A film zavarba ejtően érdekes jelenség. Mint film, nagyon gyengécske. Jelentéktelen színészi alakítások, gagyi szövegkönyv és nagyon is feledhető rendezés; talán ezekkel a szavakkal lehet leginkább leírni. Viszont, ha mint egy víziót nézem, a helyzet már egészen más. Egy görbe tükör a mai fogyasztói társadalomnak, de az amerikaiaknak különösen. Nem is próbálnám egyetlen nagy egésznek tekinteni és így értelmezni a filmet. Külön írok a két "részről".

A fenti pár szóban szinte mindent elmondta, de azért még megpróbálom érdemben kifejteni.

Először lássuk, hogy történet szempontjából mivel állunk szemben. Az amerikai hadsereg kifejleszt egy humán hibernációs eljárást, hogy a legjobb embereit – akiket mellesleg súlyos pénzekért képeztek ki - tárolhassa a vészterhesebb időkre. De mielőtt élesben is kipróbálnák, kell egy tesztalany. Egy teljesen átlagos aktakukac katona, de hogy nőn is teszteljék, egy prostit is lefagyasztanak. Aztán szerencsésen elfelejtik őket, hogy majd 500 évvel később ébredjenek fel.

Mint láthatjuk, a történet nem érdemel Oscart, de itt megállja a helyét. Nem is pazarolnám az értékes karaktereket, szóval csak két részletre térnék még ki a filmmel kapcsolatban. Az első a szinkron. A célját egyértelműen elérte, így mondhatjuk, hogy rendben van. Viszonylag jól érzékeltette a mai és a jövőbeli ember beszédében megjelenő intellektuális különbséget. Talán az angol nyelv nagyobb szabadságot biztosít a nyelvtani "elkorcsosulásra", de szókincsében és hanghordozásában teljesen átadta a magyar szöveg is, amit akart.

A másik a díszlet. Néhol már műanyag gyerekjátéknak tűnik, de ha belegondolunk, akkor ez tökéletesen ragaszkodik a koncepcióhoz. Alkalmazkodik az egyre infantilisebbé váló népesség ízléséhez. Az álprűd és patriarchikus társadalomnak, pedig akkor mutat be, mikor az arénában a monster truckok nem titkoltan egy hatalmas hímtagot formáznak.

Mint látszik is a film minden apró részlete egy görbe tükör. Emellett néhol az olyan szar, hogy már jó effektus lép életbe. Ezek tükrében nem tudok 5/10-nél rosszabbat adni, annak ellenére, hogy a film "szakmai" része eléggé a béka segge alatt van.

Már pedzegettem az előző részben is, hogy a film legnagyobb erénye az a görbe tükör, amit a társadalom elé állít. Minden képkockája valamilyen formában támadás a mai fogyasztói társadalom ellen. Sokszor nem is iróniával operál a film, hanem nemes egyszerűséggel a maró gúny eszközéhez nyúl. A társadalom alappilléreit ingatja meg. Gondoljunk csak a filmbeli amerikai elnökre. Ez megkérdőjelezi a demokrácia intézményét egy olyan társadalomban, ahol az emberek nem képesek felelős választóként viselkedni. Még sorolhatnánk az ehhez hasonló durvábbnál durvább példákat, de valahol mindegyiknek van létjogosultsága.

Igazából oldalakon keresztül lehetne értelmezni a filmet. Minden percét ízekre szaggatva, az utolsó képkockáig kielemezni. Ez persze kicsit felesleges, mert akkor nem marad semmi a néző számára. Nem marad felfedeznivaló; ha minden rejtvényt megoldanak előttünk, akkor már nem olyan élvezet aztán nekiesni. Kicsit olyan ez, mint egy irodalmi kritika. Egy regénynél mindent elárulnak előre (persze nem a történetre gondolok), akkor már nincs sok értelme elolvasni a könyvet, mert időpazarlásnak érezzük majd.

Magáról a vízióról csak azért írok külön, hogy megmutassam, ezt a filmet igenis érdemes megnézni, annak ellenére, hogy maga a produkció gyengécske. Én nem bántam meg, pedig volt egy-két jelenet, mikor a fejemet fogtam.

Olvastam egy kritikát, ami felkeltette az érdeklődésem. Gondoltam megnézem, gazdagabb leszek egy élménnyel és ezzel le is zárul a történet. Mint megszokhattuk, az élet sohasem úgy alakul, ahogy elterveztük. Ez a film teljesen megfogott és nem hagyja, hogy csak úgy, szó nélkül elmenjek mellette.

Coen tesók egy régebbi, de mindenképpen megkapó művéről van szó. Az 1930-as évekbeli világgazdasági válságba repítenek vissza minket, az USA déli részére. Everett két rabtársával megszökik, hogy felkutassanak egy korábban elásott kincset. Sietniük kell, mert a völgyet, ahol elásták, napokon belül elárasztják. A három furcsa figura utazásának lehetünk szem és fültanúi.

Történet alapján tűnhet egynek a sok közül, de ez ne tévesszen meg senkit. Bőven tartogat meglepetéseket a story. A film erőssége mégsem a történetben rejlik, sokkal inkább a párbeszédekben és a színészi játékban. A történetnél maradva: Homérosz Odüsszeiája remekül van beleépítve. Rengeteg, mindenki által felismerhető motívumot emeltek át. Ezek még tovább színesítik, az amúgy sem fekete-fehér történetet.

A szereplők szájába adott mondatok szinte egytől egyig zseniálisak. Tele van egysoros, idézhető beszólásokkal. Bármikor eszembe jut egy-egy röpke párbeszéd, rögtön széles mosoly jelenik meg az arcomon. Ez a bizonyíték arra, hogy nem a levegőbe beszélek, mikor éltetem a szkriptet.

Helyszín ugye az a bizonyos Southland, tehát az USA déli része, közelebbről Mississippi állam. Ennek megfelelően nem felejtették el az itteni akcentust használni. Végre nem a kommersz amerikai angolt hallhatjuk, hanem a déli akcentust. Persze Mississippivel nemcsak a tájszólás jár együtt, hanem a táj is. A szép fényképezéssel engem le lehet venni a lábamról. Nos, ez itt teljes mértékben sikerült is.

A szereplőgárda nagyon impozáns. A főszereplő trió (George Clooney, John Turturro, Tim Blake Nelson) nagyszerű alakítást nyújt. Clooney végre újra az "eszes gengszter" szerepében, ami talán számára a legtalálóbb. Ennek megfelelően brillírozik is. A mellékszerepekben feltűnik sok ismertebb arc és akad néhány igazán nagy név is. Pl. John Goodman vagy Holly Hunter.

Itt a végén, még szólnék pár szót a zenéről. Ha az egyszeri blogger előveszi egy film zenéjét, akkor azt csak azért teszi, mert megérdemel pár dicsérő szót. Itt sincs ez másképp. A film többi részéhez hasonlóan itt sem tudok mást, mint ódákat zengeni. Szóval a zene fantasztikus, tökéletesen illik a hangulathoz és természetesen kötelező a beszerzése.

A kedvenc film titulus körül tolongott pár film, de egyik sem emelkedett ki. Viszont most megvan a nyertes és ez bizony ünneplésre ad okot. A film alatt végig olyan érzésem volt, hogy ezt akárhányszor képes leszek újranézni. Nincs is szívem 10/10-nél kevesebbet adni neki.

A tovább mögött van egy jelenet a filmből. Nem spoileres (már amennyire ez lehetséges) viszont iszonyat jól átadja a film feelgood hangulatát.

Popularity is a state of mind.

Az előző kis szösszenet nem a tárgyban említett sorozat tagline-ja, de teljes mértékben illik hozzá, és valamelyest össze is foglalja azt. Ha egészen korrekt akarnék lenni, és miért ne akarnék, akkor elárulnám, hogy az idézet nem az én fejemből pattant ki, hanem a Charlie Bartlett című film marketingeseinek a fejéből.

Jó egy hónapja, mikor kapcsolgattam céltalan a tv csatornák között, ráakadtam a Comedy Centralra és épp ez a sorozat ment. Egy rész után tudtam, hogy bizony ebből több kell nekem, de jóval nagyobb adagban, mint amennyit a tv-ben kaphatok. Kicsit kevesebb, mint 3 hét leforgása alatt utolértem az amerikai nézőket. Mostanra pedig, így hogy az 5. évad is véget ért, lassan, de biztosan érlelődik egy kis ismertető (és egyben nézésre buzdító) iromány.

Talán kezdeném is a sorozat legnagyobb fegyvertényével. Minden epizód végén ott van az a bizonyos "nyugtával zárd a napot" érzés, valamint egy akkora mosoly az arcunkon, hogy már komolyan kell küzdeni annak érdekében, hogy elkerüljünk kegy esetleges maradandó sérülést. Ez nagy közhelynek hangzik, és talán az is, de ennél jobban szavakkal megformálni nem lehet. Bármennyire is borús a rész hangulata, esetleg épp fejetetejére állt a világ, vagy Vince karriere épp mélyponton van, ez mind nem számít, mert mikor felállsz a képernyő elől enyhe endorfintúltengésed van.

Már említettem, hogy a részek kerek egészek, persze vannak nagyobb történeti vonulatok, amik átívelnek a részek között, de mindig kapunk egy önmagában is helytálló és élvezhető fél órát. Ezért is szeretem jobban az epizodikus sorozatokat és nem a folytatásosakat. Bár igazából cikkünk tárgya a kettő közötti határmezsgyén egyensúlyoz, talán még is az előbbi felé billen kicsit a mérleg nyelve.

Eddig gyakorlatilag nem mondtam semmi használhatót, szóval most rátérek a konkrétumokra. Először talán az alaphelyzet. Adott egy felemelkedő hollywoodi csillag, Vincent Chase, akinek nem mellesleg még tehetsége is van a színészethez. Őt állandóan körülveszi 3 legjobb barátja (erre utal a cím is, de erről majd mindjárt). Olyan igazi gyerekkori sülve-főve együtt levős barátok ők, akik megpróbálnak eligazodni a Los Angeles-i pompában. Vin ügynöke Ari Gold, aki talán legjobb a szakmájában. Ők öten alkotják a főszereplőgárdát. Talán még lényeges megemlíteni a 4 jó barát hátteréről, hogy a New York-i Queensből költöztek az álomgyárba, természetesen a jobb élet (és persze siker) reményében.

Egy gyors pillantást vetnék a szereplőgárdára, hogy aztán tovább léphessek súlyosabb témákra. Nagyjából kiválogatták a tökéletes színészeket a szerepekre. Ari Gold (Jeremy Piven), a mindig rohanó ambiciózus és mindenkin átlépő ügynök talán a legjobb. Azon túl, hogy nagyszerűen alakítja a szerepét, a számára kiosztott szövegek is a legjobbak. A körülötte lévőket mindenféle erőlködés nélkül oltja le, és mindezt úgy, hogy egyáltalán nem tűnik izzadságszagúnak. De itt még nem áll meg, mert minden részben kapunk tőle pár egysoros idézhető szösszenetet. A kicsit háttérbe szoruló Turtle és Drama (Jerry Ferrara és Kevin Dillon) szintén rengeteg poént szállít. A végére marad Vincent (Adrian Grenier) és legjobb barátja, E (Kevin Connolly), aki Vin menedzsere is egyben. Talán kijelenthetjük, hogy ők felelnek az érzelmi feszültség keltésért - általában sikerrel.

A fel-felbukkanó mellékszereplőkről kell még szólni. Hihetetlenül nagy nevek bukkannak fel néhanapján. Teljesség igénye nélkül említenék párat: Mandy Moore, James Cameron, Anna Faris és még sokan mások. Hihetnénk, hogy ezek csak egyszeri alkalmak, s ritkán fordulnak elő, de nem. Sokszor és általában több epizódon keresztül is jelen vannak. Egy ilyen beugró híresség mindig színesíti a sorozatot.

A heti rendes 30 percnyi Törtetők egy kis bepillantást enged Hollywood kulisszái mögé, vagy talán inkább a sztárok élete mögé. Már sok film próbálta átadni a csillogást, pompát és mérhetetlen költekezést – több-kevesebb sikerrel. A Törtetőknek ez sikerül. Teljes mértékben elhisszük, hogy nappal alvás, este parti és néha forgatás valami egzotikus helyszínen tölti ki az életüket és arra a heti 30 percre a mienket is.

Az "ismerkedős" részt szinkronosan láttam. Alternatíva híján még nem éreztem, hogy itt bizony egy emberiség elleni bűntettet követtek el. Persze ez kiderült, mikor már javában néztem eredeti nyelven és újra beleakadtam a szinkronos változatba. A szinkronszínészek hangja úgy szar, ahogy van - megöli a teljes sorozatot. Valamint persze a szaftos káromkodások is megsínylik a magyar dramaturgot. Ritkán hallani ilyen igényes angol nyelvű káromkodást, persze már amennyire a trágárság igényes tud lenni.

A cím fordítása is hagy némi kívánni valót maga után. Nyelvi jelentésben még köszönőviszonyban sincs az eredetivel. Az 'entourage' kíséretet jelent, ami tényleg találó cím. Ha nagyon kifacsart módon nézem, a magyar fordításban is találok rációt, de a pejoratív értelem, amit magában hordoz a szó, megbocsájthatatlan bűn a fordítók részéről.

Összességében egy jól összerakott, minden percében szórakoztató sorozatot kapunk, néhol egy kevés drámával megfűszerezve. Igaz, hogy egy sorozat mindig időrablónak bizonyul, de ez esetben megbocsájtjuk e hibáját. Ha a nyelvi korlátok nem lépnek közbe, akkor a mindenkinek az eredeti nyelvű megtekintést ajánlom, és a szinkron minél messzebb való kerülését.

Újult erővel és lendülettel, és persze rengeteg írnivalóval a tarsolyomban.

Igazából már nem bírtam. A néha feleslegesnek tűnő karakteráradat a megnézet filmekről erőteljesen addiktívnak bizonyult. Amellett, hogy az ujjaimban van az írhatnék, s még a filmet is jobban elmélyíti, így az megőrződik teljes valójában és nem csak egy összemosódott foltként.

Nos, azt hiszem érdemben is szólnom kell, ha már most ilyen hosszúra nyújtottam a lényegében 1 soros posztot. Elsőnek kezdeném azzal, hogy változások lesznek. De még milyenek…

Talán a legszembetűnőbb az új design, ami orrba vág megérkezéskor. Én késznek nyilvánítom, de ha valakinél baja lenne, akkor kérem jelezze. De csak úgy spontán is lehet véleményt nyilvánítani kommentben. :))

Kicsit mélyebben, a tartalomban is lesz változás, de az ilyen nem megy egyik napról a másikra. Kivetjük hálóinkat a média egyéb ágaira is, magyarán olyan kultúrblogfélévé alakulunk, persze a mozgóképekkel a főszerepben. Gondolom kitalálható, de az azt jelenti, hogy ezentúl megjelenik egy-egy ismertető könyvről, zenéről - ne adj' Isten - képregényről és még sok mindenről.

A bloggal kapcsolatos álmaimat kergetvén, fenntartom a lehetőséget a csatlakozásra mindazok számára, akik elég erőt és elhivatottságot éreznek a kitartó munkára. A szokott email címen (filmdzsungel@gmail.com) lehet jelentkezni. A kérés csupán annyi lenne, hogy aki elhatározza magát és csatlakozik, az tényleg folyamatosan szállítsa a friss irományokat (heti 1 még nem a világ :))).

Ha már belecsempésztem az előbb az álmom, akkor most ki is fejtem, nehogy nyitott kérdések maradjanak: egy minél színesebb szerkesztőgárdát álmodtam meg anno, és napi friss, ropogós új cikkeket.

A többi majd menet közben alakul, ahogy szokott. Addig is mindenkinek jó olvasgatást kívánok!

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem mindig is vonzott a borzongás. Ebből kifolyólag szeretem az ilyen témájú filmeket, legyen az thriller, avagy horror. Mostanában sajnos arra a tapasztalatra jutottam, hogy egyre kevesebb olyan film van, amit igazából élvezni lehet ilyen téren.

Szerencsére mindig akadnak kivételek, melyek nem ócska távol-keleti koppintások, illetve esztelen mészárlások, melyek inkább viccesek, mint sem bizsergetőek.

Pár héttel ezelőtt olvasgattam a filmbuzi.hu-t, és volt egy olyan kérdés, hogy kinek mi volt a legparább filmélménye ilyen téren. Így akadtam rá a most következő filmre, a [REC]-re.

Ez egy horrorfilm, 2007-ben került a publikum elé. Elénk nem, mert nem hollywoodi készítmény, hanem egy spanyol mű. Spanyol helyszínen, spanyol színészekkel készült.

A történetről csak dióhéjban nyilatkozom, mert elég spoileres eset. A film egy barcelonai tűzoltócsapat éjszakai bevetését követi nyomon, egy riporternőn és egy operatőrön keresztül. Gondolhatjátok, hogy nem tüzet fognak oltani eme estén. Nem mondom, hogy nem hallotuk már ezt a lemezt, de így sincs vele semmi baj.

Látványelemei nagyon nincsenek a filmnek, inkább a spontaneitással operál , avval éri el a kellő hatást.

A színészek hozzák a kötelezőt, a riporternő és az operatőr kekeckedős, s kellően ambiciózus, a többi szereplő, pedig egyszerű szimpatikus átlagember, itt nincsenek hősök.

Summa summarum, ez a film se nem zseniális, se nem merőben eredeti, azonban egy korrekt iparos munka, amelyet érdemes megnézni egy szabad esténken.

Viszont most olvastam, hogy ezt is elkapta a gépszíj és készül hollywoodi remake, s nem, nem lesz jobb, ezt nézzétek meg. Nálam 8/10-es.

libertine