Már itt van a nyakunkon a film, de még mielőtt a mozit rohamoznánk meg, álljunk meg egy percre és tekintsünk a képregényre, annak is az utolsó 4 fejezetére. Mint ígértem a korábbiakban, minden kötetről írok pár sort. Ezzel a 3. résszel érkeztünk el az utolsóhoz. Az eddigi írások itt találhatók.

Mikor letettem a képregényfüzetet a következő gondolatok futottak át az agyamon: lenyűgöző, rend a káoszban, de közben káosz a rendben. Valahol a háttérben ott settenkedett, a megfilmesíthetőség kétségbe vonása is, de én bizakodó vagyok.

Hitler elleni merényletek közül ez csak egy, de talán az egyik legismertebb, és mint ilyen nem tartogat nagy csavarokat a történet. Pontosan tudjuk, hogy mi lett/lesz a kimenetele a filmnek. Ez elég paradox helyzet, mert szeretünk „becsapódni” a filmek végén. Ráadásul nagy(obb) terhet ró a rendezőre is, mert mindezek ellenére is le kell kössön a film.

Bryan Singer rendező jól tartja össze a filmet, annak ellenére, hogy tudjuk, Hitler egy ideig még folytatta a háborút és a merénylet résztvevőit pedig kivégezték. Talán a legnagyobb erénye a filmnek, hogy végig fent tudja tartani a feszültséget. Ehhez a jól bevált filmes eszközök egész eszköztárát alkalmazza:

Elsőnek talán a zene. Főleg a játékidő első felében. Komorabb hangulatú, de mindenképpen nagyon találó dallamok csendülnek fel. Vészjóslóan előrevetítve az elkerülhetetlent. Nem az a tipikus sokszor hallgatós soundtrack ez, de az adott jelenethez mindig jól illeszkedik, elsősorban hangulatilag. Jó lenne, ha nem kéne kiemelni, hogy ha egy film zenéje jól erősíti a hangulatot, hanem ez alap lenne.

Egy olyan háborús drámában, ahol egy lövés is alig akad, ott bizony jó ötlet egy harctéri jelenettel indítani. Lehet számomra csak azért ütött akkorát, mert a MOM-ban maxra tekerték a hangerőt és a bombázás így kicsit valóságközelibb élménnyé vált. Vagy talán azért, mert a háborút mindenki összeköti a lövésekkel, robbanásokkal és emberek halálával, így ha ezekből nem kapunk semmit egy háborús filmben, akkor hiányérzetünk támad.

A forgatókönyvet Tom Cruise köré írták. És bár közutálat tárgya ő, mégsem mondhatunk rá rosszat színészileg. Minden a helyén volt részéről, korrekten hozott minden jelenetet; igaz, nem kellett érzelmek egész skáláját bemutatnia. A többi szereplő valahol csak asszisztált Curise sztárságához, viszont sehol nem lógott ki a lóláb. Talán még Bill Nighy, akit ki lehet emelni.

A Valkűr egy jól összerakott és megszerkesztett film. Nem igényel sok töprengést, készen kapunk minden információt, de a végtermék így is élvezhető. Egyszeri megtekintését én csak javasolni tudom.

Mindig csak filmek és filmek, közben pedig még annyi látnivaló van a „kultúrán” belül. Mostani cikkünk egy kis kitekintés a mozgóképek közül. Egy táncelőadásra szeretném mindenkinek a figyelmét felhívni, olyan kedvcsináló jelleggel.

Egy fiatal együttesről van szó, ez az első produkciójuk. 22-én volt az ősbemutató (ezt volt szerencsém megtekinteni). Nevük is van: Presidance Company, bár nem értem miért nem lehet magyar neveket kiötölni. Érthetetlen, még akkor is, ha nemzetközi babérokra törnek. Ezen az apróságon túllendülve nézzük kik is ők: fiatalokból álló táncegyüttes, még egy éve sincs, hogy alakultak.

A produkció címe Hungarythm. Ebből már kitalálható, hogy „magyarosabb” húrokat kívánnak pengetni, közelebbről pedig a népművészetből emelnek át elemeket. Mind zenei, mint pedig mozgásvilágban. Hagyomány és újítás, régi és új – ha jó az arány és a kivitelezés, nagyot szólhat a show.

Felépítés szempontjából egy koncerthez volt hasonlatos. Számok követték egymást; én vajmi kevés összefüggést fedeztem fel köztük (ha volt, biztos bennem van a hiba…). Gyakorlatilag különálló mini-produkciók voltak. Végül is ez a koncepció működött, mert nagyon élvezhető volt az egész. Az átvezetéssel szinte nem is foglalkoztak, a számok közötti „űrt” nem is kellett kitölteni, mert szünet alig volt köztük.

Magába produkcióba rengeteg klisét belepakoltak. Közönség soraiból lép elő az egyik előadó, vagy ritmus csiholása a tapsolással (és egyéb testrészek ütemes ütlegelésével) és még sok ehhez hasonló, már máshol is látott mozzanat. Félreértés ne essék, nem hánytorgatom fel ezt, mint hibát csak megjegyzem. A kivitelezés itt nagyon jó volt és a hamar magával ránt az egyszerű ritmus és a tánc ördögi frigye.

A végén lehetett érezni, hogy még kicsit kiforratlan az egész. Az utolsó számok nagyon „puhára” sikerültek, pedig a végjátéknak kell igazán erősnek lennie. Lehet, hogy csak szimplán elfáradtak, mert fizikálisan is leterhelő produkciót raktak le az asztalra.

Ha az apró gyerekbetegségektől eltekintünk, és ezt könnyedén tehetjük meg, mert az ősbemutatóból nehéz levonni hosszú távú következtetéseket, akkor egy élvezetes, lendületes produkciót kapunk, amit érdemes megnézni. A végén, szívünkben elégedettséggel távozunk; megérte az utolsó fillérig és egy élménnyel lettünk gazdagabbak. 

Nos, nem keseregnék, mert felesleges. Kicsit üres már ez a díjátadó (mégis a legelismertebb úgy en bloc). Magát a gálát nem néztem, inkább a puha és meleg ágyat választottam. Viszont a díjazottakat méltatnám pár szóban.

Kötelező körök először. Heath Ledger kötelező posztumusz szobrocskája és a (most már nagyon túlértékelt) Wall-E győzelme. Ezekhez kétség sem fért és semmi meglepetést nem okozott. Bár ez nagyjából elmondható a teljes eseményre. Már csak halkan jegyzem meg, hogy számomra viszont voltak érdekes dolgok.

Bár kevés jelöltet láttam, de mégis a Benjamin Button különös élete a legnagyobb vesztes szerintem. 13 jelölésből alig 3-t váltott szoborra és ráadásul azok is csak olyan fájdalomdíj jellegűek. Az abszolút vesztes után rögtön itt az ellenpólus: a mindent vivő Slumdog Millionaire. Ezen mondjuk csodálkoztam is egy sort programozás előadás közben. Jó volt a film: szórakoztató, néhol megható és feelgood, néhol meg realisztikusan ábrázolta a nyomort, de 8 Oscar? Kicsit sok ez így, főleg, hogy meglepően sok főkategóriában nyert.

A Milk Penn díjnyertes alakítása után prioritást élvez és szerintem ezen a héten megejtem és írás is lesz, ha nem lesznek gikszerek. Felgyülemlett egy kevés néznivaló sajnos/nem sajnos.

Talán a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriából láttam a legtöbbet és ráadásul ezen kategória jelöltjein lehet a legtöbbet csodálkozni. Mit keres itt a Happy-Go-Lucky, vagy a Wall-E? In Burges hatalmas volt a nyáron, neki tényleg helye a volt az öt között. Frozen River, indie cucc – nézős. A nyertes Milket már említettem.

Összességében olyan körbe vállveregetés érzésem van. A legtöbben megkapták a saját kis szobrocskájukat, az esélyesek nem mentek haza üres kézzel. Komolytalannak érzem ezt így! Marad a bezzeg régen, meg a hátha a jövőben.

Star Wars: The Clone Wars

Sok szempontból támadható a film. Baltával vágott grafika, gagyi történet és szövegkönyv és persze a Star Wars univerzum gyalázása (ez már csak a nagyon fanok részéről). Mindezek ellenére élvezhető volt az a bő másfél óra, míg a film tartott. Ennek pár egyszerű oka van:

Először is a nagy és látványos csaták utáni vágy. Ott a köztársaság és a szeparatisták között dúló háború. És a látvány potenciál hatalmas, mikor a droid és a klón hadsereg egymásnak feszül, s közben lézerkardok villognak a csatatéren. Ezt a potenciált próbálja megragadni a film, és sajnos kevés sikerrel. Az első felében még vannak bíztató jelek, és látunk is pár nagyszabású ütközetet, de mikor a fő küldetés beindul, minden odavész. Mind a látvány, mind az izgalom. Ez bizony nagyon sajnálatos.

Ami megmenti a film második felét (is), azok a droidok. Az élőszereplős filmben szinte semmi szerepük nem volt azon kívül, hogy a jedik vígan kaszabolták őket. Itt több szerepet kapnak és egy-két kellemes beszólást is.  A készítők nem döntöttek rosszul, mikor a droidokat jelölték meg elsődleges humorforrásnak. Jókor és általában jó helyen sütnek egy-egy agyatlan poént, de az mégis ül. Nem sok ész szorult azokba a bádogkoponyákba. :)

Death Race

Mit várhatunk el, vagy inkább mit várunk el egy ilyen filmtől. A válasz egy felsorolásban valahogy így nézhet ki: vér, erőszak, vér, bunyó, vér, fegyverropogás és motordübörgés, zúzós zene és persze vér. Röviden ennyi lenne; no, most itt ebből vajmi keveset látunk.

Jason Statham természetesen jó választás főszereplőnek. Napjaink egyik ünnepelt (?) akciósztárja és jól végzi a munkát, amit rábíztak. Rajta nem múlott, hogy gyengélkedik a film. Sokkal inkább múlik ez rendezőn és a zenéért felelős Paul Haslingeren. Kevés az akció és túl sok a duma. A zene pedig csak néha-néha jó, de sohasem autózás közben. Pedig akkor nagy szükség lenne valami orbitális zúzdára, ehelyett lagymatag muzsika szól a háttérben.

Ami még erősen hiányzik az az erőszak és a vér. A PG-13-as filmek között vergődő, akcióra és vérre kiéhezett tömegeknek odadobnak egy ilyen csontot, amin már alig van csak hús. Kicsit hasonló a helyzet, mint a Warnál. Valahogy nem elég tökös a film és ezen bukik is.

A történet egyszerűsége és megjósolhatósága már csak hab a tortán. Igaz ezen a fronton nem támasztunk nagy elvárásokat. Viszont a versenyhez használt ötleteket összelopkodták a különböző autós videojátékokból. Fegyverrel felvértezett kocsik? Ez még teljesen oké és a kivitelezés is rendben van, viszont menetközben szedünk fel fegyvereket? Ez már tényleg gáz. Jobb megoldást is kitalálhattak volna.

Gyengeségei ellenére sem mondanám elpazarolt időnek a film előtt töltött majdnem két órát. Egyszeri szórakozásnak megfelelt.