Az évad botrányosan gyenge és közhelyes első feléről már írtam egyszer. Azóta eltelt jó pár hét és lement az évad többi része is, s ez a véleményem árnyalására sarkall, sőt arra, hogy megint billentyűzetet ragadjak. Most is csak a tovább mögött vannak a részletek, mert hátha valaki még nem látta. :)

A Baljós árnyakon innen, és a Csillagok háborúján túl 

1977. május 25. A dátum amikor bemutatásra került a FILM. Igen így határozottan nagy betűkkel, a film, ami fenekestül felforgatta és gyökeresen megváltoztatta nem csak az amerikai filmgyártást, de az egész világ mozi társadalmát. ezen a napon indult útjára a mese, a mítosz, ami a mai napig él, több generáció nőtt fel azóta milliós tömegek kedvence lett. Ezen a napon került bemutatásra a Csillagok háborúja: Az új remény című film, és ezzel a nappal írta be magát a mozi történelem könyvébe az ember, akit úgy hívnak: George Lucas.

Ezen sorok írója 1977-ben kőkeményen betöltötte első élet évét, és akkor még fogalma sem volt arról, hogy mi is az a Star Wars. Az idő múlásával engem is elkapott a "vírus", átjárt az "erő" és ugyan úgy, mint több millió sci-fi és mozi rajongó társam én is nagy Star Wars fan lettem. Aki mer, az nyer alapon George Lucasnak bejött az elképzelése. A jó és a rossz harcát már többen alapjául vették történeteiknek, a legtöbb mese erre a konfliktus helyzetre alapul. Ami nem mindegy, hogy azt hogyan is tálalják. Ma már lehet, hogy megmosolyognánk az úgynevezett trükköket, de akkor szinte mindenkit elvarázsolt a látvány. Napjainkra már igazi ipari nagyhatalommá nőtte ki magát George Lucas egykori álma. Képregények, könyvek, játék figurák, számítógépes játékok, poszterek vagy akár uzsonnás dobozok garmadája a bizonyíték arra, hogy jelentős mérföldkő ez a nagy összefüggő történet a filmek világában. Mi sem támasztja alá a fent felsorolt érveket mint az, hogy még mostanság is készülnek filmek, amik életben tarják a felkelők és a sötét oldal ádáz harcát.

Már a trailerből is kiderül, hogy a Fehér Ház, a Pentagon, és a Kreml után a negyedik legbiztonságosabban őrzött objektum a bolygón George Lucas Skywalker Ranch-a. Adott négy gyermekkori barát: Eric (Sam Huntington), aki a suli után feladta képregény rajzoló álmai és inkább apu autó kereskedésében kamatoztatja képességeit. Linus(Chris Marquette), Hutch(Dan Fogler), aki külsejében is hasonlóságot mutat Han Solo kedves barátjával Chewbaccaval, és Windows(Jay Baruchel) aki Hutch-csal együtt vezeti a város képregény boltját, és jobban megy neki a cyber szex, mint a természetes nemi kiválasztódás. Velük lóg még Zoe (Kristen Bell). Egy dologban mindannyian hasonlítanak. Megrögzött, fanatikus Star Wars rajongók amióta az eszüket tudják. Még 6 hónap, 12 nap, 8 óra, és egy pár perc van hátra a Baljós árnyak világpremierjéig, de a társaság nem bírja ezt kivárni, ráadásul Linus súlyos beteg. Így hát felkerekednek, hogy 2000 mérföldet kocsikázván betörjenek a Skywalker Ranch-ra, és megszerezzék a film egy kópiáját.

Ha a "szakember" szólna belőlem, akkor valami ilyen vélemény fogalmazódna meg: az alkotás magán viseli a XXI. század nagy nevettetői közé sorolt Kevin Smith-i stílusjegyeket. Na kérem, ez egy nagy BULLSHIT!!!

Ez a film nem akar mást csak szórakoztatni, rajongókat és nem rajongókat egyaránt. Geg-parádé, poén-halmaz, ami néha súrolja a jó ízlés határát, de ki törődik most ezzel. Hiszen pusztán csak nevetni szeretnénk nagyokat, a fejünket fogni a már szinte "ciki" szituációk során. Mindamellett, hogy a film fiatalosan szemtelen, megvan benne a mérhetetlen alázat a Star Wars univerzummal szemben. A SW sagaból elhíresült, szinte már szállóigévé vált mondatok beépülnek a párbeszédekbe és nagyot ütnek.

Ebben a filmben "mindenki" szerepelni akar, akit valaha is megragadott a SW életérzés. Néhány jelenet erejéig szerephez jutnak a "nagy öregek": Carrie Fisher a gyönyörű Leia hercegnő megformálója itt, mint doktornő, vagy a rosszéletű Lando Carlisian alakítója, Billie Dee Williams, Reinhold bíró szerepében, és a sötét oldal is képviselteti magát Ray Park által, akit a gonosz Sith lovag Darth Maul megformálójaként ismerhettünk meg. A névsor nem végleges, istenkísértés lett volna kihagyni a filmből Kevin "Néma Bob" Smith-t (a srác a Die Hard 4.-ből), vagy esetleg William Shatnert a Star Trekes James T. Kirk kapitány megformálóját. Ha már vígjáték, teret kér magának az új generáció, több szerepben is Seth Rogenre ismerhetünk, aki nélkül manapság nincs vígjáték az USA-ban.

Lehetne ragozni még filmet, de nem teszem. Ha szereted a Star Warst, azért nézd meg, ha nem szereted akkor meg azért. Az erő legyen veletek!

Hol is kezdjem? Talán a nyilvánvalóval: J.J. Abramsnak és csapatának sikerült az, ami a Wolverine készítőinek nem. Egy olyan popcorn-mozit alkotni, ami a laikusokat és a rajongókat egyaránt a székbe szögezi. Fiatalosítani, újraindítani, de közben megőrizni valamit az eredeti hagyományokból, és persze mindezt piszokul látványosan tenni.

Magamat nem mondanám nagy Star Trek rajongónak, de magát a Star Trek univerzumot egész jól ismerem és közel is áll szívemhez. Ezeknek a fényében talán megengedhető, hogy "szakértőbb" szemmel tekintsek a filmre és ne csak mint filmet, hanem mint a saga részét nézzem.

A történet alapja már agyonhasználtnak mondható, főleg ebben a néhol utópisztikus univerzumban. Az időutazás és a hozzá tartozó paradoxonok elválaszthatatlan részét képezik a Csillagflotta (egy kis túlzással) mindennapjainak. Bár itt nem érintik a filozófiai vonzatait és nem sokat foglalkoznak a háttérével és mikéntjével, csupán van. Viszont a sorozat újraindításának és egy alternatív valóság létrehozásának tökéletes eszköze.

A hagyományok követése a külsőségekben nagyrészt kimerül. Nincsenek filozófiai eszmefuttatások, nincs meg az a gondolati világ, amiért a rengeteg sorozatepizódot és nagyfilmet szerettük. Persze ez valahol nem akkora probléma, mert nemcsak újraindult egy alternatív valóságban, de a mai fiatalokat célozza. Itt lehetne húzni a szánkat, hogy nem viszi tovább a hagyományt, de a filmélmény, amit kapunk elfelejteti velünk ezt.

Egy olyan brutális és mindent magába szippantó látványorgia a film, ami után minden moziba járó megnyalja a 10 ujját. Egy percre sem lankad, vagy ül le, ezt persze az egyszerű történet sem engedné. Feszes űrcsaták után kézitusát kapunk, vagy éppen féktelen zuhanást és száguldást. A térváltás, vagy a fézerek sivítása sokkal élethűbb, mint azt valaha is remélhettük, persze ebben nagy szerepe volt a hangrendszernek, amit a MOM Park garantált tegnap este.

A felénk ömlő fotonok sokasága között próbáltuk felfogni mi is történik, de néhol annyi információ özönlött felénk, hogy ez szinte lehetetlenségnek bizonyult. Néhol kicsit kapkodták a kamerát, de még éppen belefért a tűréshatárba. A száguldás mellett csak másodperceink (vagy annyi se) maradt megcsodálni a részlet gazdag díszleteket. A hajó kidolgozottsága fantasztikus, mind kívül, mind belül. És ez persze értendő a romulán hajóra is, nem csak az Enterprise-ra.

Az eredeti sorozatból jól ismert kommunikátor vagy Uhura fülében az a kis eszköz. Ezek mind ott voltak, persze egy kisebb "redizájnon" estek át, de így is jól felismerhetőek voltak. Ezek persze csak külsőségek, de jó azért egy-egy ismert részletet felfedezni, miközben egy teljesen új és ismeretlen Star Trek univerzumba pillantunk be.

A jelmezek terén kicsit megakadtam az új romulán külsőn. Ha nem lett volna hegyes a fülük, akkor simán hihettük volna, hogy klingonok ők. A női jelmezek között visszaköszönt a miniszoknya, amit már az eredeti sorozatban is viccesnek találtam. Összességében persze autentikusnak mondható ruhákban rohangáltak a színészek és a hangulatot is sikerült átadniuk.

A színészeket nem kell külön egyesével kiemelni. Mindenki jól játszott, át tudta adni a karaktereinek jellegzetességét és hangulatát is. A humoros részeket (mert bizony még ilyenek is voltak) külön jól oldották meg. Simon Pegg mindig vicces, így itt is. Chris Pine, Kirk szerepére pedig kitűnő választás volt.

Utalásokat alig találunk benne, de azért akad néhány, viszont a film élvezeti értéket semmiben sem rontja, ha nem fedezzük fel őket, vagy nem is értjük. Teljesen "Star Trek-szüzek" is évezhetik minden percét. Nem több ez, mint egy ügyesen megcsinált akció-scifi Star Trek köntösben.

Nekem nagyon bejött a film, így csak javasolni tudom mindenkinek. Kétkedőknek, laikusoknak és elvakult fanoknak egyaránt. Végre megkaptuk azt, amit az utóbbi hetekben/hónapokban egyik látványosnak ígérkező akciófilm sem tudott szolgáltatni. Töménytelen akciót, karfamarkolós látványt, de közben hagyománytiszteltet is (már amennyire ezt engedte a script).

Egyik nap a tévében nagy kapcsolgatás közepette elkaptam egy jelenetet a filmből. Egy mondatfoszlány az, ami megfogott: "Te vagy a város hőse, amiért rábírtad, hogy megmutassa a fenekét." Természetesen egy nő volt a párbeszéd tárgya. Itt éreztem azt, hogy ezt a filmet kár lenne kihagyni. És minden várakozásomnak megfelelő, könnyed 2 órát kaptam a filmtől.

Egy "sima" romantikus film, némi humorral megfűszerezve, szép tájakon (jól fényképezve) és persze nagyszerű színészi alakításokkal. Könnyed kikapcsolódás egy péntek este és persze nem csak a műfaj szerelmeseinek. A rendező tökéletesen találta el az arányokat. Bár ezen nem lepődünk meg annyira, ha tudjuk, hogy a rendezői székből Ridley Scott dirigált. A film végén egyszer csak felbukkant az "A Ridley Scott film" felirat és én hirtelen nem tértem magamhoz. Még sosem volt szerencsém Ridley Scott egyetlen romantikus filmjéhez sem, csupán ezért volt ennyire meglepő.

Max, egy szívtelen bankár. A munkán kívül nincs élete, de ezt nem akarja felismerni. Mikor meghal a nagybátyja és megörökli provence-i villáját és a hozzá tartozó szőlőföldeket, először rögtön az eladására gondol. Franciaországba utazik, hogy felmérje a terepet. Visszatérve gyermekkorának helyszínére, megrohanják az emlékek. Emellett még sok meglepetést és rejtélyt tartogat számára a birtok.

A történet nem valami bonyolult és a nagy rejtélyek sem tartogatnak akkora hatalmas csavarokat. Csupán egy kellemes, nem sok gondolkodást igénylő, de mégis könnyedén élvezhető sztorit kapunk. A szövegkönyv külön kiemelendő. A humor nagy részét verbális formában kapjuk, de néha a helyzetkomikum is bejátszik. Igazából a történet magában nem érne semmit, ha a színészek nem tudnák megtölteni élettel.

A jó színészi alakításokról többek között Russell Crowe gondoskodik. Bár kemény gladiátor, de azért ha kell képes érzelmekről is tanúbizonyságot tenni. A meghódítandó nő, Marion Cotillard, aki lélegzetelállítóan gyönyörű a filmben. Ezen túl persze jó alakítást is nyújt, de ezt férfiszemmel néhol nehéz észrevenni. Mellesleg nagyon ismerős volt az arca, és aztán csak az imdb segítségével jöttem rá, hogy a Taxiban lehetett őt látni, mint barátnő.

A többi színészre sem lehet panasz, csak felesleges lenne mindenkit felsorolni. Talán még Gemmát (Archie Panjabi) kell kiemelni, őt viszont mindenképpen a szövegei miatt. Szinte minden mondatán mosolyoghatunk. És ez olyan tényleg szívből jövő mosoly. Semmi erőlködés nem kel hozzá. Mosolyog az arcunk, de szívünk is. Ráadásul ez az egész filmre is elmondható.

Az elején említettem, hogy szép tájon játszódik és ráadásul jól is fényképezték. Talán nem túlzok, hogy az a villa és a hozzá tartozó kert bárkinek lehetne álmai háza. Én személy szerint szívesen élnék ott. És a közeli falucska is kellemes lehet. Néha jó a város rohanása, és az hogy tényleg mindent a seggem alá tolnak itt, de néha hiányzik a vidéki nyugalom. S főleg az, hogy a természet csak egy karnyújtásnyira van. Pontosabban, ha kinyúlok az ablakon, akkor már ott is van.

Ezt a kellemes két órát mindenkinek nyugodt szívvel ajánlanám. Erre a 120 percre elveszünk a tájban, az egyszerű történetben és a fel-felcsendülő nagyszerű dalokban. És persze ne felejtsük a mindent átható napsütést. Még a legborúsabb napot is vidámabbá varázsolja. Számomra talán az idén látott legjobb film a kategóriájában.

A második évad simán felér az első zsenialitásához. Mind hangulatilag, mind forgatókönyvileg. Nagyon drámás, de ahol véletlen vicces, ott tényleg az; a szövegek mindenhol ütősek, a szereplők jól hozzák a rájuk kiszabott karaktereket. Egyszóval tökéletes folytatása az első évadnak. A harmadik évad pedig teljesen más. Nehéz összehasonlítani; olyan mintha egy nagyon hasonló sorozatot kezdenénk nézni és nagyjából elfelejthetjük, hogy ez már a 3. évad.

A hirtelen váltás érthető, ahogy a vígjáték-dráma váltás is érthető volt az első és második évad határán. Az előző szereplőgárda kimerítette az összes tartalékát. Mindenki felnőtt, és ezzel már nem lehet egy középiskolás énnel megbirkózni. Fel kell nőni, de akkor már nem beszélhetünk tinikről, akiknek nem sok gondjuk van az iskolán, barátokon és az ellenkező nemen kívül.

A régi szereplőgárdából Effy megmaradt, sőt egyik főszereplővé lépett elő, valamint Pandora, akit csak futólag láthattunk a második évadban, szintén főszereplők listáját erősíti. Az új karakterek között csak újraosztották a már eddig is ismert jellemeket. Kicsit persze megkavarták, hogy érdekes legyen és így egy emberben egymásnak feszülő tulajdonságokból majd érdekes helyzetek süljenek ki. Nos, ez nem mindig jött ki jól, és ez nagy részben a kicsit botladozó új szereplőgárdának köszönhető.

Megfordul a nemek aránya (sok lány-kevés fiú), de ennek ellenére a fiúk nagyon sokat szerepelnek, főleg Cook. Az ő karaktere a kívülről ősbunkó, belülről érző lény archetípusa, akinek egyetlen szerencséje, hogy a barátai mindig kihúzzák a szarból. Nélkülük nagyon könnyen a süllyesztő mélyére kerülne. Érdekes karakter még Emily, aki a nemiségével küzd. Nem tudja eldönteni, hogy melyik oldalhoz is vonzódik igazán. Összességében persze elmondható, hogy megint csak jó karaktereket válogattak össze. A maga nemében mindegyik érdekes és hordoz potenciált, csak sajnos néhol nem kapunk belőlük eleget.

Történet szempontjából maradtak a jól beváltnál, csak néha vállaltak valami merészebbet. Inkább a helyszíneken változtattak sokat. Kevesebb az iskolai jelenet és több a külső, adott esetben városon kívüli. Kicsit furcsa is volt, főleg a vége felé volt jellemző az ilyen távolabbi helyszín. Az évadzáró külön furcsa volt…

A minőség és a hangulat teljesen összeforrt. Mindkettő hullámzó volt és nagyjából egyszerre voltak csúcson és a mélyben. Mikor elkapták a hangulatot, még talán a színészek is jobban játszottak picit. Ilyenkor már-már visszaköszönt az előző két évad zsenije. Néhol pedig erőteljes WTF!?! érzés fogott el.

Kettősség és hullámzás, de ettől független a tétovázóknak javasolnám a megtekintést. Helyén kell kezelni, és akkor garantált a szórakozás, s a csalódás esélye minimalizálható. A végére még persze a zenét kell kiemelni. A soundtrack simán felér az előző évadokhoz. Nagggyon ütős (így 3 gy-vel :))).

(És persze az apró utalásokat se felejtsük, amik az előző évadokra utalnak. Anwar, the magnificent. :)))