészi játékával, hanem szépségével. Egyszerűen nem tudjuk levenni róla a szemünket, ha feltűnik a képen. Hihetetlenül szép, olyan megfoghatatlan (azt hiszem, innentől Zooey a második hellyel lesz kénytelen beérni). Csak csodálni lehet.

A Meglógtam a Ferrarival még mindig élvezhető és aktuális. Végig szinte hibátlan jelenetek füzére (gondoljunk csak az utcai felvonulós Twist And Shoutra), csak a komolykodó részeknél inog meg picit, de ezt elnézzük neki. John Hughes tudott valamit, mert ez már nem az első témába vágó filmje, amit könnyű éltetni. Ferris Bueller szabadnapja 9/10-es élmény. Bármikor újrázható darab. :)

Ferris Bueller's Day Off
színes, amerikai vígjáték, 103 perc, 1986
r: John Hughes

Az autók változnak, a ruhák változnak, és a zenék is, de a fiatalság örök. A mai fiatalok nem züllöttebbek, mint 30 éve voltak az akkoriak. Elég, ha csak ezt a kordokumentumnak számító filmet nézzük. Az alkohol, drogok és szex mámorában úsztak már akkor is, nem új jelenség ez. Persze nem mindenki, de ma sincs ez másképp.

A Ridgemont High egy évét kísérhetjük végig extra sebességgel. Eltelik a majdnem 10 hónapos tanév és a végén még mindig ugyanott vagyunk, csupán néhányan leltek rá a boldogságra, vagy voltak kénytelenek szembesülni az élet kevésbé szép oldalával.

A történet több szálon fut, több főbb karakter egy évét követhetjük végig. Stacy a testével ismerkedik, Mark álmodozó-romantikus és keresi élete első szerelmét. Jeff Spicoli laza szörfös, vagyis így szeretne élni, de mégis kénytelen élvezni a történelem órák emelkedett hangulatát. Ha az összes szereplőt fel szeretnénk sorolni, akkor oldalakat lehetne teleírni. Mindenkire jut egy kevés idő, épp csak annyi, hogy karcolgassuk a felszínt, de már így is kielégítő képet kapjunk róluk.

A karakterek erősen tipizáltak, mondhatnánk, hogy sekélyes jellemek, de ennyire nem rossz a helyzet. Inkább csak sarkítottan viselik magukon egyes személyiségjegyeiket. Ezekből néhányban akár magunkra is ismerhetünk. Bár ez kábé annyi információt hordoz, mint hogy az ég kék, de ettől még igaz. :) Majdnem az összes tini film erre alapoz. Ezzel hozza emberközelivé, mert különben esélyünk sem lenne azonosulni egy amerikai középiskolással, akinek egészen mások a lehetőségei, mint nekünk voltak/vannak.

Mindig meglepő a régi filmekben, hogy a nagy sztárok honnan indultak és milyenek voltak nagyon fiatalon. Itt Sean Penn és Forest Whitaker tűnik fel elsőnek. Whitaker piros mackós melegítőben. Vicces volt látni. Penn pedig Spicoli szerepében, a laza szőke, hosszú hajú szörfös. Szintén nem látni minden nap. Penn nem csak viccesen nézett ki, de egészen jól is játszott. A többiek azt nyújtották, amit egy ilyen tini filmben elvárhatunk - egyedül Mr. Handet alakító Ray Walstont emelném még ki (nem csak alakításban, de karakterben is).

A Változó idők egy tipikus tini film. Nincsenek meglepetések, csak a jól bevált paneleket kevergetik. Kapunk néhány jó csajt, egy kellemes soudtracket és néhány kamaszkori problémát, amit majd visszatekintve egy vállrántással elintézünk, de akkor és ott sokkal súlyosabbnak tűnik, mint valójában. Bár ennél a filmnél meg kell említenem, hogy belekap néhány súlyosabb kérdésbe, de könnyedén tovasuhan, anélkül, hogy csak egy percre is lassítana. Már nem mai darab, és még ma is élvezhető, viszont részemről így is csak egy nagyon erős (már majdnem 7, de mégiscsak) 6/10-et ért most.

Fast Times at Ridgemont High
színes, amerikai vígjáték, 86 perc, 1982
r: Amy Heckerling

Egy újabb felnőtté válós történet, csak hősünk picit már elkésett ezzel, mert már rég beszippantotta a nagybetűs ÉLET, csak ezt ő még nem akarja belátni. A film pont olyan komolytalan, mint a főszereplő. Nem szeretnénk tudomást venni arról, hogy a világ elrobog mellettünk, örökre gyerekek szeretnénk maradni, de ez sajnos lehetetlen.

Chrisnek már rég felnőtt felnőtt-életet kéne élnie, ehelyett nincs rendes állása, és kisiskolásokkal kosarazik, mert csak ott van sikerélménye. Mindezt azzal is hangsúlyozza, hogy gettóstílusban löki a szöveget, ami 2 perc után nagyon irritáló tud lenni.

Egy baleset miatt Chris bátyja nem tud játszani a városi pingpong bajnokságon, így Chrisnek kell beugrania helyette. Képviselnie kell a családját és nyernie sem árt, hogy megőrizze a család becsületét és veretlenségét. Ehhez persze fel kell nőnie picit, és végre komolyan kell vennie valamit az életben.

Már csak azért is érdekes a film, mert bepillanthatunk a kínai negyed színfalai mögé. Furcsa világ tárul fel előttünk, ahol hagyománytisztelet keveredik a beilleszkedni vágyással. A hangsúly nem ezen van a filmben, így tényleg csak ízelítőt kaphatunk ebből a világból.

A középpontban Chris van, és jellemfejlődése persze sablonszerű. A tékozló fiú végre hazatér, hogy megmentse a családot. Még ha mindezt végig csak idézőjelben teszi is, akkor sem lép túl a középszerűségen.

A film végig nagyon minimalista, de ezt ellensúlyozzák egy-két nagyszerű ötlettel. A kismotor egyszerűen priceless. És van még ehhez hasonló pár mozzanat a filmben, amiért érdemes elviselni a néha idegesítő főhőst. A játékidő végére egészen összeérett a film, már nem érezzük, hogy az egyes részek csak önmagukban állnának és teljesen elválnának a film többi részétől. A végére egy fogyasztható, a megszokottól eltérő, de mégis sablonos film kerekedik ki az egymás után sorakozó képkockából. Hibái ellenére is megéri a 7/10-et.

Ping Pong Playa
színes, amerikai vígjáték, 96 perc, 2007
r: Jessica Yu

Meglepett ez a film. Az első érkező reklámanyagokkal együtt leírtam a filmet, és különben is – Drew Barrymore, mint rendező? Így aztán nem volt a látóteremben, meglepetésemre olyan vélemények kezdtek szállingózni, hogy ez nem is annyira rossz, mint gondolnánk és így egyik este be is próbáltam.

Valami újrakevert sablon sztorira számítottam, kis mázzal és giccsel tálalva egy lányról, aki megtalálja magát olyan Hamupipőke módra, ahogy az amcsik szeretik. Ehelyett kaptam egy vicces-drámás coming-of-age történetet, realisztikusan ábrázolva, egészen jól megrendezve és még a forgatókönyv is rendben volt. Nem esett túlzásokba; a nagy hegyi beszéd is belefért még bőven.

Bliss ki akar törni a kisvárosi álmosságból és ehhez a roller derby nyújt számára kapaszkodót. A közeli Austinban esténként harcias csajok száguldanak körbe-körbe, hogy saját, de egymás testi épségét nem kímélve pontokat gyűjtsenek a csapatuknak, de ami ennél sokkal fontosabb – élvezni szeretnék azt, amit csinálnak.

Főszereplőnk, Ellen Page jó ebben a beilleszkedni nem tudó, de nem is akaró tini szerepben. Junoban is jó volt, itt is az. Ezt csak erősíti, hogy nem tucat szépség, picit kilóg a sorból, de nem bánjuk. Nem lehet rá rosszat mondani színészileg sem. A többi színész csak asszisztálni látszott Page kisasszonynak, aztán csak csodálkoztam, hogy mire is képesek. Marcia Gay Harden villant néha, de a roller derby csapatnak is volt néhány jó megmozdulása.

Drew Barrymore első rendezésében lehet kételkedni, de látva ezeket a képsorokat, elszállnak az aggályaink. Jól összerakott jelenetek sorakoznak egymás után. Nincs üresjárat, nem ül le egyszer sem. Egy coming-of-age dráma nem kíván túlzottan feszes rendezést, ezért nem mondhatjuk, hogy Drew Barrymore egy rendező-zseni lenne, de nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy rendesen megoldotta a feladatát.

A filmben a különböző korok és ideáljaik ütköznek. '50-es évek nőideálja, fehér kerítéssel, férjjel, aki jó háziasszonyként éli az életét és nőegyletbe jár. Aztán ott van a derby a kétsoros, négykerekű görkorcsolyákkal, és lázadással - teljesen '70-es évek. A mai fiatalság színeiben pedig ott van maga a főszereplő és problémái. Szépen egymás mellé pakolták a korokat, érezni a feszültséget, az ellentétet és ez mindig jó alap egy konfliktusnak. Itt is az.

Kicsit szétesett lett ez a bejegyzés, így nem is ragoznám tovább. A Whip It! egy szerethető, néhol vicces, kellően drámás film a felnőtté válásról és saját magunk megtalálásáról ebben hatalmas világban. Engem nagyon meglepett, és rögtön le is nyűgözött. A 8/10 simán repül rá, (főleg) kétkedőknek tudom ajánlani. :)

Whip It!
színes, amerikai vígjáték, 111 perc, 2009
r: Drew Barrymore