Nem készítettem statisztikát, hogy mennyit és hogyan írtunk idén, ennek ellenére ez az év is eltelt. Nem volt benne szünet, mint tavaly, nem voltak fennakadások. Eldöcögtünk. Változtunk is picit, kísérleteztünk ezzel-azzal, de végül nem törtünk át hatalmas korlátokat.

A szerzők jelenlétében a blogon megfigyelhető egyfajta tendencia. Feltűnnek, írnak, majd egy hang nélkül eltűnnek – végleg. Aztán jelentkeznek újak és ők is írnak, majd eltűnnek, de én mindig vagyok és írogatok, néha jobbat, néha kevésbé. Most éppen úgy néz ki a helyzet, hogy ketten tartjuk a frontot: dmi és én (bár éppenséggel dmitől már régen olvashattunk új írást, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan jelentkezik újra).

Május végétől kipróbáltuk, hogy milyen lenne 5-ös skálán értékelni a filmeket, és majdnem féléves "teszt időszak" alatt rájöttem a nyilvánvalóra: túl szűk a skála. Így vissza jól beválthoz, egy kis vérfrissítéssel karöltve – a már nagyon poros dizájnt is lecseréltem.

Születtek a posztok egymás után, de nem történt semmi izgalmas az év során. Aztán eljött a december és ekkor mozdult meg egy picit a teljesen beállt levegő a blog körül. Néhány vendégblogger segítségével összehoztunk egy – szerintem – sikeres tévéajánlós hetet. Aztán már itt is volt az évvége.

Sajnos olyan apróbb célok sem valósultak meg idén, mint a Charlie Chaplin sorozat. Ez is átcsúszik az újévre. Idén nem ígérgetek, hanem majd csak bejelentem, amikor már dolog kapujában állunk. Így nem mondom, hogy idén megnézem az Oscar jelölt filmeket (mert már kétszer kudarcot vallottam) és azt sem, hogy bármelyik rendező vagy színész filmográfiáján végigrohannék nagy léptekben.

Most úgy néz ki, hogy majdnem 2 év után megtaláltam végre a hangom és kialakult egy rendszeres olvasótábor is, akik ugyan picit szófukarok, de a statisztika mutatja, hogy itt vannak - köszönöm nekik. A Filmdzsungel már majdnem magától is eldöcög és így lesz ez jövőre is. 2010-re nincsenek nagy terveim, biztos lesz néhány kisebb akció, mint ez a decemberi is volt, de ennél többet nem tudok és nem is akarok ígérni.

Sikerekben gazdag új évet kívánok mindenkinek. 

Az újév első bejegyzése az évértékelés helyett (ami késik, nem múlik) inkább egy animeről fog szólni. Egy olyanról, ami elsőre nem is lopta be magát a szívembe. Már szinte csak az utolsó percek voltak hátra, már a teljes sztori összeállt, és csak akkor kezdtem rájönni, hogy itt valami készülőben van. Aztán vége lett.

Vagyis éppen csak akkor kezdődött. Lehet, hogy már nem volt tovább kép, de a fejemben még tovább pörögtek a gondolatok. És ahogy teltek a percek, lassan rájöttem, hogy több volt ez, holmi ceruzarajzba csomagolt képfolyamnál. Lassan rájöttem, hogy a néhol otromba rajzok mögött igenis van tartalom.

Egy jó science fiction bárhol felbukkanhat. Nem kell hozzá csilli-villi űrhajó, meg sikító lézer, de még mogorva alienek sem. Itt is hasonló a helyzet. Vegyül ide még egy kis dráma, és gimis környezet is, de végeredményben mégis csak ez egy vérbeli sci-fi.

Makoto egy középiskolás lány, és ezzel együtt az iskolába járáson és a baseballozáson kívül nem sok gondja van az életben. Míg egy nap rájön, hogy képes az időben ugrálni. A kérdés csak az, hogy mire használja. Vajon csak magára gondol, vagy esetleg egy szebb jelenre, és arra, hogy mi történik, ha a "mi lett volna ha" kifejezés valóság lenne…

A történet picit felszínes, de így is elhinti azokat a gondolatokat, amiktől azzá válik a film ami. A mentális csemegét nem tálalják fel aranytálcán, amiért csak ki kell nyúlnunk, hanem a dolgok mélyére kell néznünk, hogy észrevegyük. Talán ez is hozzátesz picit, nincs minden előre megrágva, marad valami feladat nekünk is.

A rajzokon néha azt éreztem, hogy nem elég kifejezőek. Mintha picit elnagyolt lenne, - kis túlzással - fércmunka. Biztos vagyok benne, hogy nem így van, de a kopottas színvilágot idegennek éreztem a film világától. Makoto élete színes és többnyire vidám, de mégis kifakult színekkel kell beérnie.

Tovább nem csavarnám a mondatokat. Az idő fölött járó lány nem egy gyerekmese, pedig egy csepp vér sem hullik benne. De nem is egy könnyed esti szórakozás. Útravalót ad, amin lehet gondolkodni, egy picit elmélázni a "mi lett volna ha" szófordulaton. Simán 8/10, érdemes elővenni néhanapján.

Toki o kakeru shôjo (The Girl Who Leapt Through Time)
színes, japán animációs film, 98 perc, 2006
r: Mamoru Hosoda

Mindjárt itt a lista szezon és most nemcsak az évvége van itt, hanem az évtizedé is. A listázás nem nekem való, és ahogy tavaly, idén sem tervezem, hogy összeállítanék egyet. Ezzel szemben, lesz majd évértékelés, prózában és hosszan. Ez még a jövő zenéje, mert mindezt csak az újévben (megadom a lehetőséget, hogy a holnapi nap történjen valami világmegváltó dolog).

De ha nem is listázunk, azért valahogy le kell zárni ezt az évet is. A szilveszteri őrület és agyeldobás előtt még megkérdezném a mélyen tisztelt olvasóközönségem, hogy melyik volt az a film idén, ami tényleg a legjobb volt. Természetesen ez egy teljesen szubjektív választás, nem az érdekel, hogy melyik volt az a film, ami szakmailag a legjobb volt idén. Nem. Engem az érdekel, hogy kinek melyik tetszett a legjobban, melyik volt a legnagyobb élmény vagy szórakozás. Egy olyan film, amit évek múlva is elégedetten nézünk újra és átvillan az agyunkon, hogy 2009 volt az az év, amikor először szögezett minket a székhez ez a mozgókép.

Nem korlátoznám a 2009-ben megjelent filmekre, inkább azt mondanám, hogy amit 2009-ben láttatok először. (Mondom ezt azért is, mert így az én választottam is kiesne a szórásból, ami pedig elég kényelmetlen lenne.)

Nem csigáznék senkit az én idei kedvencemmel kapcsolatban. Szóval akkor dobpergés és miegymás. Nálam idén a tuti befutó az Assassination of a High School President volt. A filmnoir-szerű történetek (vagy neonoir? nem is tudom, hogy van ez manapság) amúgy is a gyengéim, ráadásul ez egy igen jól megcsinált film. :)

Kommentben várom, hogy nektek idén mi volt az EGY. Nem könnyű választás – tudom -, és idővel úgyis eldőlne, de picit sürgetném a dolgot.

És a végére az újévi jókívánság: boldog és sikerekben gazdag új évet kívánok minden olvasómnak.

Vége a karácsonynak, letelt az egy hét. A múlt hét minden napjára ajánlottunk valami érdemeset a tévéből. Jó volt, szép volt, de mégis azt mondom – jó, hogy vége. Remélem nem volt eredménytelen a fáradozásunk és tudtunk ajánlani néhány kellemes darabot, amit a tévében is sikerült elcsípni.

A múlt héten született majdnem 25 cikk csak nagyon kis részben az én érdemem. Ezért is szeretném megköszönni az összes vendégbloggernek (név szerint: mAri, VVega, efes, paulkemp, popcore és nyuszisz), hogy helytálltak a héten és időben érkeztek az ajánlók, nem volt fennakadás és a nagyra becsült olvasóközönség a héten minden reggel friss bejegyzésre ébredhetett.

Sokat jelentett ez a kísérlet. Színesítette a blogot, és valami újat hozott a napi rutinba. Köszönöm, mind a részvevőknek, mind pedig az olvasóknak ezt a hetet.

Még néhány gondolatot megosztanék, de mindezt már csak a tovább után.

Egy éve lehetett, mikor az első sorokat olvastam az Avatarról. Már akkor éltették, pedig még sehol semmi nem volt. Most meg, hogy végre itt van, úgy érzem, hogy minden csoda három napig tart effektus volt. A premier környékén elöntötték a netet a kritikák és vélemények, de mostanra minden elhalt. De csak az interneten, mert a pénztáraknál még mindig kígyóznak a sorok, hogy bejussanak egy-egy 3D-s vetítésre. A MOM Parkban is majdnem teltházzal ment az eredeti nyelvű vetítés.

Nem csoda, mert Cameron egyedi és lenyűgöző látványt ígért és ezt be is tartotta maradéktalanul. Lehuppanunk a nagy vörös székbe a plázában, orrunkra illesztjük a hatalmas szemüveget, ami valójában egy egyszerű műanyag lap, csak nagy a körítés (kicsit, mint az Avatar maga) és aztán indul a varázslat.

James Cameron megálmodott egy világot és ezt meg is teremtette. Volt lehetősége és pénze, más nem is nagyon kell. A kreatív elméket meg majd a pénz odavonzza és így is lett. S az Avataron ez meg is látszik. Egy teljesen új is ismeretlen világot teremtett, és az utolsó karcolásig kidolgozta. Nincsenek elmosódott részletek, nincsenek homályos foltok – mindent megmutatnak, amire kíváncsiak vagyunk. És ezzel elérik, hogy erre a két és fél órára mi is Pandorán érezzük magunkat.

A 3D-s látványban könnyű elveszni. Mikor az erdő mélye nem csak azért tűnik mélynek, mert tudom, hogy annak kell lennie, hanem az is. És mikor az égből hulló dolgokat úgy érzem, mintha az orromra hullanának, mint a hópehely havazáskor. Vagy mikor fluoreszkál az erdő este a háttérben pedig ott van az a hatalmas kék gázóriás… Szóval igen. A látvány a film erőssége, ez tagadhatatlan, és mikor az első név beúszik a stáblistából, akkor nem akarjuk, hogy vége legyen. Mi is Pandorára szeretnénk költözni a na'vi-k idilli társadalmába és megélni Pandora csodáit nap, mint nap.

A történetről nem beszélnék, mert nincs sok értelme. Egyértelműen nem egy újabb hollywoodi sablon sztoriért megyünk moziba, hanem a látványért. Sajnos nem kapunk a lenyűgöző látvány mellé csavaros történetet. Cameron a rendezéshez mesterien ért, de a forgatókönyvírással már egészen más a helyzet. Ha mégis pici rálátást szeretnénk a sztorira, akkor érdemes feleleveníteni a Pocahontas történetét. :)

Annyira a látvány dominál, hogy a film egyéb részeit szinte észre sem vesszük. Sodródunk az egyszerű történettel, aminek a végét már úgyis tudjuk az elején. Nem figyelünk a zenére, sem a színészi játékra. Mindentől elvonja a figyelmünket Pandora. És végül ez menti meg a filmet. Kilépve a moziteremből nem nagyon tudtunk rossz részletet említeni a filmmel kapcsolatban. Teljesen földbe döngöl az, amit Cameron elénk tár.

Egyértelműen az év moziélménye az Avatar, ezt már senki nem vitatja el tőle a hátralévő pár napban. Viszont a látvány önmagában kevés, hogy egy filmet naggyá tegyen. Kiemeli a tömegből, ez tény, és újat teremt a maga nemében, de ettől még mindig nem lesz zseniális film. Hatalmas élmény, de ez akárhonnan is nézem, mint film csak 7/10.

Avatar
színes, amerikai sci-fi, 166 perc, 2009
r: James Cameron