Francia kapcsolat (The French Connection)

Noha William Friedkin sosem tartozott Új-Hollywood hullámverőinek „ércnél maradandóbb” (Spielberg, Coppola, Scorsese stb.) rendezői garnitúrájához, maroknyi emlékezetes filmjével mégis tanúja és formálója volt a nagy átalakulás időszakának a ’70-es években. Az ördögűző (1973) alkalmával a kortárs nézői ingerküszöbbel játszik, új öntőformákba reinkarnálja az A-kategóriás horrort, korábbi bűnügyi eposzával, a Francia kapcsolattal (1971) pedig sokak szerint minden idők egyik legnagyobb krimijét tapétázta a mozitörténet örök nagyvásznára. Nos, ezzel a kijelentéssel fogok én – bizonyára egymagam – vitába szállni. Ugyanis szerintem nem tapétázta, hanem tépázta. Tudom, olcsó szóvicc.

Pedig görcsösen próbáltam megragadni (vagy legalább a „sorok közé” képzelni) a film innovatív értékeit, önmagamban megalapozni „klasszikus” mivoltát, de középtájt meg is szakítottam önmarcangoló agóniámat. Elképzelhető, hogy túl sok zsaruthrillert láttam már életemben, és több tonnás „élménybatyummal” a hátamon már nem vagyok vevő a varázslatra? Vagy csak egészen a csillagos égig tornásztam fel a mércét?

Akárhogy is, a Francia kapcsolat nálam betonbiztos „tisztes középszer.” Persze a szinopszisból is látszik, hogy realista krimiről beszélünk: adva van két bravúros, mégis rövid pórázon tartott New York-i zsaru: Jimmy Doyle (Gene Hackman), az agresszív zseni és Bud Russo (Roy Scheider), főhősünk hidegfejű „oldalkocsija.” Az ütőképes párocska nyakig gázol a helyi kábítószeres ügyekben: pitiáner dealerek és függők megleckéztetéséből áll a napi rutinjuk.

Míg egy nap teljesen véletlenül felfedezik, hogy a titokzatos Alain Charnier (Fernando Rey) szervezésében, a sejtelmes „francia kapcsolat” segítségével hamarosan jelentős mennyiségű kábítószer özönlik az országba, majd cserél gazdát az arctalan nagykutyák között. Doyle őrjöngő vadállatként veti bele magát az ügybe, és keserves macskaegér-harcot kezd az agyafúrt üzérekkel.

Friedkin realitás-mániáját mélységesen megértem és elismerem, a nézőt arcul is csapja a passzív szentencia, hogy most egy Vietnámi háborútól sújtott Amerikában csatangolunk. Fakó színsémák, meggyötört utcafrontok, ködkabátba burkolózó dokkok, rozsdás külvárosi bárok filléres komfortja dominál Owen Roizman pesszimista felvételein. Friedkin (és a film) legfigyelemreméltóbb (és akár még úttörőnek is mondható) erénye, hogy nagyszabású festményt készít a matt színű, bodros giccsfrizurákkal, nyálas diszkózenékkel és rothadó cinizmussal teli, kiábrándító korhangulatról. Az már korántsem szól a készítők mellett, hogy realitás-igényük oltárán feláldozták a pörgős narratívát, a normálisan kifaragott karaktereket, a morális üzenetet, egyszóval a bűnügyi filmek alapsémáit.

Döcögősen zötykölődik a semmiféle rendkívüli fordulattal nem szolgáló rendőrsztori: „nyomozunk, sarokba szorítjuk, elkapjuk”. A dramaturgiai ív szerencsére mégsem fullad kínos dögunalomba. Friedkin néhány igazán elsöprő akciójelenettel azért felvizezte a bűzös leheletű mesefonalat. A magasvasúton zajló autós üldözés például tipikusan az a jelenet, amiért érdemes akár többször is előkapni a filmet: fantasztikus vágások, káprázatos dinamika, élethű hajszamenet, profi koreográfia jellemzi az ominózus csúcspontot. És persze a vér azért bíborvörös és takonysűrű, ahogy kell.

Az idővel széteső történet viszont annyira bosszantó, hogy az ember szinte már azt várja, hol válik inkonzisztenssé a cselekmény, hol torkoll kaotikus masszába, érdektelen limonádéba. Ha más nem, az talán felháborító, hogy még a tisztességes, grandiózus dirr-durrokkal kidekorált, nagy fináléról is le kell mondanunk, a Hackman és Rey közötti végső hajsza pedig „talányos” módon pisztolydörrenéssel „zárul” – ezt biztos hatalmas rejtélynek szánták, de a filmet követő doku-narrálásból kitűnik, nincs itt semmiféle misztikum, tudjuk, mi lett a ravasz körszakállas francia sorsa a váratlan rajtaütést követően. Tehát értem én, hogy ez nem feltétlenül high concept mozi, de Friedkin a Francia kapcsolat szellemi ingatlanát (velejét) részben elpazarolja, részben pedig sután valósítja meg. Csak a húsbavágó társadalmi keresztmetszet trendje létezik.

A rendező szemellenzősen kisöpör minden felesleges cizellálást. Még a karakterek sem nőnek rögtön hozzánk: Hackman ugyan szokásához híven remekül szállítja le nekünk a szemfüles méregzsák ismeretes alapfiguráját, de még Doyle szögletes bumfordisága, és Roy Scheider szimpatikus sidekickje együtt sem képes annyi spontán bájt csempészni a képernyőre, hogy pusztán a jellemek karakánsága fenntartsa az érdeklődést. A főhősök ugyan kemények, néhol elejtenek egy humoros megjegyzést (viszont egyetlen dialóg sem ragadt meg az emlékezetemben), mégis uszadékfa-jellegűek. Ridegek, sokszor szikrázó érzelmi tartalom és disztingvált jellemvonások nélkül. Fernando Rey intelligens, finom modorú antagonistája is legtöbbször inkább álmosító, mint elegáns, és az elmaradhatatlan típusfigurák (a szkeptikus felettes, a nagypofájú, kolonc harmadik zsaru) is csak az erőltetett hétköznapiság koordinátamezejében képesek megrezdülni.

Friedkin egy immorális fertőben rothadó interkontinentális alvilág kor- és kórképét rajzolja meg. Csak arra nem ügyel, hogy a túlságosan sötétre színezett bűnregényt a fikció változatosságával árnyalja. Meghajolok a Francia kapcsolat őszinte tisztelői előtt, hódolatom a másképp gondolkozó – és a nálam esetleg élesebb szemű – nézők felé, másrészt viszont örülök, hogy Friedkin mostanság operát rendez. Az újdonsült Arany Leopárd-díjas rendezőlegenda talán végre megtanulja, hogy a realista képművészet és a nyers torkolattűz nem minden. Ahhoz, hogy teljes legyen az élmény, az alkotónak és a nézőnek másfajta kapcsolatra is szüksége van.

The French Connection
színes amerikai krimi, 104 perc, 1971
r.: William Friedkin

Szárnyas fejvadász (Blade Runner)

Ridley Scott kultikus sci-fije egy ízig-vérig cyberpunk alkotás, de közben egy izgalmas akció-thriller is. Ez az egyik dolog, amiért ez a film ilyen nagyszerű. Ha akarom csupa szórakozás, csupán egy látványos akció-orgia, viszont ha másik oldalról közelítek, akkor pedig tele van gondolkodni valóval. Ez nem is csoda, hiszen a forgatókönyv Philip K. Dick Do Androids Dream of Electric Sheep? című művén alapul.

A történet 2019-ben játszódik. Deckard egy úgynevezett szárnyas fejvadász, akinek az a feladata, hogy az elszökött replikánsokat levadássza. Egy pár replikáns megszökött az egyik kolóniáról és a Földre tartanak, hogy megkeressék alkotójukat, hogy az meghosszabbítsa az életüket. Deckart feladata őket kiiktatni.

Ridley Scott egy olyan jövőbe kalauzol minket, ami szöges ellentétben van az elképzelésünkkel. A jövőt egy rendezettebb és jobb helynek szeretnénk látni. Egy olyannak, ahol rend van, tisztaság és az emberek boldogok. Egy idillikus világot képzelünk. Ehelyett kapunk egy disztópikus jövőt, ahol mindig esik, állandóan sötét van, az utcák túlzsúfoltak, szemetesek és mindenhol gőz csap fel a csatornafedőkből. Egy alkoholgőzös és enyhén hedonista jövőt, ahol replikánsok szolglják ki az emberiséget.

Itt térnék ki a díszletre. Látványos és magával ragadó díszleteket sikerült összehozniuk. Azon túl, hogy tényleg jól néznek ki, még a hangulatteremtő hatásuk is jelentős. Amikor a kamera az utcán pásztáz végig, rajtunk is hamar eluralkodik egy pesszimista hangulat a jövőt illetően. Ha egy picit utána olvasunk a filmmel kapcsolatos részleteknek, hamar kiderül, hogy a díszletek egy része más filmekből lett átemelve, de ez egyáltalán nem tűnik fel. A más filmekből (általában azért sci-fikből) átemelt részletek tökéletesen illeszkednek ezen mű hangulatvilágába is.

A forgatókönyv rengeteg érdekes filozófiai kérdést vet fel, viszont Ridley Scott rendező ezeket majdnem teljesen eltünteti. Saját bevallása szerint csupán a tiszta szórakoztatásra törekedett a film elkészítése során, de néhol ez nem teljesen sikerült. Ezzel csak azt akarom hangsúlyozni, hogy be-becsúszott egy-egy súlyos gondolat is. Nem rágják a néző szájába, s talán első megtekintésre nem is vesszük észre, de ott vannak. Ott vannak egy félmondatban, egy beállításban, vagy egy arcrezdülésben. Nagyon kell figyelni és akkor megláthatjuk. Persze mint ahogy az elején is említettem, ez mind nem szükséges – teljes értékű szórakozást kaphatunk enélkül is.

Harrison Ford az Indiana Jones után megint egy macsó szerepben. Most is jól hozza az életben csalódott karaktert, de Roy Batty-t alakító Rutger Hauer ellopja a showt. Végig hatalmasat alakít. Főleg az utolsó, üldözéses jelenetben remekel. Miközben Deckardot végigüldözi a romos házon, állandóan beszél hozzá, viszont Dekard egy szót sem szól az egész jelenet alatt.

Az egész filmmel kapcsolatban, csak az üldözéses jelenet végét nem tudom hova tenni. Roy megmenti Deckardot, hogy aztán meghaljon... Nem hinném, hogy emberbaráti szeretetből tenné ezt. Talán szüksége van arra, hogy utolsó szavait meghallgassa valaki? Tegnap este óta ezen agyalok, de nem sikerül magyarázatot talánlom…

Amit viszont biztosan tudok, hogy ez egy nagyszerű film. Mondhatni alapdarab, és nemcsak sci-fi rajongók számára. Nagyszerű történet, jó rendezés, mindez nyakon öntve Vangelis hihetetlen zenéjével. Ez így összességében egy fantasztikus filmélmény, amit érdemes elővenni néhanapján.

Blade Runner
színes amerikai sci-fi, 114 perc, 1982
r: Ridley Scott

Wonderful Days

Koreai animációs film – lehet ezt még animének nevezni? Ha igen, szerintem akkor is a határterület. Lehet, csak a laikus szól most belőlem. Nekem hiányzott pár mozzanat, ami a japán animékre oly jellemző. Úgy érzem ez a film a kelet helyett inkább a nyugat felé fordult. Sok apró részletet lehet felfedezni benne, ami inkább a nyugati kultúrát és értékrendet tükrözi, mint a keletit.

Nincs új a nap alatt – szokták mondani. Talán igazuk van, de mindig reménykedünk, hogy nem filmesítettek meg minden lehetséges témát. A Wonderful Days nem ad semmi újat. Ugyanezt láthattuk már sokszor. Az uralkodó elit elnyomja a többséget. Erőfölényét a technikának és az erőforrásoknak köszönheti. Egy Ecoban nevű városban élnek a kiváltságosok. A többi embert állatként kezelik és gátlástalanul használják fel őket a saját céljaikra. A jövőben járunk, a Föld már nem ugyanaz, mint volt. Háborúk és ökológiai katasztrófák tarolták le. Ecoban energiatermelésének következtében (a szennyezésből nyerik az energiát) az ég állandóan sötét, s állandóan esik az eső. Természetesen van egy lázadó csoport, ami véget akar vetni az ecobaniak uralmának. Innen már kitalálható, hogy ezt meg is kísérlik.

A két fél közötti szembenállás kidolgozása egy picit elnagyolt lett, de ezen kívül minden kelléket jól használtak fel, ami a témába vág. Ecoban városi tanácsában belső feszültség van, emellett van nekünk egy főhősünk, Jay, aki vívódik Ecoban és a szerelme között. Shua, egy száműzött fiú Ecobanból és egy örök idealista, aki nem akar mást, csak újra a kék eget látni.

Két konfliktus fut párhuzamosan, amik valahol mélyen összekapcsolódnak, de ez nem derül ki nyilvánvalóan. Elsőnek ott vannak az elnyomottak vs. kiváltságosok, és hogy egy lázadás már nagyon érik. S persze ott van a tény, hogy Ecobannak egyre több energiára van szüksége, ami a szennyezett területek növelésével tudnak elérni, de ez a környező területek és az ott lakók elpusztításával jár. Olyan érzésem volt végig, mint mikor két ember elbeszél egymás mellett és nem figyelnek egymásra, csak a magukét mondják. Itt a két konfliktus összefüggne, de mégsem derül ez ki a történetvezetésből (vagy csak alig).

A történet és a konfliktus kidolgozása hagy maga után némi hiányérzetet, de ezt a látvány és a zene pótolja. Személy szerint én odavagyok a rajzolt mesékért és ha animéról beszélünk, akkor ez még jobban igaz. Itt egy teljesen számítógép által generált világot láthatunk, így ez nem annyira az én asztalom, de így is lenyűgözött. Fantasztikus munkát végeztek a grafikusok. Azok a jelenetek, amikor Jay csak motorozik és közben (tényleg) nagyon jó és odaillő zene szól – nos ezek lélegzetelállítóak. Csak ülünk és csodáljuk, amit látunk.

Elején említettem, hogy eléggé különbözik ez a film a japán animéktól. Nincs meg az a kendőzetlen naturalitás és néha már-már öncélú brutalitás. A tűzharcokban alig láthatunk találatokat és azok sem túl véresek. Valamint a női testet is szégyellősen takargatják, mint ahogy a nyugati filmekben szokás.

A büntető látvány és a fantasztikus zene kompenzálja a forgatókönyv hiányosságait. Így összességében egy erős közepes. Egyszer mindenképpen érdemes elővenni, de láthattunk már a témában jobb próbálkozást is.

Wonderful Days
színes dél-koreai animációs film, 86 perc, 2003
r: Moon-saeng Kim

Charlie Chaplin

Mostantól 10 héten át, 10 film kerül terítékre 10+1 bejegyzés formájában. Pontosabban ezek az előzetes tervek, ennél csak több lehet, kevesebb nem. Ja, és ez a +1 bejegyzés, s csupán azt a célt szolgálja, hogy felvezesse a cikksorozatot és pár szót szóljon elöljáróban.

A megnézendő 10 film természetesen Chaplin életművének fontos állomásai lesznek. Ismert és persze elismert filmek. Sorrenden még erősen gondolkozom. Lehet, időrendben nézem őket, de inkább hajlok valami más egyéb (esetleg megmagyarázhatatlan) sorrendre. A lényeg végül is az, hogy mind a 10 filmet megnézzem és bemutassam itt a blogon.

Egy ideje már porosodnak itt a filmek, csak nem volt kedvem elkezdeni. Kételkedtem Chaplinben és abban, hogy a művei időtállóak-e. Most már látom mekkorát tévedtem. Kezdésnek Richard Schickel (Time magazin filmkritikusa) életrajzi filmjével indítottam. Ez a dokumentumfilm kicsit több mint két órában mesél Chaplinről. Filmjelenetekkel, interjúkkal és interjúalanynak nem akárkiket nyert meg. Tényleg csak pár nevet említve: Woody Allen, Johnny Depp, Robert Downey Jr., Martin Scorsese vagy Milos Forman. Narrátornak pedig Sydney Pollackot sikerült a mikrofon mögé ültetni. Látszik, hogy ez egy "szeretet-projekt". Azért álltak a kamera elé az interjúalanyok, mert tényleg tiszta szívükből csodálják Chaplint.

Ritkán nézek dokumentumfilmet, de azt hiszem ez elérte a célját. Megvillantott valamit Chaplin nagyszerűségéből és időtlenségéből. Az aktuálisan tárgyalt filmekből mindig láthatunk egy-két jelenetet és abban az egy-két percben is tökéletesen elvarázsolt minket Chaplin. Csak pár mozdulat, egy geg összesen, de ennyi elég, hogy a képernyő rabjává tegyen.

Amit biztosan tudok már most, hogy Chaplin sosem fog kimenni a divatból, sosem lesz idejétmúlt. A filmjein akkor is tudunk majd nevetni, ha a technika már jóval meghaladta a mait. Ezt nagyon kevés alkotóról lehet elmondani. Chaplin sokat adott a mozinak, talán többet is, mint elsőre gondolnánk.

Ez a bejegyzés egyfajta tartalomjegyzékként is fog szolgálni ennek a cikksorozatnak. Ha kikerül egy írás, akkor a linkje itt majd megjelenik, így itt majd összegyűjtve meg lehet találni az összeset.

Chaplin I. - A cirkusz

Ghost in the Shell – Páncélba zárt szellem

Próbálom magam meggyőzni arról, hogy csak ennyi volt elvárható és nem több, próbálom cáfolni és kirekeszteni az egyre elhatalmasodó érzést – csalódnom kellett ebben a filmben. Többet vártam. Sokkal többet. Mögöttes tartalmat. Olyat, amin lehet még a játékidő után is bőven csámcsogni. Nem csak egy ilyen "egyszerű" gondolatot a háttérben. Többet vártam a forgatókönyvtől is. Az egész történetet egy kétmondatos párbeszédre hegyezték ki és építették fel. Csavarokat vártam, komplikáltabb sztorit. Igazából egy új Akirát vártam…

Nem tudom, miért gördítettem ekkora akadályt a film elé, amit végül nem tudott megugrani. Talán mert ez a cyberpunk világ kicsit közelebb áll a szívemhez, talán mert ezen anime jelentős hatást gyakorolt sok alkotóra. Talán mert a Mátrix gondolatvilágával is találunk hasonlóságot. Csak találgatok, még előttem is rejtély mi volt az oka elvárásaim ilyen magas szintjének, ami magában hordozta (sőt predesztinálta), hogy csalódni fogok.

Keserűségemen átlendülve azért nézzük a filmet. Objektíven. Mamoru Oshii rendező Shirow Masamune azonos című mangáját vitte vászonra. A nem túl távoli jövőben a kibertechnológia olyan magas szintre fejlődött, hogy a gép és ember közötti határvonal eltűnni látszik. Motoko Kusanagi teste teljesen emberkéz alkotta, csupán agya maradt meg eredeti valójából. A 9-es szekció tagja, akik az akkori Japán (vagy ami maradt belőle) területén kiberbűnök felderítésén és felgöngyölítésen dolgoznak.

A fő szál történéseibe akkor csöppenünk bele, mikor egy kormányzati alkalmazottat az úgynevezett Bábjátékos nevű hacker megtámad, vagyis átveszi felette az irányítást. Ekkor kezd a 9-es szekció nyomozni az ügyben.

A történet nagyon rövid. Akármennyit nyújtanának rajta (mondjuk harccokkal), sosem tenné ki a 82 perces játékidőt. "Töltelékjeleneteket" segítségével teszik a filmet egészestéssé. És talán ezek a jelenetek jelentik a csúcspontot. Ilyenkor nincs szöveg, csak futurisztikus zene szól, és ekkor csodálhatjuk meg e világ részlet gazdag kidolgozását. Ilyenkor pillanthatunk be a rajzolók zsenijébe, mert itt tényleg áll leejtős, ami a képernyőn látszik. Apró részletekig kidolgozottak ezek a jelenetek. A képernyő minden négyzetcentimétere a helyén van. Nincsenek felesleges terek, nincsenek kihasználatlan pixelek. Egyszerűen csodálatos.

Aztán mikor újra beindul a történet, visszazökkenünk. Elillan a pillanat, kipukkan a buborék. Megint halad előre a szekér. A film csúcspontja, mikor Kusanagi végre találkozik a Bábjátékossal. Behatol az elméjébe, hogy megtudja: létezik-e az abszolút mesterséges életforma. Ez az, ami Kusanagit foglalkoztatja, persze amellett, hogy néha megkérdőjelezi önmaga létezését. Pontosabban emberi mivoltát kérdőjelezi meg. Mint egy teljesen cyborg életformát, akinek már csak az agya (vagy annak egy része) maradt meg emberi mivoltából, ez a kérdés jogosan foglalkoztatja. Ő az elő példája az ember-gép határvonal teljes elvékonyodásának.

Sajnos ezen kérdéskör tárgyalása a filmben nem kap elég nagy szerepet. Nem bontják ki, csak egy-két mondat erejéig foglalkoznak Kusanagi belső vívódásával vagy a Bábjátékos létezésével. Az ember-gép elmosódó határvonalat szinte csak említi. Ezek kihagyott ziccerek és ezért alakult ki hiányérzet bennem. Mert önmagában a film egy erős közepes, egy sok potenciállal rendelkező alapsztorival, amihez már csak a filozófiai-elmélkedős részt kéne hozzátenni. Csak valamiért ez elmaradt. Nagy kár.

A sztori gyengesége és az elmaradó markáns mögöttes tartalom ellenére is azt kell mondjam – ez egy jó film, érdemes megnézni. Ezt, azok a bizonyos "töltelékjelenetek" biztosítják számára (ezekbe természetesen a zene is beleértendő). Valamit a grafika és a rajzok. Ezek tényleg lélegzetelállítóak.

Egy viszont biztos. A Páncélba zárt szellem meghozta a kedvem az animékhoz. Elsőre talán a Perfect Blue és a Ghost in the Shell: Stand Alone Complex kerülhet terítékre, de további ajánlásokat is szívesen fogadok.

Kôkaku kidôtai
színes japán-angol animációs film, 82 perc, 1995
r: Mamoru Oshii
 

süti beállítások módosítása